–

A lányok már csak ilyenek

Szilvi vagyok, ADHD-s. Vagy nem.

Egész gyerekkoromat végigkísérte az élmény, hogy a felnőttek arról beszélgetnek a fejem fölött, hogy ugyan jó képességeim vannak, tudnék teljesíteni, de ez csak az olyan „puha” tárgyaknál megy, mint az irodalom, meg a történelem, mert ahol számolni kell, képleteket használni és odafigyelni, gondot okoz, hogy sokat tévesztek. 

„Okos ez a kislány, csak nagyon figyelmetlen” – mondták rám némi aggodalommal a hangjukban, de azért megerősítően.

De végül is egy lányról a múlt században nem nagyon feltételezték, hogy szeretne számolni, meg ügyes lehetne fizikából vagy matekból, úgyhogy mindenki megnyugtatta a szüleimet, azért így is van esélyem az életben.

Pedig én szerettem számolni, lenyűgöztek a fizikai meg kémiai képletek, és az elején valóban sok dolgozatom azért lett rosszabb, mint lehetett volna, mert egy műveletben egy előjelet eltévesztettem, vagy egy zárójelet máshova tettem. Idővel aztán már egyszerűen én magam is elfogadtam, hogy nem vagyok jó, és nem is nagyon erőltettem meg magam. 

Elfogadtam, hogy túl gyorsan végigszalad a szemem a kérdéseken, benézem vagy félreértem, hogy mire kellene válaszolni, és bár nagyon motivált vagyok abban, hogy teljesítsek, valójában a tanulást illetően tele vagyok kudarcélménnyel. 

Így hát maradt az irodalom, ahol a gondolataim szabadon áramolhatnak, meg a történelem, ahol ugyan szintén gyakran elírtam az évszámokat, de azért összességében a tanároknak az volt a benyomásuk, hogy tudom az anyagot, szóval elnézőbbek voltak. 

Az általános és középiskolát úgy éltem túl, hogy jó kislány voltam, alapvetően nem volt velem baj, és sokat olvastam, ami miatt elég jól írtam, így azokból a tárgyakból, ahol ez számított, mindig volt annyi sikerem, ami miatt a többi tanár se cseszegetett. 

Identitásom: az okos, de figyelmetlen lány

Sporttagozatra jártam, de rettentő ügyetlen voltam, ami részben abból is fakadt, hogy a mai napig nem tudom melyik a jobb és a bal kezem, nehezen koordinálom a mozgásomat, és van egy folyamatos mozgásigényem. Egy barátom ezt nyugtalan láb szindrómának hívta.

Képetlen vagyok nyugton maradni, a megbeszéléseken a mai napig mindig fészkelődöm, pakolgatom magamat, ha pedig nagyon koncentrálok, egyszerűen csak rázom a lábamat. Kábé mindig. 

Sosem fogom elfelejteni, amikor a magyar érettségi reggelén megyek fel a terembe, a szuperkényelmetlen matrózblúzomban, és minden lépcsőfordulónál megállít egy tanár, és elmondja, hogy „figyelj oda”, meg hogy „inkább írj kevesebbet, de legyen időd visszaolvasni az egészet”. Utólag derül ki számomra, hogy ők mind nagyon kedveltek, és attól rettegtek, hogy majd annyi helyesírási hibát ejtek a dolgozatban, hogy meg kell buktatni. 

Aztán nem így lett.