Túl sok információ okozta zűrzavar

Nagyon ritkán érzem azt, amit ma, hogy terapeutára lenne szükségem. Arra, hogy valaki beszélgessen velem. Most. Azonnal. Segítsen. Fogja meg a kezem. Adjon valamit, amit gyürködhetek, hogy lefoglaljam a túlpörgött agyam, és be tudjak fékezni. Mert olyan érzés ez, mintha egy felgyorsult autóban száguldanál, amiről hirtelen leszerelték a féket. Nem tudsz lassítani. 

Ez az egyik jellegzetessége ennek az állapotnak: túl sok információt kap az agyad, amit aztán képtelen rendszerezni, mert egyszerűen túlterhelt. 

Velem ez már ritkán fordul elő, talán ezért is lepett meg ennyire. Megtanultam kompenzálni, erővel a megfelelő helyre fókuszálni a figyelmem, viselkedni, nem dobálni a tárgyakat, nem kapkodni (annyira). De a kisfiamnak majdnem minden hétre jut egy-egy ilyen nap. És neki így kell átvészelnie az iskolás korszakot, az amúgy is zavaros tinédzserkori éveket. 

Sokszor én is türelmetlen vagyok vele, pedig elég intenzíven emlékszem a gyerekkoromon átívelő zűrzavarra. Az elhagyott tárgyakra, az összevissza lógó ruházatra, a soha be nem készített iskolatáskára, a mélyben gyökerező szétszórtságra, ami megkeserítette az egész fiatalkoromat és megmérgezte az összes akkoriban szövődött emberi kapcsolatomat.  

Ilyenkor aztán duplán érzem, hogy türelmesnek kell lennem a fiammal – különösen az ADHD-s napokon –, mert valójában ő szenved belül igazán. 

Vihar után napsütés

A nap semmivel sem lett jobb később sem. Beültem egy több órás fejtágításra, ahol kicsúszott a kezemből a telefon, és jó hangosan a földre esett – én meg nyilván belepirultam, és onnantól igyekeztem arra is külön koncentrálni, hogyan érek a tárgyakhoz. Ebben az állapotban extra erőfeszítést jelent, hogy ne hulljon ki minden a kezemből. 

Igyekeztem úgy megúszni a napot, hogy ne kövessek el nagyobb hibát. Viszont kisebbekkel gyakorlatilag tele volt a padlás. Ennek következtében rám támadt egy enyhébb depresszív hullám is, pedig alapvetően a világ legpozitívabb embere vagyok. 

De ezen a napon nehéz volt nem haragudni magamra. Úgyhogy ugyanolyan erőfeszítéssel, amivel a tárgyakra koncentráltam, a belső monológomat is folyamatosan felügyeltem. „Ne korhold magad, ez csak egy rossz nap, nem vagy borzalmas. Tehetséges vagy, szorgalmas vagy, ez csak egy rossz nap.” 

Nem csoda, hogy mire autóba ültem és elindultam haza, hulla fáradt voltam, és semmire nem vágytam úgy, mint egy pohár vörösborra. Aztán ahogy az legurult, szinte ugyanazzal a lendülettel el is aludtam. A zavaros napot egy kissé inszomniás éjszaka követte, amit szintén átszőtt a depresszív érzés. De ahogy Micimackóban, úgy itt is „másnap egy egészen más nap volt.” A Milne-i viharnapot egy vidámabb, csendesebb, koncentráltabb követte.  

Ez végre egyensúlyba hozta a hetet, és engem is

Nem születtek újabb hibák, és az előzőből támadt görbéket kiegyenesítettem. De nem hagy békén a gondolat, hogy vannak, akiknek az egész élete ilyen. Akik valamilyen mentális probléma miatt egyfolytában menekülnek a jelenükből. Ki ebbe, ki abba, de vannak, akiknek csak „viharnapok” jutnak. Az az érzésem, hogy erről még mindig nem esik elég szó. 

Én is kicsit szégyenkezve fedtem fel a kollégáim előtt, hogy „Igen, ma nagyon ADHD-s napom van. Ne haragudjatok.” Szerencsére elfogadó közegben dolgozom, de tudom, hogy nem ez az általános.

Amilyen bátran beszélünk egy fizikai problémáról – egy törött lábról vagy egy vesekőről –, annyira nem tudunk még mindig megszólalni a mentális problémáinkkal kapcsolatban.

Pedig talán fontosabb lenne, mint a fizikai bajainkról beszélni, hiszen sokkal veszélyesebb lehet, mivel láthatatlan. 

Nekem utólag csak annyi kérésem van: legyetek kedvesek egymással. Nem tudhatjátok, ki milyen belső szörnnyel küzd, ráadásul titokban.

Kégl Ágnes

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Henrik Sorensen