Másfél éves volt a kisfiam, amikor a gyermekpszichológus nővérem – akinél visszafogottabban nyilatkozó embert nem ismerek –, finoman jelezte: „Ági, Áron más, mint a többi gyerek.” Ő már akkor látta, hogy a fiam a hiperaktivitás és a figyelemzavar jeleit mutatja. (Mint később megtudtam az ADHD-t ötéves kor alatt hivatalból nem diagnosztizálhatják a szakemberek.)

Nem ijedtem meg, mert magamra ismertem: én is ADHD-s gyerek voltam, és mivel Áron születése körül akadtak problémák, így szinte számítottam rá, hogy az én fiamnál is előfordulhat majd ez a tünetegyüttes. Az ADHD ugyanis egyrészt öröklött, másrészt a születés körüli problémák – esetünkben oxigénhiányos állapot – is fokozhatják a kialakulás esélyét.

Stigmatizáltság

Egy szó, mint száz, Áron ADHD-s gyerek lett, és mint ilyen, kicsit mindig kilógott a átlagból. Az óvoda alatt SNI-s státuszt kapott (speciális nevelési igényű) és az én küzdelmem is elkezdődött már ebben az időszakban a rendszerrel szemben.

Tudtam, hogy megpróbálják majd beilleszteni a többiek közé az én szabálytalannak mondott gyerekemet, én viszont szerettem volna, ha megőrizheti a személyiségét, és olyanná válhat, amilyen ő maga.

Persze a rendszernek egyszerűbb egységes tömeget nevelni, mert azt könnyebb kordában tartani, de nem akartam, hogy a fiam emiatt bármilyen módon sérüljön.

Ezt erősíti bennem Sebestyén Eszter pszichológus is: A szabálytalan gyerekek legalapvetőbb nehézsége a stigmatizáltság, ami minden napjukra ránehezedik. Magyarországon komoly nehézség a felkészületlenség, nincs gyógypedagógus vagy fejlesztőpedagógus az osztályokban, nincs egy plusz ember, aki a szakértelmével és a külön odafigyelésével segíteni tudna. A pedagógusok túlterheltek, a legjobb szándék mellett is óriási nehézség egy 30 fős osztályban egy sajátos nevelési igényű gyereknek megadni mindazt, amire szüksége van” – tárja fel a valóságot.

A stigmatizáltság sokkal nehezebben elviselhető attól, hogy az oktatás csak az »átlagos« gyerekekre van kitalálva, már ha van ilyen egyáltalán. Ez sajnos idehaza szerintem csak romlik, a »Taigetosz-törvény« (a szakma hívja csak így, mert a köznevelési törvény legújabb módosítása szerint Magyarországon a speciális nevelési igényű gyerekek sem mentesülnek az osztályzás alól – a szerk.) még a felmentés lehetőségét is elveszi a gyerekektől, ami a jövőjüket is nagyban befolyásolja és veszélyezteti” – teszi hozzá.

A szülő legyen az a tükör, amibe jó belenézni

Mi közvetlenül az óvoda után országot váltottunk, Angliába költöztünk – részben azért is, mert tudtam, hogy az kinti iskolarendszer sokkal elfogadóbb. Személyiségközpontú, egyénre szabott tanulási menettel bír, ennél fogva sokkal inkább való Áronnak. Nem csalódtam, valóban így van, ennek ellenére hazudnék, ha azt mondanám, hogy problémamentes az iskolai- és szociális életünk.

Áronról az angliai rendszer is megállapította, hogy speciális nevelési igényű, és emiatt kap támogatásokat, egyéni foglalkozásokat, de így is vannak elmaradásai, és szinte állandó áldozata az iskolai bullyingnak, vagyis kirekesztésnek, piszkálódásnak. Angliában ezen a téren egészen súlyos esetek is előfordulnak, amikor a gyerekek az öngyilkosság gondolatáig hajszolják egymást.

Nem egyszer találtam magam abban a helyzetben, hogy anyaoroszlánként kellett bemasíroznom az iskolába, összetrombitálva mindenkit, aki a gyerek életében részt vesz, hogy felhívjam a figyelmet arra: gond van,

és rávegyem őket, hogy egymással kommunikáljanak, illetve ahol szükséges, beavatkozzanak. (Hozzáteszem, mindig megértő fülekre találok, de résen kell lennem, különben a sok bába közt valóban elveszne a gyerek.)

A szívem is összefacsarodott, amikor az egyik első ilyen alkalommal – egy kisfiú módszeresen bántotta Áront – a fiam megköszönte a beavatkozásomat. Én meg arra gondoltam, hogy nincs mit köszönni: ez a feladatom anyaként. De néha azért elgondolkodom azon, hogy ha kevésbé lennék talpraesett vagy érzékeny a gyerekem jelzéseire, vajon mennyire sérülne? Csupán azért, mert más, mert szabálytalanul, esetenként lassabban fejlődik. A cipőjét nem tudja befűzni, és a mai napig nem tanulta meg a hét napjainak sorrendjét, ugyanakkor nemrég egy verseskötetben publikálták a költeményét, és a szemétből is képes társasjátékot építeni. Hát, nem így csodálatos? A maga másságában?

Gyakran felmerül bennem a kérdés, vajon mindent megteszek-e azért, hogy minimálisra csökkentsem a frusztrációt az életében, de biztosítsam a szükséges határokat és szabályokat is, amikbe kapaszkodhat. A szakember szerint a szülő leginkább azzal segíthet, ha ő maga helyén kezeli az átlagtól való eltérést, és mindig teljes szívvel a gyereke mögött áll, amit éreztet is vele.

A legtöbb, amit a szülő tehet, hogy mindig kiáll a gyereke mellett, kiemelve a különlegességeit, olyan tükröt tartva a gyereke elé, amibe jó belenézni.

Hogy mindig hisz benne – akkor is, amikor a gyerek éppen nem hisz magában” – mondja Sebestyén Eszter, hozzátéve: „Tisztelje a gyerek személyiségét, tartsa tiszteletben az érzelmeit. Tartson ki mellette akkor is, amikor a pedagógusok esetleg lemondanának róla. Ne várja el tőle, hogy olyan legyen, mint a többiek, ne próbálja meg egy sablonba belepasszírozni, mert akkor a gyerek is és a kapcsolatuk is állandó kudarcélményre van ítélve.”

A szakember természetesen tisztában van azzal is, hogy ez komoly feladat, még egy harcedzett, érzelmileg intelligens szülő számára is.

Ehhez nagyon sok erő kell, mert a szülők maguk sem feltétlenül találkoznak toleranciával és empátiával, inkább azzal, hogy a gyereküket bűnbaknak használják, aki »nehezíti a tanulást, a rendet, az együttműködést, a haladást«. Nehéz feladat, de a gyereknek az segít a legtöbbet, ha a szülők megpróbálják elengedni ezeket a vádakat a fülük mellett. Ha az anya, apa különlegesnek, csodásnak látja a gyerekét, az nagyban segíti, hogy a gyerek is így lássa önmagát. Olyan ez, mintha egy páncéllal vagy védőburokkal vérteznék fel, ami által sokkal könnyebben megbirkózik bármiféle hátrányos megkülönböztetéssel.”

Fontos az is, hogy szülőként észrevegyük, ha a gyerek valamiért szorong, és segítsünk feloldani a szorongását. „Nem minden gyerek képes beszélni a problémáiról, nem mindegyikőjük tudja szavakban megfogalmazni a nehézségeit. De a magatartásuk megváltozik, a szorongásuknak lesznek jelei: vagy magukba húzódnak, vagy a bennük lévő feszültségtől figyelmetlenebbek, kapkodósabbak, pörgősebbek lesznek. Könnyebben elsírják magukat, több helyzetben szoronganak, fóbiáik lehetnek. Nincs egységes tünete annak, hogy melyik gyereken milyen formában jön ki a feszültség.

De valamilyen formában minden gyerek jelzi, ha bajban van, csak a szemünknek nyitottnak kell lennie az apróbb jelekre is

– mondja a szakember.

Jó pedagógusválasztás és elfogadó szeretet

Minden gyerek esetében óriási jelentősége van annak, milyen pedagógusokhoz kerül, de a sajátos nevelésű igényű gyerekeknél ez még fontosabb. Szerencsére vannak olyan óvodák, iskolák, ahol nem várják el a gyerekektől, hogy ugyanabban a tempóban haladjanak, hogy problémamentesek legyenek. A pszichológus szerint a határozott, de szeretetteljes pedagógus a legideálisabb egy speciális nevelési igényű gyermek számára.

Mindenképp olyan pedagógust ajánlanék, aki meleg, elfogadó szeretettel, de erővel tartja a határokat, aki mellett biztonságban érzi magát a gyerek. Az ADHD-s gyerekeknél egy kedves, de túlságosan megengedő, gyenge, határozatlan pedagógus nem szerencsés választás, mert minél tehetetlenebbnek érzi magát a gyerekkel szemben, a kicsi annál kevésbé érzi magát biztonságban, és annál inkább erősödnek a tünetei.”

A szabályok biztonságot nyújtanak 

Ám a szülőknek is jó pedagógiai- és arányérzékkel kell rendelkezniük. „A szülők úgy segíthetnek leginkább, ha nem kezelik másképp a gyereküket csak azért, mert speciális igényei vannak. Nem a sajnálat vezérli őket, nem a kompenzálás vágya. A szülőknél is nagyon fontos »erővel« szeretni, hogy ne érezze azt a gyerek: nem tudnak vele mit kezdeni, tehetetlenek vele szemben, mert az erős szorongást okozhat, ami pedig a magatartásproblémákat erősíti” – javasolja Sebestyén Eszter.

Vagyis: teremtsünk korlátokat és kereteket, de csak a korához és az érettségi szintjéhez igazítva, még akkor is, ha vele nehezebb betartatni. A keret biztonságot ad, és erre óriási szükségük van.

Minden gyerek tehetséges valamiben

Szerencsére vannak eszközök, amelyek segíthetik az SNI-s gyerekek fejlődését, és sikerélményt biztosítanak, ami kiemelten fontos az önbizalmuk szempontjából. „Szinte minden speciális igényű gyereken segít a TSMT (Tervezett Szenzomotoros Tréning) vagy az Ayres-terápia (szenzoros-integrációs terápia). Ezeket szintén ajánlanám mindenféle idegrendszeri károsodás, és idegrendszeri éretlenség esetén, ahogyan a kutyás terápiát is. Emellett a művészeti elfoglaltságok is sokszor rendkívül jó hatással vannak a szabálytalan gyerekekre.”

A szakember szerint sokat segíthet még, ha a gyerek otthon kijátszhatja, kirajzolhatja magából a napi élményeit. „Amikor a gyerek azt csinálhat, amit akar, azt játszhat, amit akar, hamar rátalál arra a játékra, ami a feszültségét oldja.” Bábukkal, LEGO-figurákkal, plüssökkel, bármivel eljátszhatja az iskolai konfliktusait, így feldolgozva azokat a frusztrációkat, amik érik, és úgy oldva fel, ahogyan ő szeretné.

„A lényeg, hogy megtaláljuk azt, amiben a gyerek jó, amiben sikerélménye lehet, örömmel csinál. Mert minden gyerek jó valamiben, mindenkinek van tehetsége valamihez. A legtöbb, amit a szülő tehet, ha ezt a tehetséget segít megtalálni és kibontakoztatni.”

Kégl Ágnes

Ha érdekel a kreativitás egy másik megközelítése, olvasd el a HVG Extra Pszichológiában!