–

A méh megtette kötelességét, a méh mehet. Réka rámosolyog az orvosra, mintha nem is neki mondanák, hogy most már tényleg itt az idő, készüljön fel, búcsúzzon el.

Annyiszor hallotta már nőktől is, tárgyszerűen vagy vállrándítással, hogy „kipakolnak”, hogy szinte már rákészült, ül csak üres szemmel, fegyelmezetten, hát igen, ez van, nyilván, anyja-nagyanyja ebben halt meg, látta, tudja, ismeri, hogy ez nem játék, ha van választás, akkor az csak az élet és a halál között lehet, de mégis, mégis, nem lehetne, hogy mégse?

Utálja ezt a szót, hogy „kipakolnak”, közönségessé teszi a rendkívülit, ő inkább azt mondaná, ha megnevezni tudná, hogy „kirabolnak” ebben a szóban inkább benne van, amit érez. A test nem egy ház, amit ki lehet pakolni, amiből még a halál előtt ki lehet költöztetni az otthon melegét, kilomtalanítani belőle, ami fölösleges, nem egy kiürítendő, kitakarítandó lakás a test, nem: a test templom, amiből most készülnek kidobni a szentségtartót. Ezzel persze hiába állna elő egy rendelőben, itt nincs misztika, tények vannak és tudomány, és persze segítség a fenyegető halál ellen, a küzdelem vigaszának ígérete. Az orvosok figyelmes objektivitása, szinte derűje igazából nem részvéttelenség, hát tényleg mi szüksége is lenne már öregedő, fakó és fáradt, fellázadt szerveire, tovább kellene már lépni, lehetne élni még kicsit. Rutinműtét csak, nem kell tartani tőle.

Réka végigbeszéli az orvossal a teendőket, igen, ért mindent, igen, nem mond nemet, végigcsinálja, persze hogy elenged magából mindent, kételkedni vagy megbánni később is ráér. Ez a pszichológusok dolga, nem a sebészeké. Figyel és bólogat, csak mikor már hazafele lépked a kórház melletti hosszú fasorban, akkor akad fenn újra az egésznek a kifejezhetetlenségén. Szavakkal foglalkozik, de nincsenek szavai erre. Legalább magának megválaszolhatná, mitől tart, mert meg kell fogalmazni, össze kell foglalni, meg kellene találni a lezárás módozatait, vagy esetleg, ha nagyon muszáj, az érzelmes búcsúét. Rituálékat tartani, vagy temetést rendezni annak, amit kioperálnak belőle, legalább jelképesen. Mint modern boszorkányok a méhlepénynek, mint haldokló rákbloggerlányok az eltávolított testrészeiknek, keserű a Réka szája, kívül-belül fanyar, a harag még nem érkezett meg, sem a szomorúság.

Rituálé? Réka nyelvész, harminc éve felnőtt nő, arcának állandó riadtsága rögtön elpárolog, mihelyt az egyetemi katedrán beszélni kezd, rutinos róka ő, nem szokott rítusokkal foglalkozni, majd megkérdez valakit a néprajzosok közül a tanszéken, mit is kellene ilyenkor csinálni, ha kevés az idő meg a pénz egy terapeutára. Nincs precedens, ezt válaszolnák, sejti előre, a parasztasszonyok inkább belehaltak, mintsem, hogy nőgyógyászhoz járjanak, a néprajzban nincs klimax, se kipakolás, hallgatás van és lehajtott fejű munka halálig. Nincs, hová fordulnia, a barátnői még fiatalok, a női felmenői mind meghaltak, a férjétől elvált – most hirtelen menjen fel a netre és keressen egy támogató csoportot? Vagy csinálja végig gyorsan a műtétet, és aztán vesse bele magát a testi élvezetekbe, az evésbe meg a szexbe, még így a vég előtt, mint az az amerikai podcaster, akinek még volt négy éve, amit kihasználhatott a szerelemre?

A betegség unalmas, nem akar vele foglalkozni, az élet sokkal érdekesebb. Még neki is, pedig ugyanazt csinálja szinte minden nap, ugyanakkor és ugyanúgy, gyerekek, tanítás, házimunka, tanulmányírás, alvás.

Megáll, leül egy padra, a fa téli hidege felhatol a méhéig, fagyj szét most mindjárt, te daganat, ess ki és tűnj el belőlem, gondolja, itt kéne ülni a végítéletig, hagyni, hogy átfújja egészen a szél, belepje a hulló levél. Felfázol, hallja az anyja hangját, olyan, mintha mellette ülne a padon, Réka felugrik, hülye vagy, interiorizáltad, mondja magának haraggal és hangosan. Paranccsá tetted az anyád állandó aggodalmát, de nem te vagy ő, te még élsz. Azért mégse ül vissza, az anyjának igaza van, az anyja nem engedi idefagyni. Az anyja azt akarja, hogy éljen, az anyja a köldökzsinórjánál fogva húzza tovább, fel a padról, ki a halál hidegéből, tovább és hazafelé, vedd tudomásul, műtét előtt nincs felfázás, mondja még, aztán elhallgat, eltűnik megint. Nincs mese, meg kell lennie, sziszegi Réka, lép-lépeget, az allé nem akar véget érni, és az a vicc, fintorodik el a felismeréstől, hogy ez ugyanaz a kórház, ahol a legelső fiát megszülte, tavasz volt, nem fért a bőrébe örömében, lesétált a sajgó gátsebével ide a sétányra, leszökött tíz percre, csak csoszogott a sziromesőben és hallgatta a rigókat. 

A méh megtette kötelességét, a méh mehet. Szemétre dobják vajon? Felvagdosva, részenként, apránként halni meg. Semmi fújó paripa, semmi harcmező, nincs kivívott diadal. Vagy volt, mégiscsak? Volt hősiesség és győzelem?

Hiszen éppen itt ment, húsz évvel ezelőtt, itt dúdolt és énekelt örömében, mert gyereke volt végre, annyi kínlódás, kétségbeesés, annyi meddő év után kirobbant belőle az a hatalmas, egészséges baba, a legelső, eleven istenbizonyíték, egy idegen, aki egészen elfoglalta őt, aki benne lakott, és körülvette és ringatta őt a méhe, otthont adott egy ki tudja, mióta vándorló fénylénynek, igen, így érezte akkor, ragyogott a világ, amíg várta, kigyúlt benne az élet, mint a lámpa, dédelgette a méhét, hálás volt neki, simogatta. Csoda volt, hogy egy öklömnyi izom képes felszikráztatni, megóvni és kipréselni a levegőre egy másik embert. Nagy és diadalmas volt a hasa, befonta egészen az izzás, nem az akarat napfonata, hanem a vágy kitárulkozó teljessége. Mint egyszer azon a jógaórán, mikor még volt ilyesmikre ereje és ideje, pont olyan erővel érezte meg, hogy minden belső fénypontja kigyúl és világít, hogy dalol az összes csakra, hogy a test öröme végre egészen összeér a lélek örömével.

Jó, persze, érti, a lovakat lelövik, a világbajnok futó  lábát amputálják, a méhet a szemétre vetik, a test megy nemsokára utána, de mégis! Miféle titok ez, hogy a test forró ürege megtelhet mozgó elevenséggel? Milyen sűrű létezés az, ami nem a megőrült sejtek holt súlyával, nem a hátráló idő rémületével, hanem az örökkévalóság dobogásával teljes?

Az orvos, akivel most beszélt, nem szülész, hanem onkológus, nem az életért, hanem a halál ellen harcol. Neki a szerv csak hús, a romlása a végzet nyoma, a méhe már csak jel, csak büdös fekete vérnyom a bugyin, nem istenanya hasa templomi aranyfényben, nem a szentlélek illetése. Hogy is lehetne? A méh tette a dolgát, a méh elbukott. Mindenki kiszületett belőle, aki csak bírt, most már örökre üres, hasznavehetetlen, felesleges. De doktor úr, mi lesz így az öleléssel? Ezt nem merte megkérdezni csak. Réka beharapja a száját, két éve nem érintette férfi, a négy gyerek nevelése időt se adott kalandozásra, de most mégis elképzeli újra az egyesülés múlékony teljességét. Igen, így volt, így van, így lenne. Szétvetett tagokkal fekszik az ágyán, félájultan a gyönyörtől, várakozóan és forrón, és akkor lüktetni kezd és görcsbe rándul a hasa, a láng nyaldosása lentről indul és középre tart és már izzik az egész, fényben a fém, narancspirosan lobban fel a szem mögött, élni, élni, élni, ebben a lihegésben, aztán kinyílik az élvezet ökle, elernyednek az izmok és szétsugárzik a méhből nap, szentségtartóról a fénysugarak, megérkezett a testbe az isten.

Réka foga összecsattan, elharapja az emléket, tigris a köldökzsinórt. Beszív, kifúj, elenged, most csak a lélegzés van, a létezés. Nem kötheti semmi a múlthoz. Előre kell nézni, nem nőnek, de harcosnak lenni ezután, hagyj békén, anyám, tudom jól, mert mind, aki végigcsinálta, tudja, értem én, hallom, amit mondasz, rendben, megyek előre, tovább, nem halok meg. Megtart a ragyogás emléke engem. Nem fogom siratni, nem fogom félteni, dobjuk el, felejtsük el, igen, igen, tudom, az élet a legfontosabb.

Szabó T. Anna

A kiemelt kép forrása: Hámori Zsófia/WMN