Kerekes Borbála: Puszika mojle

–

Tegnap is ezt kiáltották utánam, mikor indultam tőlük. 

– Puszika mojle! Lefelé mentek? Jó, akkor integetünk!

Mire leértem, már ott álltak az erkélyen és kiáltozva integettek, mint mindig, ha lefelé megyünk. Apukám látszott csak a sötétben, világított a fehér köntöse, és talán az utcai lámpa fénye is megcsillant egymást keretező szemüvegei lencséjén. Apukám mindig eltöri a szemüvegét, ha épp nem veszti el, ezért rendszerint egy zöld, vagy az esztétikumra érzékenyebb időszakaiban fekete dróttal egymáshoz erősíti a törött kereteket, így a két-három töröttből lesz egy vadiúj. Olyan ez, mint a kétkomponensű egymást gyújtó öngyújtó, ami szintén az ő találmánya. 

Mielőtt indultam tőlük, épp arról beszélgettünk, hogy idén inkább hagyjuk a szokásos karácsonyi menüt. Anyukám egész életemben kolbásszal és aszalt szilvával töltött karajt csinált kétféle krumplisalátával, mézes csirkét zellerrel és kukoricával, mindig volt tormás sonkatekercs, franciasaláta és kaszinótojás.

A kaszinó anyukám kedvence, mindig azt evett a Mézes Mackóban is a Ferencieken. Bizony, nem a Jégbüfében, hanem a Mézes Mackóban, én még emlékszem rá. Kaszinó, zsemle, szóda, anyukám – és a mackós tábla a bejárat fölött.  

Én már a Jégbüfébe mentem be 2010. március 29-én. Tudom pontosan, mert most néztem meg, hogy ez az a nap, amikor Ricky Martin coming outolt. Jöttem fel a metróból, kopogtak a szemeim az éhségtől, mert mint általában, akkor is fogyóztam. Rádiót hallgattam, és a hírekben bemondták, hogy Ricky Martin meleg. Úgyhogy a 8-as busz megállója helyett a Jégbüfébe mentem, és kértem két krémest. Most is látom magamat az üvegfal mögött, ahogy életem férfiját gyászolom két fogyókúrás franciakrémes fölé hajolva.

Krémest még sose sütöttünk karácsonykor, tiramisut szokott csinálni apukám. Lehet, hogy idén, amikor már nem akarjuk a szokásos karácsonyi menüsort, a tiramisut sem akarjuk majd – és krémest kellene csinálni? Nem akarjuk a karajt, mert másnapra kiszárad. A krumplisaláta mindig megmarad. A kaszinót nem eszik a gyerekek, a csirke meg túlságosan átveszi a zeller ízét. 

Idén anyukám négyszer volt kórházban. Az elsőnél szíjjal kötötték ki az ágyához és benyugtatózták, a másodiknál nem vették észre, hogy eltályogosodott a felfekvése, a harmadiknál a zárójelentésre azt írták, kezeletlen felfekvés, és hazaküldték. A negyediknél én hívtam ki a mentőt.

– Ne izguljon, Enci néni, nem megyünk kórházba! – mondta a mentős, miközben beszíjazta a kerekesszékbe. – Csak azért mondtam, hogy nehogy ellenálljon – súgta oda nekem.

Nem állt ellen, remegett a láztól, vérmérgezést kapott a felfekvéstől. 

A sürgősségin tartózkodó betegek állapotáról nem adunk felvilágosítást, állt a kórház nővérpultjának ablakán. Meg sem álltam, mentem tovább, határozottan, be a folyosó felé, ahogy megtanultam. Mindenen át, előre. Ez volt a harmadik alkalom, hogy bár nem tudtam, hol van, egyenesen abba a kórterembe mentem be, ahol feküdt.  

– Édesem, fogd meg a kezem! – mondta, mikor meglátott. Mindig ezt kérte. Hogy fogjam meg a kezét. Fogtam csendben. Éhes volt, vettem ropit meg korpovit kekszet. Miközben ette, az járt a fejemben, mikor kiskoromban kivették az epekövét. Meglátogattam a kórházban, egy túrórudit kapott uzsonnára, de nekem adta. Mielőtt megszülettek a gyerekeim, sokszor eszembe jutott, hogy vajon én képes leszek-e majd nekik adni az egyetlen túrórudimat.

– Mi történt? – ugrott fel az ágyból hirtelen a szoba túlsó felén fekvő néni.

– Meghalt Brezsnyev – válaszolta a mellette álló, nálam pár évvel idősebb unokája. 

– Meghalt?

– Meg.

Hogy sírtam, mikor meghalt. Öt éves voltam és zokogtam. Maradj ott, Mama, maradj az ágyban, elestél otthon, nem szabad kimászni. Nem másznak rajtad hangyák, maradj nyugton. 

Anyukám elengedte a kezem. Bár addig meg sem mozdult, most csendben az oldalára fordult és piszkos kis mosollyal a szája sarkában nézte végig Brezsnyev második halálát, ami néhány perc alatt úgy visszahozta az életbe, mint soha semmilyen gyógyszer.

Idén nem kívánjuk a szokásos karácsonyi menüsort. Túl nehéz lenne. Hogy a gyomrunknak vagy a szívünknek, azt nem tudom.

Ha becsukom a szemem, akkor érzem a kolbász és az aszalt szilva fenyővel keveredő illatát, a még roppanós lilahagyma ízét a krumplisalátában, a tormás sonka töltelékét, ahogy szétolvad a nyelvemen, és a tökéletes zellerízű csirkét, ami még másnap is finom. Látom a kiszidolozott ezüst tartóban pislákoló piros gyertya fényét. Hallom, ahogy a kés az ünnepi porcelántányérokon nyikorog, Anyukám nevet valamin, apukám pedig a duplakeretű szemüveg mögül az új turmixgépet tanulmányozza.

Nincs baj, mert érzem. Ezeket mind érzem. Így is, hogy idén már mást eszünk. 

Kerekes Borbála