–

Spanyolországban nyaralt, mikor megcsörrent a telefonja. A vonal túlsó végéről egy férfi hangja szólt: „Gratulálok, megszületett a kislányod!”

A hívás után másfél kilométert futott a negyven fokban a legközelebbi üzletig, ahol nyomtatni lehetett. Azonnal kellett a szándéknyilatkozat arról, hogy akarja ezt a babát. Öt éve várt arra, hogy valaki azt mondja neki, anya lett. Ezért úgy futott a forró spanyol homokban, mintha meg sem állna Magyarországig.

Laura 17 éves korától néhány évvel ezelőttig Amerikában élt. Kereste önmagát, a szerencséjét, az otthont, a biztonságot, azt az univerzumot, ami igazán az övé és ahol igazán önmaga lehet. Tudom, mert minden alkalommal ott voltam, mikor hazajött és minden alkalommal ott voltam, mikor visszament Amerikába. Laura gyerekkori barátom.

Nagyon vártuk vissza, mikor végül úgy döntött, hazaköltözik. Nehéz volt. Nekünk már mind megszülettek a gyerekeink, nem tudtuk onnan folytatni, ahol abbahagytuk. Mi pelenkáztunk otthon, ő élt odakinn, a nagyvilágban. Aztán hat-hét évvel ezelőtt az erkélyén kávéztunk, mikor egyszer csak azt mondta, szeretne egy babát.

Örökbe fogadni. Itthon? Egyedülállóként?

Szerintem rajta kívül senki sem hitt abban igazán, hogy sikerülhet. Mikor öt éve lezuhant siklóernyővel 10 méter magasból, egy ideig ő sem volt biztos abban, hogy valaha anya lesz. Azt sem tudta, hogy újra lábra tud-e majd állni.

Néhány évvel később a forró homokban, negyven fokban sprintelt, hogy minél hamarabb írásba adhassa, hogy anya akar lenni. Emma anyukája akar lenni.

„Tudtam erről a kislányról, egy házaspár várt rá, hozzájuk került volna. De nekik ajánlott a Tegyesz egy másik babát, aki már korábban megszületett. Így engem hívtak, nem is másodikként, hanem harmadikként. A második szülőjelölt nem vette fel a telefont. Meg sem mertem mondani, hogy Spanyolországban vagyok, féltem, hogy ezzel elvágom magam. Kicsit nehéz volt úgy igent mondani, hogy nem is láttam a kisbabát. De lehet, hogy így még mindig jobb, mintha elém toltak volna egy aktát róla. Azt picit sajnáltam, hogy nem tudtam ott lenni, amikor született.”

Senki nem tudott ott lenni vele, nem várták még, négy héttel korábban jött világra. A vérszerinti anyja nem akarta megnézni. Nem először adott örökbe babát, tudta, hogy így lesz könnyebb.

Laura a telefonhívás után másfél nappal tudott hazautazni. Egyenesen a kórházba ment.

„Amíg ott ültem a folyosón, nézegettem, ahogy tologatják a babákat. Mindig reméltem, hogy ő lesz az.

Amikor kitolták, tudtam, hogy ő Emma. Mondták, hogy anyuka, itt a gyereke, vegye ki. Nem tudtam, hogy hozzá nyúlhatok-e, hogy fogjam meg. Féltem, hogyha bármi rosszat csinálok, akkor elveszik. Hogy még nem is az enyém, de máris elveszítem.”

Öt évet várt rá

De igazából mégis csak másfél napja volt, hogy felkészüljön az anyaságra.

„Rengeteg érzelem kavargott bennem, hogy mit vállaltam, jézusom, most már itt van, most már nem mondhatok nemet. Úristen, ez az én gyerekem. Attól nem ijedtem meg, hogy egyedül nevelem majd fel. Attól féltem, hogy meg fogom-e tudni neki adni azt, amit más anya meg tudna.”

A kislány vérszerinti szülei hajléktalanok, a szülőanya, Viki a kórházból a Városligetbe ment, az utcára. Emma a harmadik közös gyerekük. Az elsőt örökbe adták, Viki akkor 16 éves volt. A középső gyerek egy kisfiú, róla nem mondtak le, ő gyermekotthonban nevelkedik. 

„Először nem is Emmához mentem, hanem Vikihez. Amikor bemutatkoztunk, elsírtam magam. Viki is sírt egy kicsit, de nem érzékenyült el annyira, mint én. Nagyon kedves volt velem. Neki az volt a fontos, hogy ne legyen kérdőjel.”

Nem volt kérdőjel. Sem a vérszerinti szülőkben, sem Laurában.

„Minden nap ott voltam, etettem, altattam Emmát, de nem lehettem vele sokat. Azt mondták, átviszik egy másik kórházba, ahol éjszakára is maradhatok.”

De végül a másik kórházban sem maradhatott éjszakára együtt a kislánnyal. Sokszor úgy kellett eljönnie, hogy a baba sírt. De ha lejárt az idő, akkor lejárt az idő.

„Amíg nem kapja meg a papírt, maga csak olyan, mint egy szomszéd.”

Ezt a védőnő mondta neki.