„A traumám örökre velem marad, de nem csupán ez vagyok én” – Filákovity Radojka tárcája

–

Kering egy mém a neten, amely pszichológus és páciense párbeszédét figurázza ki. Valahogy így hangzik:

Pszichológus: Mit mondunk azoknak az embereknek, akik meg szeretnének ismerni minket?

Páciens: Welcome to the shitshow! (Nyersfordításban nagyjából azt jelenti, hogy „üdv a káoszban!”)

Pszichológus: Nem. Nem ezt mondjuk.

Az én pszichológusom, akit a kisbabánk elvesztése miatt kerestem fel kicsivel több mint egy évvel ezelőtt, minden alkalommal azzal indít, hogy megkérdezi, milyen érzésekkel jöttem az adott ülésre. Mázlija van velem, mert érzésem az mindig rengeteg, gondolatom pedig még annál is több. És mivel maximalistaként a mintapáciens kitüntetésre hajtok, időről időre hozok valamit, amivel még a számtalan epizód után is fenntarthatom a feszültséget – nem tehetek róla, az Esmeraldán nevelkedtem, tisztában vagyok vele, hogy kell még a 15 631. részt követően is meglepetést okozni.

Nem is olyan rég azzal a drámai felütéssel kezdtem neki a közös egy óránknak, hogy elmondtam: velem szerintem valami baj van – már a nyilvánvalókon kívül.

A pszichológusom kérdőn felvonta a szemöldökét, én pedig kénytelen voltam bevallani: egy ideje túl jó a kedvem. Gyanúsan jó. Az élet nem nehezedik mázsás súllyal a vállaimra, hallom újra a madarak énekét, csak minden harmadik embert küldenék el melegebb éghajlatra, jóízűeket nevetek és még a tükörbe nézve is elégedettség tölt el.

És nem mellesleg nehezen találom magam ebben az új helyzetben, ami a gyász miatt már jó ideje nem volt megszokott. 

Ez az aggasztó állapot (nevezzük örömnek) a velem történtek fényében újra és újra napirenden tartja a számomra nagyon is releváns kérdést: vajon hol a kaki, Radojka, hol van?

Persze van még belőle, de tudatosan rátekintve a mostani állapotomra, már nem magasodik egy egész trágyadomb fölém, mint Jeff Goldblum fölé a Jurrasic Park egyik ikonikus jelenetében, amikor rezignáltan állapítja meg, hogy egy „egész rakás szar”-ral néznek épp szembe (That is one big pile of shit).

A gyászmunka nem gyalog-galopp, felszínre hoz egy csomó, addig a mélyben szunnyadó démont is, akik tömegével jönnek a fényre, hogy aztán mind együtt bandázzanak a Guns N’ Roses Welcome To The Jungle számára. De – maradva az iménti analógiánál – az általuk keltett trágyadomb jó részét eltakarítottam már.

Keserves, vérverejtékes munkával jutottam vissza kvázi a startvonalra, ahol már valamennyire megállok a saját lábamon is, és ahol már elkezdett fel-felsejleni ez az új, megdolgozott, a gyászával békében élő ember – nevezzük, mondjuk, „új én”-nek. Valaki, aki egy ideig aggódik ugyan, hogy a nehezen elért egyensúlyba mi fog belerondítani (vagy, hogy egyáltalán normálisak-e az érzései, és nem valami súlyos depresszió tünetei-e), de nem ül bele tartósabban az érzésbe, hanem szépen hagyja menni.

A traumám örökre velem marad, de nem csupán ez vagyok én – ez lett az új mantrám.

És mantráznom is kell megállás nélkül, hiszen traumában érintettként teljesen releváns kérdés az életemben, hogy mit kezdjek magammal, ha már nem az engem ért súlyos esemény az elsődleges, ami befolyásolja a magammal kapcsolatos megéléseimet. Ki vagyok akkor én? Mert bár nem mondja senki, de bizony a trauma is lehet egy ideig a darabjaira hullott identitás kötőszövete.

És akár a másokhoz való kapcsolódásé is (gondoljunk csak az írás kezdetén idézett mémre is).

Nincs kétség ugyanis, hogy a traumatudatosság korát éljük, a pszichológia tömegek számára lett valamiféle új vallássá. Az imádság benne a terápiás ülés, amelynek során nemcsak a saját életünk sorsfordító eseményeit, hanem az őseinkkel történteket is nagyító alatt elemezzük attól a vágytól vezérelve, hogy minél jobban megismerjük, hogyan is lettünk azok, akik.

Ezt személy szerint üdvözítőnek tartom, az ugyanis, ha tudatos szintre emeljük azokat a mechanizmusokat, amik addig tudattalanul irányítottak, egy egészségesebb és tudatosabb énhez, – tömegek esetén pedig társadalomhoz – vezethet (épp emiatt annak még jobban örülnék, ha az elérhetősége még inkább demokratizálódna).

De hol a határ a folyamatban: a minket ért trauma kétségtelenül az identitásunk részévé válik, de vajon milyen mértékig engedjük, hogy meghatározzon minket? Hogyan tovább: hová helyezzük el az életünkben? És egyáltalán, miként éljünk tovább vele?

Utóbbi kérdés több mint egy éve villog szemaforként a szemem előtt. 

Azt mondják, és én is egyre inkább tapasztalom, hogy minden kétely ellenére a jól megdolgozott trauma megtalálja a helyét az ember életében, ez a szabadság záloga. Addig eljutni azonban iszonyúan nehéz, és olykor kevésbé is tűnik biztonságosnak, mint a jól ismert csigaház.

Bármennyire is groteszkül hangzik, lehet ragaszkodni a traumához. A kérdés csak az, érdemes-e. És ha igen, vajon meddig?

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Tara Moore

Filákovity Radojka