„Nem szeretném, ha a mondandóm súlya attól függne, milyen a-t ejtek” – Palócságom története

–

Nyóc éves vagyok

Amikor valaki megkérdezi tőlem, hogy honnan vagyok, nem tudok könnyedén rávágni egyetlen helyet. Mit hagyjak ki? Azt, ahol születtem vagy azt, ahol megtanultam írni? Arról a városról feledkezzek meg, ahol kamasz gimnazista voltam, vagy az egyetemi évek színhelye, a felnőtté válásom tere nem számít? Vagy épp az a város, amit tudatosan választottam bázisommá?

Bár sok helyen éltem, van valami, ami egy régióhoz köt: a palóc tájszólásom. Ez mindig elárul.

Sokáig nem szerettem. Kevésbé értékesnek, kevésbé okosnak tartottam magam, csupán amiatt, mert máshogyan képzek néhány hangzót, másképp nevezek néhány dolgot. Zavart az is, hogy sokan egyből be tudták azonosítani, honnan vagyok. 

Sokszor éreztem úgy, mintha a beszédem valami hiba lenne, amit ki kell javítani. Szerettem volna én is megtanulni „máshogy” beszélni.

Amikor gyerekként itt-ott átmentünk Magyarországra, mindig próbáltam „szebben” mondani a dolgokat, affektálni, elrejteni a valódi hovatartozásom. A sajátjaim erre úgy reagáltak, hogy mit kényeskedek, mit beszélek én pestiesen, én pedig nem tudtam, hogy mit is akarok. Akkoriban még nem voltam képben, hogy a magyar nyelv esetében mennyire magas státusza van a standard nyelvváltozatnak, a standard kiejtésnek – hogy a „szépen beszélésnek” mennyire magas a presztízse. A legtöbben a magyarországi beszélőket tartják mércének, és észrevétlenül is próbálják hozzájuk igazítani a szavaikat. Én is ezt tettem, mert úgy hittem, így lesz belőlem „valaki”. Pedig a tájszólás nem butaságot, hanem történetet hordoz: múltat, közösséget, gyökereket. Csak ezt nyolcévesen még nem tudhattam.

Tizennyóc éves vagyok

A szüleim baráti társasága nem csak palócokból állt. Az én gyerekkori szememmel ők voltak a „szépen beszélők”.
Bár szinte minden földrajzi egységhez kötődő beszédmód megbélyegzett. A billog szerint egyaránt „parasztosan” beszél a székely, a vajdasági, a csallóközi – és sorolhatnánk. Miközben nem tudatosítjuk, hogy a magyar köznyelv is egy, északkelet-magyarországi nyelvjáráson alapul.

Lényegében a standard mai formája csak annak köszönhető, hogy egy bizonyos Kazinczy Ferenc ott élt, ahol: a mai Sátoraljaújhely területén.

A standard egy a rengeteg élő nyelvváltozat közül. Csak a megítélése más. Nekem ez jelentette a műveltséget, a tanultságot. És mivel én nem így beszéltem, ösztönösen úgy éreztem, hogy hátrányból indulok.

A beszéd elsődleges célja persze az, hogy megértsük egymást, minden más csak pluszban rakódott rá. A magyar nyelvjárások megítélése mégis ellentmondásos: egyesek megőrzendő értéknek, pozitívumnak tartják, mások viszont a különféle sztereotípiák miatt lenézik azokat.

Élénken él bennem, hogy amikor érettségiztem, Mikszáthot húztam. Előtte hónapokig tanultam róla, olvastam a novelláit. Aztán eszembe jutott, hogy Mikszáth-tal jutottam el először a Balatonhoz – egy versenyre A jó palócokat kellett elolvasni, a nyeremény pedig egy jutalomkirándulás volt. Ezen az utazáson olyan magamfajta embereket ismertem meg, akik azóta is az életem részesei. Ők nem gúnyolódtak a palócságomon.

A nyelvészet társas szemlélete szerint a nyelvváltozatok és azon belül a tájszólások között nincs „rosszabb” vagy „szebb”. A társadalom mégis rangsorolja őket.

Tizennyolc évesen, amikor elkerültem otthonról, mindezt már kezdtem érteni, de nem volt könnyebb. Egy új városban az ember amúgy is keresi a helyét. Nekem ehhez még hozzáadódott az a plusz, hogy a szavaim elárulták, honnan jöttem. Ha megszólaltam, sokszor elmosolyodtak. Volt, aki azt mondta: „De aranyosan beszélsz!” – mintha kisgyerek lennék, nem felnőtt nő. Mások utánozni próbáltak, játékosan, mégis bántóan.

Sokáig nehéz volt mások előtt beszélnem, mert olyan mélyen belém ivódott az önfigyelés. Minden mondat előtt ellenőriztem magam: vajon most túl „palócosan” ejtettem azt a szót? Vajon észrevették?

Huszonnyóc éves vagyok

Érdekes, hogy más nyelvekben – például az angolban – már régen elindult egyfajta szemléletváltás. A BBC, amely évtizedeken át kizárólag a „szép”, intézményesített déli kiejtést fogadta el, ma már tudatosan teret ad mindenféle tájszólásnak. Skót, walesi, észak-angliai vagy akár karibi angol dialektusban beszélő műsorvezetők és riporterek is megszólalnak a képernyőn.

A cél az, hogy a közönség saját hangját ismerhesse fel a médiában, és ne egy mesterségesen egységesített nyelvváltozat uralja a közbeszédet. Ez a változás azt üzeni: nem attól lesz hiteles valaki, hogy „standardul” beszél, hanem attól, hogy önazonos.

A magyar médiában ennek az ellenkezője figyelhető meg. A legtöbb rádiós vagy tévés műsorban az egységes, „tiszta” kiejtés számít ideálisnak.

Ha valaki erős akcentussal szólal meg, az többnyire humoros betét, falusi karakter vagy riportalany – ritkán műsorvezető. A beszédünk alapján sokszor azt is megítélik, mennyire vagyunk „komolyak”.

Pedig a nyelv nemcsak kommunikációs eszköz, hanem az identitásunk egyik legszemélyesebb lenyomata. A tájszólásban benne van az otthonunk illata, a nagymamánk hangja, a gyerekkorunk udvara. Ha letagadjuk, mintha magunkból tagadnánk ki valamit.

A fejem már benőtt

Sokféle emberrel találkoztam, akik sokféleképpen beszéltek. A legtöbbjükkel szót tudtam érteni, és a legfontosabb tanulság, hogy nem az számít, hogyan ejted ki, hanem az, hogy mit mondasz. Viszont még most is zavar, ha valaki előbb hallja meg a tájszólásomat, mint a mondandómat.  

Gyakran megesett, hogy akár egyetemi tanáraim, akadémikusok, irodalmárok fogadtak azzal:

– Jaj, de jó téged hallgatni! Mondd el még egyszer! Mondjad azt, hogy „alma”!

Ez meglehetősen zavaró tud lenni, főleg, ha épp szeretnék valami fontosat közölni. Kizökkentenek, úgy érzem, nem vesznek komolyan.

Pedig nekem ez a hang a legtermészetesebb. A gömöri „á”-im, a nyújtott magánhangzóim, a furcsán csengő „e”-im – mind hozzám tartoznak. Ahogy az is fontos, hogy a városi ülőalkalmatosságok nekem mindig is lócák lesznek, a boltban zsakut kérek, ha épp elfelejtettem a vászonszatyraim, az építkezésen, kertben pedig fúrikot tolok, nem talicskát.

Nem kell tehát a dicséret. Elhiszem, hogy van, akinek tetszik, de ez kicsit olyan, mint méltatni egy feketét, hogy milyen szép a színe. De ne is kérjen senki számon, hogy: „Jaj, régebben még jobban lehetett rajtad hallani”, meg hogy: „Jaj, miért hagyod el.” 

A tájszólás nem giccs, nem folklór. Nem valami, amit elő lehet venni a fiókból, ha kell egy kis „népi íz”. Ez a beszédmód a mindennapjaim része. Nem szeretném, ha attól függne a mondandóm súlya, hogy milyen „a”-t ejtek. 

Mert végső soron mindannyian ugyanazt próbáljuk: érteni és megértetni magunkat. És ha ez sikerül, akkor már tényleg mindegy, hogyan mondjuk azt, hogy alma.

WMN szerkesztőség