Ha lenne némi fény itt lent, a gödör alján, már a szemem sem rebbenne egy Orbán-idézet láttán

–

Emlékeztek, amikor két éve egy csepeli iskola falára Orbán Viktor-idézet került? De nem ám csak úgy, önmagában – egy táblára Németh Szilárd neve is felkerült, egyfajta köszönetképp, amiért az országgyűlési képviselő kezdeményezte a gimnázium újjáépítését. Majd Ágh Péter, az Építési és Közlekedési Minisztérium államtitkára beszélt arról, hogy az intézmény annak ellenére újulhatott meg, hogy „a nyugati világ országai jelentős gazdasági nehézségekkel küzdenek”.

„Az iskolában nincs helye a politikának” – reagált akkor az intézmény igazgatója, Bese Benő. Én – egy akkor még kisiskolás gyerek anyjaként, meg egyáltalán, jóérzésű emberként – napokon keresztül emésztettem a hírt. Úgy éreztem, átléptek egy határt, a sokat emlegetett vörös vonalat, engem meg feszít a düh és a tehetetlenség. Elképzeltem, mit mondanék, ha az én gyerekem állítana haza azzal, hogy szeptember elsején a miniszterelnök szavai borítják a folyosót. Vagy ha nekem szegezné a kérdést, hogy mire gondolhatott Orbán Viktor, amikor azt mondta, hogy „minden magyar gyermek újabb őrhely”. 

Aztán eltelik két év, és a 2025/26-os tanév indulásával kezdetét veszi egy olyan működés is, amibe úgy simul bele a gimnáziumi folyosón feszülő Orbán-idézet, mintha mindig is ott lett volna. Már nem hivalkodó, alig szúr szemet, olyan mélyre rágta magát a propaganda az iskola falában.

Abban az évben, amikor az oroszlányi polgármester az évnyitón név szerint köszönti az elsős diákokat, majd kijelenti, hogy „de jó, hogy nincs köztünk Mohamed”.

Az évben, amikor ettől a kijelentéstől hiába határolódik el az iskola igazgatója, Fehérvári Mónika, már jön is Apáti Bence és Menczer Tamás. És míg előbbi szerint „semmi baj azzal, ha valaki gyáva, opportunista, a 444-től és a Telextől rettegő nyuszika, (majdnem szart írtam, de mégiscsak egy hölgyről van szó) ha otthon, a négy fal között csinálja”, a kormánypárt kommunikációs igazgatója azt hangsúlyozza: a polgármesternek igaza volt, ráadásul „tíz éve védjük Magyarország és Európa határát. Ezért nincsenek Mohamedek. És amíg az Orbán-kormány vezeti az országot, ez így is marad. De csak addig.”

Amikor emeli a tétet Mi Hazánk politikusa, Ábrahám Barnabás. „Az lehet, hogy Mohamed nincs az iskolában, de vannak helyette Rikárdók, Lorenzók, és Brendonok szép számmal az egész országban” – írja a nyilatkozatában. Mindezt pedig – én sem hiszem el, ha nem látom –, egy olyan fotóval illusztrálják, amelyen Ábrahám Barnabás a Sasfészekben, Hitler hegyvidéki nyaralójának helyszínén áll büszkén.

2025-ben, amikor a Kőrösi Csoma Sándor Baptista Gimnáziumban a Miniszterelnöki Irodát vezető államtitkár nyitja meg a tanévet.

Amikor Nagy János a fiatalok számára azt látja jónak útravalóul adni, hogy „két lehetőségünk van, vagy a magyarok, a magyar fiatalok rendezik be a saját jövőjüket, végső soron Magyarország jövőjét a maguk akarata és a maguk értékrendszere szerint, vagy pedig megteszik ezt mások a saját gusztusuknak vagy gusztustalanságuknak megfelelően.

(…) Tudjuk, mert megtanultuk, hogy történelmünkben a Szent Istvánok mellett rendre felbukkannak Orseolo Péterek.”

Amikor Pankotai Lili a Nemzeti Közszolgálati Egyetem hallgatója lesz – és Orbán Balázs úgy gondolja, a tanévkezdés tökéletes apropója annak, hogy páros lábbal álljon bele az aktivistába.

Az évben, amikor a tanévnyitó másnapján a Krétában minden szülőt Gulyás Gergely üzenete fogad.

Amikor a miniszterelnökséget vezető miniszter hosszasan elemzi, hogy mennyit számít a heti ötszöri tesi, majd ugyanebben a mondatban győzköd annak a fontosságáról is, hogy a „gyermekeink tiszta, kábítószermentes környezetben bontakoztathassák ki képességeiket”.

Amikor azt hangoztatják, hogy mennyit dolgoznak azon, hogy a családok terhei csökkenjenek. Hogy külön figyelmet fordítanak a pedagógusokra – meg hogy mindent megtesznek a tanári pálya elismeréséért. Hogy „a gyermekeinkben van a jövő”, és hogy „nekünk, felnőtteknek” az a dolgunk, hogy megadjunk nekik mindent: „biztonságot, tudást, hitet önmagukban, valamint Magyarországban”.

És amikor van iskola, ahol annak ellenére kezdik Balog Zoltán prédikációjával a tanévet, hogy alig egy évvel ezelőtt elismerte: ő járta ki K. Endre számára a kegyelmet, majd hozzátette, hogy „a kegyelmi kérvényből addig nem született senkinek hátránya, amíg nem derült ki”.

Hogy ezt értette-e biztonság és hit alatt Gulyás Gergely, nem tudom. Hogy ezzel jár-e az, hogy „minden magyar gyermek újabb őrhely”, azt sem.

Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy hiába a szépen csengő szavak a családok támogatásáról, a tollbamondott körüzenet a gyerekek védelméről és a tanárok megbecsüléséről, nincs már, ami elfedné az embertelenséget, a hatalom valódi arcát.

Nincs már, amit a mérleg másik serpenyőjébe tehetnénk. Ami kompenzálná az álszentséget, a családok, gyerekek fontosságával való takarózást. Amitől kevésbé fájna az arrogancia, a cinizmus, a gondolkodás szabadságának korlátozása, a diákok fejére hulló vakolat, a pedagógusok – és a nekik járó megbecsülés – hiánya. A felfoghatatlan mértékű ellopott pénz, amiből prímán befektethettünk volna a jövőbe. A gyerekeink jövőjébe. 

Szeretném hinni, hogy innen már nincs lejjebb. Hogy amikor az iskolakezdés is eszközzé válik a kirekesztésben, a hergelésben és a következmények nélküliségben, elértük a gödör alját – és ha lenne némi fény itt lent, a sötétben, már a szemem sem rebbenne egy Orbán-idézet láttán.

Mózes Zsófi