Steiner Kristóf: Valahol mindannyian „embermacskák” vagyunk

–

A nyár utolsó naplementéje bukik a tenger mögé Agios Georgios faluban. Mályvarózsaszín fellegek úsznak az égbolton, de bármily bűbájosak, most mégis csak a földre figyelek. A mi földünkre, és az itt élő barátokra, akik második éve ünneplik velünk ezt a napot: augusztus 31-ét, a házasságunk, és a Methanára költözésünk évfordulóját. Ahogyan kedvenc kis tavernánk szakácsnéje, Szúla az asztalokra hordja a jemisztát (a fűszeres rizzsel töltött paradicsomot), és ahogyan figyelem a helyi barátaink arcát, amint ragyogó tekintettel kívánnak nekünk „mazel tov”-ot, eszembe jut a sok-sok vendég, akikkel bejártuk az ide vezető utat.

Ez volt a második nyár, amikor kulináris-kulturális kalandokat rendeztünk főzőkurzusokkal, borkóstolókkal és gasztrokirándulásokkal, szívemre tett kézzel mondhatom, amint egy éhes és édes utazó elutazott tőlünk, így szóltunk egymáshoz: „Úgy fognak hiányozni – lehetetlenség, hogy a következő vendégünk is ilyen jó fej legyen!”. Aztán megérkezett az új utas, mi pedig megdöbbenve tapasztaltuk: egy újabb különlegesen kellemes hét vár ránk. Talán a sors keze, talán a tény, hogy aki valóban nálunk, velünk nyaralna, az már bizonyosan némileg hasonlatos hozzánk, de az is lehet, hogy egész egyszerűen mindenkiben meglátjuk azt, amit könnyű szeretni. De kik is voltak ők? 

Kinga és Máté

Mellettük mindig fesztelen a létezés, mert a legjobb barátaink Magyarországról. Kinga a VIVA TV-s élő talkshow-m szerkesztője volt, majd velem egy időben nyergelt át a médiából a vegán-gasztrovonalra, Máté pedig zseniális fotós, így aztán közös időnk nagy részét sütéssel-főzéssel, lakomázással töltöttük, és mindezt meg is örökítettük. Olyan sok csodálatos kép készült – amelyekkel rendszeresen illusztrálom a WMN-en megjelent írásaimat –, hogy Gyárfás Dorka, a szerkesztőm egyszer meg is kérdezte: „A Czabán Máté nálatok lakik?”

Klára és Gábor

Velük a féléves lockdown és tánctilalom után először táncoltunk a teraszunkon idén kora nyáron, és akik – igen, ez egy létező jelenség, nekünk is teljességgel újdonságot jelentett – imádják a Fantát! És míg mi sosem ismertünk Fanta-rajongó felnőtteket, ők lehetetlent nem ismertek: még abban az időszakban bevállalták az utazást, amikor Budapestről nem járt repülő Athénba, így egészen Bécsig utaztak, hogy együtt lehessünk. 

Edith és Assaf

Ők azért akartak nálunk nyaralni, mert olvastak egy tavaly nyári vendégünkről, aki fejvesztve menekült el a faluból, amikor megtudta: nincs se szuvenírshop, se patika, se napágyak a tengerparton… pedig minderről természetesen jó előre értesítünk mindenkit. Ám a hölgy azt hitte, bizonyosan túlzunk. „Amikor megláttam a posztotokat az asszonyról, aki Starbucks kávét akart a falusi tavernátokban, az volt az első gondolatunk: mi pont ilyen helyre vágyunk, ahol elbújhatunk a világ zaja elől.”

Irit és Ezra

Nimi szülei, és saját, tiszteletbeli szüleim, akik – bár eredetileg egy hétre terveztek jönni – végül másfél hónapon át maradtak, de szívük szerint sosem távoztak volna. Közben pedig Ezra terméskövekből épített utat a zöldségeskertünk mellé, Irit pedig a negyvenfokos hőség ellenére sóletet sütött, majd’ minden sábeszre.

Anna és Danila

Őket két külön világból ismerjük: Danilát még a MySpace, a Pep! magazin, és a Cool List Hungary fénykorából, vagyis azokból az időkből, amikor még nem volt szó a hipszterekre, Anna pedig Tel-Avivban megismert barátnőnk, akivel együtt toltuk végig az Artist way-kurzust, ami egy spirituális kreatív közösség és „első hang” fejlesztő folyamat. Hát nem egymásra találtak? Majd – így együtt – Methanára…

Shai és Alex 

Az ötvenes meleg pár, akik néhány éve találtak egymásra és igazán önmagukra – korábban ugyanis mindkettejüknek felesége volt. „A gyermekeitek hogyan kezelték a helyzetet?” – kérdeztem tőlük egy pohár bor mellett, ők pedig így feleltek: „Mindkettőnk lányai kamaszok voltak, amikor szétmentünk az édesanyjukkal – ez pedig egy olyan rebellis korszak, amikor, ha valamit, hát a boldogságra való törekvést biztosan megértik. Azt mondták, elsőre fura lesz együtt látni minket, de még furább volna boldogtalannak látni…” 

Javier

Ő szakasztott úgy nézett ki, mint az exférjem, a természete viszont homlokegyenest az ellentéte. Így aztán a velünk töltött egy hét során akaratlanul is „begyógyította” egy traumámat. Ezt a vizuális élményt, ezt a képet, ezt az arcot ugyanis közel hét éve olyasmivel társította az elmém és a lelkem, amibe a teljes szívem beleborzongott. Ő pedig jött, és édes, kedves, egyszerre játékos és mély könnyedségével „felülírta” a rettegett képet… közben pedig igaz baráttá vált. 

Dorka

Aki hétről hétre olvassa az írásaimat szerkesztőként, így aztán többet tud rólam, mint a legtöbb barátom, ugyanakkor személyesen most töltöttünk időt együtt először. Nagy szüksége volt rá, hogy hátradőlhessen, és elcsendesíthesse maga körül és magában a világot, és amikor merengeni kezdett, ismer-e olyan helyszínt, amely „lazításra triggerel”, eszébe jutott a helyszín, amelyet évek óta ismer a cikkeimből. Nekem pedig olyan jó volt mélyebben megismerni éleslátását és érzékenységét… és csodaszép nyári ruháit, amelyeket a nyaralást megelőzően évek óta sehová sem vehetett fel. Egyszerre vagyunk nagyon hasonlóak, és mégis mások – a gondolat provokáló beszélgetéseink így olyanok voltak, mintha együtt kicsit átírnánk az életet, és átszerkesztenénk a világhoz való viszonyunkat.

Gali és a Hendin-lányok

Vagyis Nimi nagynénje és unokahúgai, akikkel a tel-avivi éveinkben minden zsidó nagyünnepen együtt ültük körül a hatalmas vacsoraasztalt. Akkoriban a lányok, Noam és Zohar egészen kicsikék voltak, mostanra viszont felnőtt, csodaszép, intelligens és érdekes nőkké váltak, akikkel öröm és élvezet beszélgetni. Édesanyjuk, Gali pedig önkéntes munkája során más izraeli aktivistákkal palesztin juhászokat kísérget Ciszjordánia legelőin, hogy sem az illegális telepek lakói, sem a katonaság ne inzultálhassa a nyájat és a pásztort. Olyan, mint egy erkölcsi-harcos amazon: az igazságérzete hatalmas, akárcsak a szíve. 

Károly és Hiuguie

A magyar srác, aki szakasztott úgy néz ki, mint én, csak huszonéves kiadásban, és a brazil „chicco latino”, akikkel egy teljes napot buliztunk végig, kezdve a kisváros tengerpartján folytatva a kikötőben egészen a vulkán csúcsáig, majd kedvenc spanyol tavernánkig, a Las Olasig, az „after” pedig a kertünkben zajlott… de még twerk-szakkör is volt! 

Karin és Omri

A házaspár, akiknek az esküvőjére egy héten át főztünk reggelit és vacsorát, és annyira megszerették a főztünket, hogy úgy döntöttek: a nászúton sem mondanak le róla. Karin és Nimi olyan mélyen és szépségesen kapcsolódtak egymáshoz, mintha csak egy játszadozó testvérpárt figyeltem volna, mindeközben Omri és én sziklákat másztunk meg, beúsztunk a methanai barlang legsötétebb csarnokába, és az igazi inspirációról beszélgettünk. Karin jógaguru – minden nap megdöbbentett minket hajlékonyságával –, Omri pedig fotós, aki az analóg kamerákra esküszik, ahol százezer digitális kép végigböngészése helyett egyetlen esély van a pillanat megörökítésére.

Luca és Bianca

Vagyis a tel-avivi éveink során megszeretett barátnők Magyar- és Olaszországból. Bianca nálunk fejezte be a nagymamájának élettörténetét leíró, első regényét. Közel négy éve nem találkozhattunk, mégis pontosan ugyanott folytattuk, ahol abbahagytuk, amikor még minden hétvégén együtt jártuk a Fehér Várost bárról bárra, barátról barátra, buliról bulira. Luca pedig az első vendégünk volt két évvel ezelőtt, amikor Methanára költöztünk, akkoriban a párjával, és néhány hónapos kisfiával. Mostanra született még egy csodás kisfiú, majd szépen lassan az igény is, hogy hosszú-hosszú idő után néhány napon át ne kelljen anyáskodnia. Ahogy ő fogalmazott: újraszületett.

Bence, Amanda és Ági

Akik véget vetettek fél év majdnem-meztelenkedésemnek, és felöltöztetettek: Csalár Bence egy izgalmas és ígéretes projekten dolgozik éppen, melynek Nimi és én is részesei leszünk, ennek keretében pedig magával hozott egy bőröndnyi ámulatba ejtően szépséges ruhát, melyeket magyar tervezők alkottak, Amanda fényképezőgépe pedig majdnem annyit kattogott, mint ahányszor összecsendültek a poharaink. 

Ám a legfontosabb feladatunk mégiscsak az volt, hogy hajnalhasadtakor Emergency House-ra, UFO-ra, és Hip Hop Boyzra nyomjuk a kertünkben – amíg nem dübörgött a lábunktól a föld…  

Eli

A Görögországban élő izraeli fiú hat macskával és kelet-európai pasival… ismerős igaz? Ő képzőművész barátunk, aki ezekben a napokban hozzánk költözött, hogy gondoskodjon a cicáinkról, a konyhakertünkről, és arról is, hogy kicsit magunkhoz térhessünk – ugyanis amíg ezeket a sorokat írom, éppen úton vagyunk Mükonosz szigetére, ez pedig első olyan utazásunk lesz a három évvel ezelőtti nászutunk óta, amely nem munka, nem kötelezettség, és nem lesz telepakolva eseményekkel. 

Henyélni fogunk a medenceparton, dorbézolunk a büféasztalnál, andalgunk a kék-fehér házacskák közt, és végre táncra perdülünk – idejét sem tudjuk, mikor jártunk utoljára olyan buliban, ahol nem mi szolgáltattuk a talpalávalót. 

Mielőtt elbúcsúztunk volna a nyártól, a vendégeinktől, és 2021 kulináris-kulturális kalandjaitól, utolsó esténken arról beszélgettünk a macskamániás barátunkkal, Elivel: valahol mindannyian „embermacskák” vagyunk. Függetlenségre és szabadságra vágyva kaparjuk az ajtót, ám a kajáról és kényelemről nem akarunk lemondani. Egyszerre követelünk állandó figyelmet, és várjuk el, hogy hagyjanak minket békén, és mindenek felett hol „nyervogva” acsarkodunk más „embermacskákra”, hol egymás hegyén-hátán, összebújva, nagy békességben pihenünk. És mindig talpra esünk!