Modernkori Kerítőnő: A társkeresőktől az ügyfeleim annyit sérültek, hogy elsősegélyben kell részesíteni őket

–

Fiala Borcsa/WMN: Eredetileg vegyészmérnök végzettséggel rendelkezel, de aztán úgy hozta a sors, hogy mégis inkább az emberek közötti kémiával kezdtél el foglalkozni.

Nagy Erika: Tulajdonképpen egy magánéleti esemény sodort ebbe az irányba. Debreceni vagyok, 1968 decemberében születtem. Régebben az volt a szokás, az elfogadott menetrend, hogy ha valaki befejezte a tanulmányait, akkor házasságra lépett azzal az illetővel, aki éppen akkor ott volt az életében. Ezt a társadalmi normát követtem én is. Hozzáteszem: fülig szerelmes voltam, így nem esett nehezemre. Azonban kiderült, nem jól döntöttem, így nagyon gyorsan el is váltam.

A volt férjemmel nagyon más volt a személyiségünk, ami kiütközött onnantól, hogy összeköltöztünk – ráadásul az anyósommal szembeni telekre. Elváltam, és felköltöztem Budapestre. Itt aztán felvettem a kapcsolatot egy csomó hozzám hasonló, pályakezdő, értelmiségi fiatallal. A körükben fedeztem fel, hogy én már válok, ők viszont egy új környezetben próbálnak gyökeret ereszteni, társaságot keresni a munkahelyükön kívül. Akkor jött számomra a felismerés:

annak ellenére, hogy Budapesten sok ember van, sokkal nehezebb értékes emberi kapcsolódásokat összehozni.

Közben munkát kerestem vegyészmérnökként, elolvastam minden apróhirdetést, és így került a kezembe az Expressz újság egyik rovatában a következő: „családi okok miatt társkereső iroda eladó”. Egészen elképedtem, hogy ilyen létezik. Kíváncsiságból elmentem megnézni. 

Az iroda egy lepukkadt gangos házban volt, a nehéz szagú előszobában egy nem kifejezetten megnyerő kinézetű férfi fogadott. Beterelt egy szobába, ahol aztán kihozott dobozokat, és az abroszra öntötte a tartalmukat. Karton papírokon fényképes adatlapok hevertek mindenütt, meg bemutatkozó szövegek. A fickó közölte: ezt nekem ötszázezer forintért átadja. Mindez volt 1992 nyarán – mintha ma egy ilyen ügyfélkört 50 millióért árusítana valaki. 

Megkérdeztem tőle: ezek az emberek vajon mit szólnának ahhoz, hogy ő átadja a dolgaikat nekem? Mire legyintett: azzal én ne foglalkozzak. Olyan gyorsan elhúztam onnan, ahogy csak lehetett. De azért beleültette a bogarat a fülembe a műfaj. 

Azt láttam az ismerettségi körömben, hogy igény lenne ilyesmire, és azt is tudtam, hogy én semmiképp nem így csinálnám. De akkor hogyan? Úgyhogy a baráti körömmel összedugtuk a fejünket, és kiötöltük, hogyan, milyen szempontok alapján lehetne ezt vállalkozásként megcsinálni. Így egy meglévő közösség igényeire szabva indultam el, nem elfeledve, hogy a hasonló a hasonlónak örül. A Nagy Ő társkereső irodaként aztán elkezdtem feladni hirdetést az Expresszben, a Pesti Műsorban, és hasonlókban. 

F. B./WMN: Hogy működik a te társkereső szolgáltatói módszered?

N. E.: Egy beszélgetéssel indulunk, afféle mélyinterjúval. Ilyenkor meg akarom érteni az illetőt. Kapok róla egy személyes benyomást, közben fejben illesztem magamon keresztül azokhoz az emberekhez, akiket magam köré gyűjtöttem, és akiknek hasonló az értékrendje. A végén kölcsönösen mondunk egymásra valamit. 

Ha valaki nem passzol bele a közösségünkbe, azt meg szoktam mondani a legelején. Ezzel nem őt bántom, neki sem lenne jó, ha egy olyan közegbe kerülne be, ahol nem találja a helyét. Amit csinálok, az egyfajta társaságépítés. Járunk koncertre, kiállításra, különféle programokra, amik megszűrik a maguk közönségét. Ha nem illeszkedik valakinek egy program az alap érdeklődési körébe, vagy a lehetőségeihez nem passzol, akkor nem fog jönni. Minden kapcsolat élmények által épül és gyarapszik.  

Annak idején még képek sem voltak, én ettől a kimerevített, cirádás, műtermi fotóktól ódzkodom, hiszen az egyáltalán nem életszerű. És nem készültem társasjátékokkal, kvízekkel sem, ami számomra az egész folyamatot erőltetetté tenné. 

Amit én csinálok, az olyasmi, mint a régi szalonok. Nem sürgetek semmit, csak engedem, hogy kibontakozzanak emberi kapcsolatok. Figyelek, mint egy jó háziasszony, hagyom, nem szólok bele a folyamatokba, de ha azt látom, hogy valaki félszeg, annak besegítek.

És senkit nem hagyok hintában, segítek az információt értelmezni, ha a másik egyszerűen csak kedves volt vele. Ha valakinek lassabb a tempója, én ott is tudok varázsolni. Akkor a következő programon őt úgy ültetem. Besegítek a véletlennek, a lehetőségeknek, de nem erőszakosan. Helyzetbe hozom, kibontogatom már az első beszélgetésnél. Imádom felfedezni, mi rejlik egy-egy emberben.

Szervezek páros randevúkat is, ha úgy érzem, hogy két ember nagyon összepasszol. De inkább programokba szeretem bevonni az embereket, ahol láthatják egymást, megmutathatják magukat. Nézzük meg, élőben hogyan rezonálnak egymással! A közösség egyfajta védőháló, de egy rugalmas keretet is ad, mindenkinek megvan a szabad mozgástere. Persze, az a cél a rendezvényekkel is, hogy idővel kettesben találkozzanak az emberek, és ebben én segítek is. Súgok, adok háttérinformációt, finoman irányítom, bátorítom, akit kell.

F. B./WMN: Kik fordulnak hozzád?

N. E.: Régebben főleg a húszasok kerestek, ők álltak akkor úgy, hogy a pályakezdésük mellett szerettek volna a magánéletükkel is haladni. Most inkább a harmincasok fordulnak hozzám, tehát a klientúrám kora tíz évvel kitolódott.

Olyan embereket fogadok, akiknek az élete nagyjából rendben van, nem mástól várják a megoldást. Olyan ügyfelekkel dolgozom, akik rendben vannak magukkal, legyenek bármilyen életszakaszban. Az is fontos, hogy min van túl az illető, miket élt már meg, az hogyan ülepedett le benne.

Fontos, hogy egy viszonylagos egyensúlyi helyzetben legyen, és olyan állapotban, hogy tudjon adni, és befogadni is. 

F. B./WMN: Számít a kor?

N. E.: Az ageizmus korában sokan csalnak a neten. A nők jellemzően az életkorukkal, a férfiak a magasságukkal, de hát ez teljesen értelmetlen. Van olyan negyvenes, aki szinte kölyök, és van olyan, aki harminc évesen már bácsi vagy néni. Én minőségeket társítok. Olyan ez, mint a főzés. A végeredmény függ az alapanyagoktól, a fűszerektől, az elkészítési módtól. És ugyanabból az alapanyagból rengeteg féle ételt el lehet készíteni. 

F. B./WMN: Csak heteroszexuális emberekkel foglalkozol?

N. E.: Én nem csináltam ilyen kikötést, természetesen. De ez heteró műfajban is nagyon nehéz, a melegek sokkal jobban el vannak bújva. Az elmúlt 33 évben összesen két nő írt nekem azzal kapcsolatban, hogy segítsek nekik azonos nemű párt találni, ők is az elmúlt öt évben. Elviekben egyáltalán nem lenne ez ellen kifogásom, de nem szoktak ilyesmivel engem keresni, ezért ebben nincs is gyakorlatom.

F. B./WMN: Mi változott a társkeresés terén, kultúrájában az elmúlt bő három évtizedben?

N. E.: Egyrészt kitolódott minden, másrészt felgyorsult a világ. Nagyon parametrikussá vált, ami engem rendkívüli módon zavar: be akarunk skatulyázni mindent és mindenkit. Régen nagyjából ugyanazt jelentették a fogalmak. Most nem fogalmakat és érzéseket sorolnak az ügyfeleim, hogy mi az, amire vágynának egy kapcsolatban, hanem megjelennek egy hosszú elváráslistával. Ez már egy dehumanizált állapot.

A hétköznapi pszichológia is szembejön minduntalan. Az elején örültem neki, hogy önreflektívebbek, lélektan területén edukáltabbak lettek az emberek. De ma már átoknak tartom.

Hirtelen minden ex nárcisztikus lett, már mindenki diagnosztizál, senki nem hibás a kapcsolata tönkremeneteléért, csak mindig a másik. Én ezeket mindig leállítom.

F. B./WMN: Mennyire írták át a te munkádat az online társkereső applikációk?

N. E.: Nem fogytak el miattuk az ügyfeleim, ha erre gondolsz. Én azt is jó dolognak tartom, hogy az internetnek köszönhetően kapcsolatban tudunk lenni egymással. De meg kell tanulni az információkat megszűrni. Mostanában ezzel kapcsolatban inkább kiábrándultságot látok. Az online társkeresők miatt nem lett kisebb az ügyfélköröm, de aki eljut hozzám, azt elsősegélyben kell részesíteni, olyan sérüléseket szerzett be. Úgyhogy itt van lehetősége először regenerálódni, rekreálódni.

Régen az volt a nagy trauma, ha valaki elvált, vagy megözvegyült. Most hetente, havonta be lehet szerezni ilyen jellegű traumákat az interneten, főleg, amióta bekerült a képbe a mesterséges intelligencia és a deepfake-ek. Már tényleg nem lehet tudni, ki kicsoda, milyen szándékkal van ott, vagy egyáltalán: ő-e az. 

Fiala Borcsa