„Sosincs későn megtalálni a hozzánk illő embert. A megfelelő időben úgyis találkozunk” – Egy társkereső férfi gondolatai

–

Így kezdődött Nagy Zsolt posztja 2020 márciusában a legnagyobb közösségi oldalon, saját profilján:

„Sokat gondolkodtam rajta, hogy megpróbáljam-e itt is, és arra jutottam, mit veszíthetek vele? Teret adok itt is az ismerkedésnek. 35 múltam, Pesten élek, közgazdász vagyok és mellette mentálhigiénés szakember. (…) Nagyon szeretek beszélgetni és másokat is meghallgatni. Fontosnak tartom a folyamatos önképzést, a fejlődést. Nem futó kalandra vágyom, és férfi létemre van EQ-m is. (…) Egy ideje már fent vagyok társkeresőn, és egyéb applikációkat is próbáltam, de valahogy eddig még nem találkoztam azzal a hölggyel, aki külsőleg és belsőleg is annyira megfogott volna, hogy le tudjak mellette horgonyozni. Pedig úgy gondolom, semmi extra elvárásom nincs, csak hasonló értékrendet keresek. Ami manapság már sokszor azt érzem, extra dolognak számít…”

A fiatal közgazdász pontosan leírta azt is, kit keres

Kommunikatív, optimista férfiként, aki munka mellett rádiózik, cikkeket ír, sportol és több éve mentálhigiénés segítő, gyászcsoport-vezetéssel is foglalkozik, hasonló érdeklődésű, kommunikatív, korban hozzá illő, 28–36 év közötti, budapesti, nem dohányzó, sportos testalkatú nőt keresne élete társául. Társkereső barátnőimtől jó ideje hallgatom, mennyire nehéz műfaj ez a XXI. században, de ezúttal arra voltam kíváncsi, mit gondol minderről a másik nem, hogyan ismerkednek és keresik párjukat a férfiak?

„Mit adhatnék a másiknak önmagamból?”

Zsolt alaptermészete az odafordulás, azért vállalta a beszélgetést, mert ezzel is szeretne másoknak segíteni.

„Az ember nyilván egyenrangú párkapcsolatra vágyik. Én idén augusztusban 37 éves leszek, most már tényleg szeretnék megállapodni, egy olyan valakit találni, akinek én is a társa tudnék lenni. Nagyon sok olyan helyzet van, amikor azt érzem, milyen jó lenne ezt valakivel megosztani. Közösen átélni valakivel az élet örömeit, sikereit, valamit elkezdeni együtt építeni, és örülni az eredményének… Vágyom az elköteleződésre, családra, saját gyerekekre” – meséli Zsolt.

Hősünk tanulmányai okán költözött a fővárosba az ország keleti feléről. Diploma után, kezdő értelmiségiként Zsolt számára is a karrierépítéssel teltek az évek, ám közben vissza kellett nyúlnia valami sokkal mélyebbhez és meghatározóbbhoz. Ez (és egy több éves, szakítással végződő párkapcsolat) indította el az önismeret útján is: meg akarta tudni, honnan, milyen mintákkal érkezett a világra. Gyerekkorában elváltak a szülei, édesanyja és nagymamája nevelte fel.

Zsolt a kommunikáció mellett fontosnak tartja mások segítését, régebben sokat önkénteskedett. Azt vette észre – meséli –, hogy ennek során mindig megtalálták az emberek, szívesen mentek oda hozzá beszélgetni. Egy idő után úgy érezte, jó lenne szakmai szintre emelni ezt, úgyhogy elvégezte a SOTE-n a mentálhigiénés képzést, most családterapeutának tanul, legutóbb pedig jelentkezett pszichológia alapszakra, s ha minden jól megy, szeptemberben ismét egyetemi hallgató lesz. 

Amikor egyébként felsorolta, mi minden érdekli, mennyi mindennel foglalkozik, vagy szeretne foglalkozni, az egyik kommentelő meg is jegyezte: érthetetlen, mikor férne bele ebbe egy élettárs vagy szerelem.

„Nekem viszonylag későn volt az első párkapcsolatom. Előtte nagyon az volt bennem, milyen ciki, hogy nincs mellettem senki. Aztán egyre inkább beláttam, hogy végig kell mennem egy sor fontos kérdésen. Ez is az önismereti folyamat része. Például: mi is motivál abban, hogy beleálljak egy kapcsolatba? Mit akarok megtalálni benne? Mit tudok adni a másiknak önmagamból? Én mire vágyom? Milyen kompromisszumokat vagyok hajlandó meghozni?” – sorolja Zsolt a kérdéseit.

Míg hallgatom őt (a Zoom segítségével beszélgetünk), az jár a fejemben, ezeken vajon hányan töprengenek el, mielőtt regisztrálnak valamelyik online társkeresőn, vagy megfogalmaznak és kilőnek egy szöveget magukról az ismeretlenbe? Hányan gondolják végig saját igazi motivációjukat?

Meg merjük-e fogalmazni valós igényeinket, vagy egyszerűen elengedjük azok felét, hátha akkor kelendőbbek leszünk? És hajlandók vagyunk-e a nulladik lépésként magunkat megismerni ahhoz, hogy valóban „célzottan” kereshessük meg azt, akit aztán sokáig – talán örökre – nem engedünk el?

A legkisebb legény már nem megy az Óperencián túlra

Nagyanyáinkat és nagyapáinkat még összehozták a bálok vagy a falubeli rokonok. Szüleink egymásba szerettek a munkahelyi étkezdében vagy a vállalati üdülőben, az ő gyerekeik már a diszkóban ismerték meg jövendőbelijeiket, vagy a gimnáziumi szerelemeket vitték tovább házasságként. 

A következő nemzedék számára azonban a világ összes modernitásával és lehetőségével sem lett egyszerűbb a helyzet, hiába léteznek tematikus társkereső platformok és célzott rendezvények, nagyon sok fiatal érzi úgy, hogy reménytelen belebotlani az „igaziba”.

2020 tavaszától pedig a nehezített terepet is lezárták, a vírushelyzet a bimbózó találkozóknak is gátat vetett, a virtuálisakat pedig sok esetben elsorvasztotta. Fényévekre estünk a legkisebb mesebeli legény lehetőségeitől, aki még nekivághatott nagyvilágnak és sok országot bebarangolt, hogy feleséget keressen. A világ számunkra már a lakásunkba „jön”, csak egy számítógép és megbízható internetszolgáltatás kell hozzá.

Elvileg a bolygó bármelyik emberi lényéhez kapcsolódhatnánk. 2016-ban, az akkori célzott adatgyűjtésnél a KSH megállapításai szerint mégis 463 ezer egyedülálló, gyermektelen férfi élt az országban, míg szingli nőből 753 ezer volt (gyerek nélkül).

„Bennem már jó ideje érlelődött az a poszt, amit 2020-ban megosztottam”

– folytatja Zsolt. „Nem elkeseredettségből született az írás, szeretek új dolgokat kipróbálni. Akkoriban dolgoztam egy párkapcsolati cikksorozaton is, és kíváncsi voltam, valahogy adta is magát, hogy ezen a felületen is kipróbáljam. Előtte nem sokkal ért véget egy hosszabb kapcsolatom, és több rövidebb is. Összességében jó ideje egyedül voltam. Próbáltam az ismert online társkereső platformokat, de személyesen is igyekeztem. Aztán valahogy elmaradt a külső és belső varázs. Voltak randik, találkozók, de akadt, amikor ez a másik részéről, máskor pedig részemről hiányzott.

Mert azért azt lehet érezni, hogy megvan-e az a bizonyos hullám… vagy nincs. És igen, a metoo óta bonyolultabbnak tűnik az utcán megszólítani embereket, de például a metrón is leszólítottam már egy hölgyet. Kedves volt, találkoztunk is többször. Hogy őszinte legyek, az online társkeresés világában sokszor azt érzem, hogy mesterkélt, és valahogy fordítva vannak a dolgok.

Előbb kezdünk el beszélgetni és közeledni, mint ahogy látnánk egymást valós létezésünkben, élőben.

Persze sok olyan példát is hallok, hogy ezekből az ismerkedésekből sikertörténet is lesz, ami azért reménnyel tölt el. De azért sokszor nem értem, vajon miért nem indulnak el mégsem a dolgok a virtuális világban? Mert ez már nem csak az én tapasztalatom, sokaktól hallom. Ráírok valakire, normális, érdeklődő hangnemben, ő elolvassa, de vagy nincs válasz, vagy egy két-három mondatos bevezető beszélgetés után abbamarad a beszélgetés. És sokan vannak, akik kerek-perec elzárkóznak attól, hogy az interneten keresztül lássuk vagy felhívjuk egymást, ami azért a gépelt mondatoknál személyesebbé tehetné a kommunikációt” – mondja Zsolt.

„Rosszfiú, jófiú”, önmagunk?

Zsolt tavaly márciusi kitárulkozása alatt sok női komment született. Volt, aki hölgyismerőseit ajánlgatta, más dicsérte, mennyire bátor. Megint más saját magát ajánlotta a társkereső fiatalember figyelmébe, többen azon sajnálkoztak, hogy kifutottak az időből, vagyis az általa belőtt életkori határokból.

Egy drukkoló azzal biztatta, ők is online társkeresőn jöttek össze a férjével. Akadtak értetlenkedők és néhány fanyalgó is, akik azt firtatták, ha ennyi pozitív paramétert képes felsorolni magáról, hol a bibi, amiért nem talál magának párt? Lehet, hogy tulajdonképpen túl tökéletes ehhez?

Csak őszintén…

„Van egy értékrendem, ami számomra fontos, és megpróbálom ezt képviselni magam és mások számára is” – folytatja Zsolt.  „Nem kezdeményeztem párhuzamos beszélgetéseket, így akkor egyetlen hölggyel lett komolyabb diskurzusunk, a személyes találkozásnál viszont leszűrtük, hogy mindketten más típusú társat keresünk.

Ráadásul elég rosszul időzítettem a poszttal, hiszen két héttel később a vírushelyzet miatt lényegében bezárt az ország. De úgy vagyok vele, hogy ez egyáltalán nem kudarc. Miért is lenne az? És az sem kudarc, ha online nehezebben megy a párkeresés.  

Arra biztatok másokat is, hogy az online térben történt esetleges negatív tapasztalatok miatt ne magunkban keressük a hibát!

Tisztában vagyok vele, hogy létezik a mítosz, miszerint a nők a „rosszfiúkat” keresik, mégis a „jófiúkhoz” mennek férjhez, de akkor melyik oldalra kellene állni? Úgy gondolom, maradjunk meg a saját magunk értékrendje mellett, és merjünk önmagunkhoz hitelesek lenni. Hiszen a párkeresés és a párkapcsolat nem egy színház, ahol eljátszunk egy szerepet.”

Vajon mit keresünk mi, nők egy ilyen „jófiús” poszt szerzőjében?

„Talán leginkább a biztonságot” – mondja Zsolt azonnal. „Több elvált, kisgyermekes anyuka keresett meg, mindenféle korosztályból. Azt vettem észre, szellemi támaszként is számítanának rám. Azért is kaptam kritikákat, hogy miért fontos nekem, hogy a leendő párom képzett legyen. Azért, mert nem a párom »tanár bácsija« szeretnék lenni a kapcsolatunkban, és nem is pszichológus.

Egyenrangú társ akarok lenni, férj és apa. Számomra fontos, hogy értsük egymást. Sokkal könnyebb úgy indulni valakivel a közös életbe, hogy közös a startvonal is. Igen, ezek a finomhangolások mind megnehezítik a párkeresést, de mára már eljutottam oda, hogy kizárólag önmagam legyek, és kivárjam, hogy valakinek így kelljek, és nyitott maradjak arra a nőre, aki hozzám hasonló társat keres.”

A „hogyan tovább?” kérdésre Zsolt azt mondja, most is jelen van az online társkeresőkön, de a személyes kontaktust ez nem írja felül nála. Azonban még mindig az egyik legfontosabb számára az önismeret és az önképzés, erre az egyedüllét időszaka egyébként kitűnő lehetőséget ad.

„Leélhetjük az életünket úgy is, hogy áldozatok vagyunk, hogy azt hangsúlyozzuk: csak nekünk nincs párkapcsolatunk

És leélhetjük úgy is, hogy elismerjük a felelősségünket ebben, és arra koncentrálunk, mit tehetnénk, hogy a helyzet változzon? Mit lehet belőle tanulni? Nem mástól kell, hogy megkapjuk önmagunk értékességének visszaigazolását, hanem azt mástól függetlenül, önmagunkban kell éreznünk. A társ úgyis megérkezik majd az életünkbe. Én így tekintek erre az egészre. Szerintem mindenkinek rendeltetett egy társ, de tisztában vagyok vele, hogy sült galambként nem fog berepülni… Én mindenesetre reménykedő fickó vagyok. Sosincs későn megtalálni a hozzánk illő embert. A megfelelő időben úgyis találkozunk” – Zsolt így zárta a beszélgetést, szóval ha más nem is, de a remény mindig velünk marad.

Kocsis Noémi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Guido Mieth