„Ez a nap csupa lehetőséget tartogat” – Apám a Tinderen

–

Egyszer már megkértem apámat, hogy a nőügyeibe ne avasson be. Ez évekkel ezelőtt történt, talán még a negyedik házassága előtt. Vagy közvetlenül utána – az is rég volt már. Betartotta, csak finoman jelezte, hogy újra randizik, hogy használja az online társkeresőket, és egyszer összefutottunk a Müpában, ahová egy ismeretlen nővel érkezett. Nem mutatkoztunk be, csak távolról mosolyogtunk egymásra. „Majd csak, ha komoly lesz, Papa, oké? A többi nem érdekel” – mondtam neki, amikor rájöttem, hogy ebben húzhatok egy határt.

Papa mindig csajozógép volt, vagy az is lehet, hogy csak szerette, ha ez a híre – még a lányai előtt is –, nem tudom. De az utóbbi időben valahogy nem jött össze neki egy komoly kapcsolat. Hetven fölött azért már nehezebb, főleg, ha valaki a korabeli nők iránt nem érdeklődik. „Azok öregek” – legyintett mindig, és úgy gondolta, ebben nincs semmi age-izmus, mert valójában nem a korukra gondol, hanem az életszemléletükre, a hozzáállásukra. Ő tényleg a csajokat szereti, ezt a kitüntető címkét pedig nem kaphatja meg akárki.

A „csaj” csak olyasvalaki lehet, aki vagány, laza, bátran és nyitottan él – én legalábbis így fordítottam le magamban.

Papa ma már nem szokott nekem szülinapi ajándékot adni, de más alkalmakkor „csak úgy” viszont olyasmikkel lep meg, amikkel teljesen betalál. Úgyhogy egyáltalán nem várok már tőle semmit. Felhívott vasárnap, hogy boldog szülinapot kívánjon, és azt kérdezte, nincs-e kedvünk a gyerekekkel együtt beülni valahová. Mondtam, hogy főzök, inkább ő jöjjön át hozzánk. Átjött, én meg az ablakból néztem a fehér haját, ahogy közeledett a kapu felé, a ruganyos lépteit, az üres kezét, a fekete bőrdzsekijét, és azon gondolkodtam, vajon milyen kedvében lesz. Sosem lehet tudni.  

Aztán elég hamar kiderült, nemcsak abból, hogy mindenkivel bűbájos volt, hanem azonnal el is mesélte, hogy ma délelőtt összematchelt valakivel, váltottak pár üzenetet, és szerinte ebből még akármi lehet. Leültünk az asztalhoz a két 13 évessel, és belevágtunk a nagy témába, hogy hogyan lehet 77 évesen tinderezni.

Papa mindjárt azzal kezdte, hogy neki már nincs előfizetése, azon túl van, mostanra a Tinder csak egy lehetőség, amibe nem érdemes túl sok energiát fektetni. Nem látja, hogy ki jelöli be, csak akkor, ha véletlenül matchelnek, vagy ha eltalálja a tippjátékon, amit az alkalmazás néha felkínál: ilyenkor négy fotóból kell ráböknie arra, aki szerinte őt bejelölhette. Így kerültek össze ezzel a Szilviával is (hívjuk így), aki első pillantásra felkeltette az érdeklődését. 

„De, ha nem fizetsz a szolgáltatásért, akkor fizetsz az adataiddal”

– okoskodott az egyik fiú, mert a randizás náluk még nem olyan izgi téma. És mivel a család férfitagjai bármilyen vita kedvéért örömmel lemondanak a sztoriról, egy hosszabb intermezzo következett arról, hogy számítanak-e még azok az adatok, amik egy alkalmazás használatából kinyerhetők, és hogy az online hirdetések mennyire keserítik meg az életünket. Papa persze annyira tudatos vásárlónak hiszi magát, akit semmilyen fölösleges termék megvételére nem lehet rábírni, sőt észre sem veszi, hogy a Facebook-hírfolyama percenként vásárlásra buzdítja. 

A fiúk már ott sem voltak az asztalnál, amikor aztán mellém csusszant, és megmutatta a „csajt”. Csak huszonöt évvel volt fiatalabb nála, szőke, rövid hajú, napbarnított bőrű, akinek termetes tetkó díszítette a mellkasát, és egy luxusautóból mosolygott az objektívbe. Rögtön láttam, mekkora fogás, úgyhogy inkább nem kommentáltam. 

„Mégis milyen legyen az a nő, akivel szívesen járnál?” – görgettem tovább a témát, mert éreztem, készen állok rá, hogy mélyebben is megismerjem apám preferenciáit. Tulajdonképpen jobb követni az eseményeket – gondoltam –, nem pedig egyszer csak szembesülni a kész helyzettel. „Milyen neked a szép nő?” – próbálkoztam azzal, ami eddig valahogy sosem jutott eszembe. Persze apám volt feleségei alapján be tudnék lőni egy zsánert, amihez vonzódik, de azt is tudtam, hogy a feleségei furamód épp az ellenkezőjét képviselték annak, amire vágyott. De ahogy az nála tulajdonképpen várható volt, nem kaptam egzakt választ.

„Nekem szép legfeljebb a Dávid-szobor vagy egy macska lehet – mondta. – Sokkal inkább az érdekel, amitől kíváncsi leszek rá. Ami szép, az élettelen, unalmas.

A kíváncsiságomat kell, hogy felkeltse, ezért nem tudok mondani egyetlen színésznőt sem.” Ezek után felolvasott pár csetkezdeményt, amit különféle nőkkel folytatott, és életemben először bepillantást nyertem abba, hogyan csajozik az apám. Megállapítottam, hogy ha velem kezdett volna, egész bizalomgerjesztőnek tartanám, ami persze nem meglepő annak fényében, hogy ő nevelt.

„Nem jövök azzal sosem, hogy »gyönyörű vagy« meg ilyenek – elemezgette. – Az udvarlásban pragmatikus vagyok, úgyhogy a legtöbben elég gyorsan eltűnnek.” „Hogy érted, hogy pragmatikus? Mindjárt a tárgyra térsz?” És megmutatta, hogyan indul ki egy részletből a fotón, amiből beszélgetést kezdeményezhet, aztán amilyen hamar csak lehet, áttér a telefonos ismerkedésre. „Nem zavar, hogy ez a Szilvia másik városban él, és egy kicsit más kultúrának tűnik, Papa? Ez a sportkocsi nekem üzen valamit” – óvatoskodtam. „Nekem, ha késsel-villával eszik, már megfelel” – csapta le a labdát, mint aki nem azzal jön folyton, ki hány generáció óta ül kulturáltan az asztalnál.

A desszertnél aztán már kieresztette a jókedvét, és azt mondta: „Ez a nap csupa lehetőség nekem”, majd elindultunk a Várba, hogy megnézzünk egy kiállítást. Papa még nem volt soha a gyerekekkel olyan türelmes és figyelmes, mint aznap, amikor Szilvia belement a játékba, úgyhogy arra jutottam: bárki is ő, hálás lehetek neki. Búcsúzáskor pedig elárulta: a következő hétvégére helyeztek kilátásba egy randit.

Pénteken beszéltünk legközelebb, amikor egyeztettük a szombati találkozónkat. Csak később jutott eszembe, hogy ma nem is lehetne szabad. Visszahívtam, és aggódva kérdeztem: „Nem holnap lenne randid Szilviával?” „Elment tőle a kedvem” – válaszolta. „Hogyhogy? Olyan ígéretesen indult.” „Felhívtam, beszélgettünk, és tudod, olyan nő volt, aki hagyta, hogy csak én beszéljek. Nem kérdezett vissza, nem folytatta, csak hallgatott. Én meg olyan kapcsolatot nem akarok, amiben mindig csak én beszélek. Nem csak hallgatóságra vágyom!

Nem kell, hogy csodáljanak, sőt, azt ki se bírnám. Azt szeretném, hogy ő is mondja el, hogyan gondolja, aztán én is, és nem kell, hogy egyetértsünk.” 

Szóval Szilvia egynapos reménysugár volt csak, de azóta vannak újabb próbálkozások, és megint rájöttem, hogy az összeset nem szeretném végighallgatni. Apám – úgy tűnik – nem úszhatja meg az online társkeresés buktatóit: a fellángolásokat, kiábrándulásokat, beetetést és maszatolást, és persze ő is lebegtet és ghostingol, ha rájön, hogy mégsem azt kapta, amire számított. „Szerelmes szeretnék lenni, és anélkül nem akarok elköteleződni” – mondta a nagy kegyesen mégis beköszöntő nyárban, ahogy a kihalt városban sétáltunk (ahol már csak az olyan lúzerek maradtak, mint mi), én meg mit válaszolhattam volna? Tök igaza van.  

Gyárfás Dorka

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/milan2099