Dr. Körmendi István: Akkor emlékezem Auschwitzra, amikor párhuzamokat látok a mostani világgal

–

Van még panasza? – kezdi az interjúnkat dr. Körmendi István, a 102. évében járó háziorvos, nekem meg egyből felszalad a szemöldököm. Egyrészt úgy tudtam, itt ma én kérdezek, másrészt, álmaimban sem gondoltam volna, hogy emlékszik még rá: a korábbra megbeszélt interjút az influenzám miatt kellett halasztani. Tessék, két perce beszélgetünk, de máris kibújt a szög a zsákból: ahogy tavaly májusban, a Breakout Room adásában is elmondta, három hónapja nem praktizál, de a mai napig háziorvosi fejjel gondolkodik. Le is söpröm az előre kigondolt kérdéseimet az asztalról, jobb ha inkább itt kezdjük.

Takács Dalma/WMN: Most jól leleplezte magát. Nehezen teszi le a munkát?

Dr. Körmendi István: Előző februárban kényszerültem erre a lépésre, miután covidos lettem. Az oltásoknak köszönhetően gyorsan kijöttem a betegségből, de meglehetősen legyengített, és belépett az a régi reflexem, amit mondani szoktam: hogy csak addig fogok dolgozni, amíg mentálisan és fizikálisan is bírom, és azt a minőséget tudom nyújtani, amit magamnak is megkívánnék másik orvostól. Sajnos erre már nem vagyok képes, legalábbis fizikailag, de ha tanácsot kérnek tőlem – ami azért naponta megtörténik –, szerencsére mentálisan még rendelkezésre állok.

És hát látja, világos, ahogy maga is mondja, ezzel a kérdéssel indítottam. Mikor letettem a munkát, először úgy éreztem magam, mint aki megfutamodik vagy cserben hagy másokat. Tudom, hogy szamárság, de nagyon nehéz volt az elhatározás. De hát egyszer mindennek vége szakad.

Az én elképzelésem az volt, hogy gyakorlatilag örökké dolgozni fogok. Hogy szépen ellátom a pácienseket, és egy nap, kellemesen elfáradva a napi munkától, lefekszem, és másnap arra ébredek, hogy nem ébredtem fel – hogy fanyar humorral éljek.

T. D./WMN: Azt mondja, a fizikai állapota nem engedi – de úgy látom, most is nagyon aktív életet él.

Dr. K. I.: Nekem már nagyon régen, nyolc-tíz éve problémám van a gerincemmel, ami elsősorban nem fájdalmat, hanem egyfajta altesti bizonytalanság- és gyengeségérzést okoz. Emiatt labilisabb lett a járásom, és ezért kellett abbahagynom a vezetést is 99 évesen. Tudja, amikor nem tudtam leparkolni épp a cél előtt, és gyalogolni kellett 100 métert, majd újra visszaszállni, az felért egy inkvizícióval. Szóval eladtam a kocsit. Azóta egy kis elektromos mopeddel közlekedem, ezzel megyek el itthonról, ha kell.

Szóval az életritmusom fennmaradt, általában hajnali egyig dolgozom, mindig is éjjeli bagoly voltam. Míg napközben rendeltem nyolcig, utána ültem neki az írómunkáknak, aztán ha belelendültem, egyik gondolat a másikat követte, nem akaródzott abbahagyni. Persze magamra parancsoltam, hogy félóránként álljak fel ötször-hatszor az izomzat karbantartása végett, de hát az ember ül, ír, gondolkodik, meditál… jön egy-egy telefon is. Hamar elszalad az idő.

T. D./WMN: Az a könyvéből is kiderül, hogy a munkájához mindig nagyon komoly hivatástudat fűzte. Sosem félt, hogy ez átcsap egyfajta munkafüggőségbe?

Dr. K. I.: Hát, lehet így is nevezni. De én ezt inkább az orvoslás iránti függőségnek nevezném. Bármilyen patetikusan is hangzik, sosem tekintettem munkának, amit csinálok. Mi a családdal minden évben elmentünk egy hónap szabadságra – nagyon szerettem régebben utazni –, de a negyedik héten már többet gondoltam haza. Hogy mi lehet az X nénivel, az X bácsival, hogy szolgál az egészségük. Egy idő után beleszivárgott a nyaralás örömébe az otthoni feladatok teljesítésének vágya. És ez sosem volt nyűg. Én nyugdíjba sem akartam menni.

Persze akadtak napok, amikor fáradt voltam, amikor elegem volt, mert zűrösre sikeredett a nap. Az egészségügyben sokfajta harcot kell megvívni – pláne ha az ember tényleg úgy csinálja, ahogy magának is kívánná az ellátást. Meg kell harcolni a betegek érdekeiért a bürokráciával.

Ó, de sokszor hágtam át szabályokat, hogy az adott beteg minél előbb a megfelelő segítséghez jusson! Tudja, ez azért stresszes.

T. D./WMN: Ehhez az is hozzátartozik, hogy Ön az elmúlt 100 évben szemtanúja volt annak, mekkorát fejlődött az orvostudomány, és gyakorlatilag évről évre újra kellett huzaloznia a tudását. Ez fiatalon még természetes – na de az elmúlt években nem volt nehéz?

Dr. K. I.: Folyamatosan tanulni kell, de szerintem ez minden szakmában így van. Én 1950-ben végeztem, ott álltam a kezemben a diplomámmal, és fogalmam sem volt róla, mennyi mindent nem tudok. Nem is tudhattam, hisz rengeteg dolgot nem talált még fel az orvostudomány, ahogy a mai orvosok sem tudhatják, mi jön majd 40-50 év múlva. Szerencsére az orvoslás fejlődése egy megállíthatatlan folyamat. Aztán ahogy jöttek olyan gyógyszerek és diagnosztikai lehetőségek, amik korábban nem álltak rendelkezésre, akkor kapott észbe az ember, hogy te jóisten, hát mi mit csináltunk egészen eddig, hogyan gyógyítottunk?! Ez a XX. század, amilyen tömeges borzalmakat rejtett, olyan vulkánként tört ki az orvostudomány fejlődése területén. Abba például elképesztő belegondolni, hogy kezeltük a magas vérnyomást a 80-as évek elejéig… óriási a különbség.                     

Na de kérdésére visszatérve: ahogy a politika, közélet iránt érdeklődő ember folyamatosan olvassa a hírforrásokat, úgy egy orvos is naprakészen követi a szakmai fejleményeket. Nem szabad lemaradni az eseményekről, különben nem tudjuk összerakni az összefüggéseket. Úgy felgyorsultak az események a tudományban, technológiában! Hálás vagyok a sorsnak, hogy megélhettem, hogy láthatom, micsoda fejlődés történik ezeken a területeken.

Hadd mondjak csak egy példát. Én ötéves voltam, amikor 1928-ban egy szakember a falra szerelt egy nagyjából 80×80 centis, világossárga dobozt, amin volt két nagy csöngő, meg két tölcsér, az édesapám az egyikbe beszélt, a másikba hallgatott. Ez volt a távbeszélő. Apám, ha beszélni akart valakivel, forgatta a kereket, várt egy-két percet, majd megjelent egy hang, annak mondta el, hogy „kisasszony, legyen szíves, kapcsolni a 377-et”, mert akkor a budapesti számok háromjegyűek voltak.

Mi kiváltságosnak számítottunk, hogy hozzájuthattunk a távbeszélőhöz, mert az édesapám körzeti orvos volt, most meg magácska az okostelefonjával veszi fel ezt az interjút, amiben van egy miniatürizált asztali komputer. Elképesztő.

T. D./WMN: Amikor a technológia, a világ fejlődéséről esik szó, gyakran kettészakad a társadalom az optimisták és a pesszimisták táborára – az én nagyszüleim például aggódva és elképedve szemlélték mindig, mi történik éppen. Ön ráadásul jóval nagyobb merítést lát mindebből, 102 év alatt azért sok víz lefolyt a Dunán. Milyennek látja azt a világot, ami most körbevesz bennünket?

Dr. K. I.: Én nem vagyok végletes ember, egyik táborhoz sem tartozom teljesen. Vannak súlyos kataklizmák, bár olyan, mint amit a XX. század produkált, és amit én megtapasztaltam, egyelőre nem történt újra.

Ugyanakkor – és örülök, hogy feltette ezt a kérdést –, sajnos nem tudok túl optimista lenni, amikor az amerikaiak olyan elnököt választanak, akit abszolúte megbízhatatlannak és életveszélyesnek tartok – és nemcsak az USA-ra, de a világra nézve is.

Egy ilyen labilis, kiszámíthatatlan egyéniséggel remekül lehet manipulálni a gazdasági érdekeket, csakhogy ez együtt jár a katonai és fegyveres konfliktusok veszélyével is. A mai világban pedig ez már nem olyan, mint anno volt. Az első világháborúban meghalt 20 millió ember, de elsősorban katonák estek áldozatul. A másodikban már 50, és ott bizony rengeteg civil áldozat is volt. Na ehhez hozzátevődik most még a nukleáris fenyegetettség ténye is. Nehéz úgy bizakodónak lenni, hogy az atom elérhetősége ennyire elterjedt.

T. D./WMN: Ha jól értem, tart egy harmadik világháború kirobbanásától?

Dr. K. I.: Persze. Pár napja lépett hivatalba Trump, és már olyan rendelkezésekről hallunk, amik önmagukba véve súlyos veszélyt jelentenek. Amerika kilépett az egészségügyi világszervezetből, felbontja a klímaegyezményt, fegyverrel indulna Grönlandért, fütyül támogatni a védőoltást, mert az sokba kerül, ráadásul az új egészségügyi miniszterük – mily abszurditás: oltásellenes! Na de hány emberi életbe kerül majd az, ha felüti a fejét egy újabb járvány? Diftéria, szamárköhögés, tetanusz, kanyaró – ezek ellen nálunk per pillanat minden csecsemő oltást kap, hát gondoljon bele, mi lenne, ha ezeket leállítanák! A laikus közönség talán nem is érti, mit jelent mindez.

És sok ember nálunk is a homokba dugja a fejét, rengetegen tájékozatlanok, ha megkérdezné az utca emberét, kevesen tudnák, mit is jelent kilépni a WHO-ból.

És akkor még nem szóltam az új amerikai adminisztráció közömbösségéről a globális klímavédelem iránt. Az a baj, hogy a mi miniszterelnökünk is hajlamos ájult elfogódottsággal tekinteni Trumpra, akár lemásolni őt.

Nem akarok pesszimistának tűnni, de az emberek tudatosságát tekintve – mindennemű általánosítás nélkül –, aggasztónak látom a helyzetet. Sokan nem veszik a fáradságot, hogy olyan forrásokat is elolvassanak, amik árnyalják a helyzetet, amik segítenek tisztábban látni. Pedig a közvélemény sokat számít. És tudja, hiába vagyok ennyi idős, nem lehetek közömbös. Mondhatnám, hogy bármelyik pillanatan végem lehet, és utánam az özönvíz. Hát, nem tudom ezt mondani. 

T. D./WMN: Ráadásul Trump erősen szélsőjobboldali. Az a gyanúm, ezt különösen ijesztő lehet olyan emberként látni, aki tanúja volt a deportálásoknak és túlélte a holokausztot.

Dr. K. I.: Erre nagyon rátapintott. Tudja, én megértem, hogy Trump védekezni akar az illegális migráció ellen, és nem szeretne már új bevándorlókat. De az, hogy szisztematikusan deportálni szándékozik az USA területén élő, már beilleszkedett volt illegális migránsokat, az embertelenség. Nagyon rossz érzéseket kelt bennem, hogy mikor valaki tisztes munkából keresi a pénzét, és nem bűnöző, mégis így bánnak vele.

Én nem tekintek magamra migránsként, vagy 300 évre visszamenőleg ismerem a családunk történetét, ugyanakkor a Kárpát-medencét átjáróháznak is szokták nevezni. Emlékszem, hogy amikor még réges-régen nézegettem a nyomtatott telefonkönyvben, a nevek alapján hányféle náció leszármazottját találtam benne, azt láttam, hogy

tele az ország szerb, lengyel, német származású emberekkel. És mi tőlük tartunk? Miközben ott volt Petőfi Sándor – eredetileg Petrovics –, egy szerb apa és egy szlovák anya gyermeke volt, akit a mai napig a legnagyobb magyarok egyikeként tisztelünk?

Én nagyon hiszek abban a mondásban, hogy „Szeresd felebarátodat, mint magadat”. Tudom, hogy nem lehet mindenkit szeretni a szó való értelmében, de talán elég az is, ha nem gyűlöljük a másikat. Pláne nem akarjuk megkárosítani, adott esetben megölni. Ez egy valláserkölcstől elvonatkoztatott, teljesen egyszerű emberi alapelv. Ha óvodától kezdve szisztematikusan úgy nevelnénk a társadalmat, hogy mindenki úgy viszonyuljon a másikhoz, ahogy azt magának is szeretné, az egy ideális világ lenne. Pláne hogy mindannyian egymásnak vagyunk kiszolgáltatva – közvetve vagy közvetlenül. De tudom, ez utópia 9 milliárd ember esetében. Tudja, néha már szinte engedékeny vagyok azokkal szemben, akik képtelenek így működni, valószínűleg nem is tehetnek róla, hogy valahogy genetikailag ezt kódolták beléjük. 

T. D. /WMN: Most hétfőn lesz 80 éve, hogy felszabadították az auschwitzi tábort. Gyakran jár még ott gondolatban?

Dr. K. I.: Ezen nem lehet túllépni, ez egy hihetetlen világtörténeti kataklizma. De elsősorban akkor emlékezem, mikor az összefüggéseket látom a mostani és az akkori világ között. 

Anno, az első világháború után, az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása, Németország összeomlása után ottmaradt egy 60 milliós nép a nyomorban, és demokratikusan megválasztottak egy embert, aki megígérte, hogy megszünteti a szegénységet és felemeli az országot. Azzal bezzeg ez a 60 millió ember nem törődött, hogy ugyanez az ember írt egy könyvet arról, hogy minden problémának a zsidóság az oka, a megoldás pedig a kiirtásuk. Innentől pedig tudjuk, mi történt.

Na most, ha annak idején, az akkor győztes hatalmak megtették volna azt, amit később, a Marshall-terv keretében megtettek a második világháború után, és megsegítették volna Németországot, talán megelőzhető lett volna a szörnyűség.

Bennem nagyon nagy az igazságérzet, nem tudok szótlan maradni, ha valami igazságtalanságról értesülök.

T. D./WMN: A mai napig ennyire erős magában a forradalmi hév?

Dr. K. I.: Ha már élek, létezem, akkor hasznosan szeretném tenni.

Ha muszáj volt, mindig volt bennem egyfajta defenzív állapot, volt bennem egy vadállatok által üldözött kis őz, aki kereste a menekülőutat, de én mindig kinyitottam a számat, sosem féltem. Valahol ki is használtam azt, hogy a rendszernek szüksége volt rám, hisz orvos vagyok.

Én kritizáltam a kommunista rendszert is, és fontos, hogy elmondhassam a véleményem, akkor is, ha azzal nem a regnáló hatalmat dicsérem. 

Minden fórumot megpróbálok felhasználni, hogy jobbítólag hathassak. Az elmúlt években többször cikkeztek rólam, én pedig azt érzem, nem én kellek a reflektorfénybe, hanem az egészségügy helyzete, szociális témák, vagy akár az, hogy milyen támadások érték az első kerületben nálunk Naszályi Márta egykori polgármestert, vagy milyen tragikus eseteket láttam a praxisom során meleg és leszbikus emberekkel kapcsolatban, akiket öngyilkosságba kergettek. Ha már kérdeznek, ha már kíváncsiak rám, legyen ez az előtérben. Tudom, hogy szélmalomharcot folytatok, de ezt meg kell tennem lelkiismereti kényszerből.

Takács Dalma