–

Új szakmák, új készségek

Még nem is volt gyerekem, amikor már számtalan szakértőtől és laikustól végighallgattam, hogy az én gyerekeim már olyan szakmákban fognak dolgozni, amik ma még nem léteznek. Eddig ez – mint általában az ilyen jóslatok – egyelőre erős féligazságnak bizonyult. Ettől függetlenül a gyerekeinket már azzal is elvárásoknak tesszük ki – szinte öntudatlanul –, hogy babakoruktól kezdve arra trenírozzuk magunkat és őket is, hogy ők már egy másfajta világba cserepednek, nekik más készségek kellenek, számunkra ismeretlen dolgokban kell tehetségesnek lenniük.

És lőn, a kis piszkok meg is valósítják ezt a tehernek is mondható elvárást.

Csakhogy mi, szülők, nem biztos, hogy bírjuk a tempót. A világ alkalmazkodott, ma már százféle szakmába kóstolhatnak bele a nagyóvodás, kisiskolás gyerekek mindenféle tanfolyamok és foglalkozások segítségével.

De ez tényleg segíti majd őket?

„Mindenképpen érdemes fejleszteni a kiemelkedő képességeket, és felfedezni a rejtett erősségeket, de komplex módon, figyelembe véve a gyerek korát és érdeklődését. Persze a legtöbb gyerek már csak a pozitív megerősítés miatt is szívesen csinálja azt, amiben rögtön sikeresnek tűnik. De szakmai szempontból a komplex fejlesztés azt jelenti, hogy nemcsak az erősségekre, hanem a „gyengébb” oldalra is fordítunk figyelmet, és a fejlesztés mellett tudatosan szánunk időt a kikapcsolódásra. A tehetséggondozás szerencsére ma már a legtöbb esetben egy olyan folyamat, amiben arra is figyelnek, hogy egy valamiben kiugróan jó gyerek ugyanúgy az osztályközösség része maradjon, mint a társai.

Mert a tehetségnek egyébként van egy elmagányosító hatása is.

De abban, hogy valakinek kiderüljön a tehetsége, fontos szerepe van a szülőnek és később a pedagógusnak, hogy adnak-e lehetőséget, megkínálják-e olyan feladatokkal, foglalkozásokkal, ahol ez esetleg kiderülhet. Ez főleg azokban az esetekben nehéz, amikor valami nem konkrét dologról van szó, például valaki kisgyerek kora óta hihetetlen meggyőzőerővel rendelkezik vagy csodásan old meg konfliktusokat. Hiszek abban, hogy mindenki tehetséges valamiben, ha nem is kiugróan, de szerintem a tehetség előhozása leginkább munkával lehetséges, az esetek nagy részében nem tör utat csak úgy” – állítja Czimmermann Éva iskolapszichológus.

Tényleg tehetséges… vagy csak szerintem?

Nálunk egészen konkrétan az történt, hogy az ötéves lányom készített egy vágatlanul is tökéletesen adásképes influenszer-videót. Ötévesen! Értitek? Én csak pislogtam, pedig hát tévés producer az apukája, videószerkesztő az anyukája, és születése óta készítünk róla – az ő egyre aktívabb közreműködésével – videókat. De ez még bennünket is meglepett. Aztán rögtön eszünkbe jutott, hogy vajon csak szerintünk tehetséges, vagy valóban? (Azóta csekkoltam a külföldi gyerek youtubereket, simán elférne a mezőnyben, tényleg minden elfogultság nélkül.) Persze maga az influenszerség felnőttkorban már szakmává nőtte ki magát, de a szakember szerint gyermekkorban azért ezzel óvatosabban kell bánni: 

„Egy ilyen helyzetben a személyiségfejlődést is figyelembe kell venni, hiszen még a felnőtteknek is nehéz feldolgozni, hogy a személyük marketingeszközzé válik, és ezáltal ők maguk céltáblák lesznek – akár az imádaté, akár a rosszindulaté. De más a helyzet, ha nem az a cél, hogy valaki kisgyerekként influenszerré váljon, hanem az, hogy megtanulja a videókészítést. Mert egy-egy hosszú távú, korának megfelelő képzés, legyen szó akár sportról, akár valamilyen művészeti dologról, mint a videózás, nemcsak a későbbi szakmai képességekre lehet jó hatással, hanem az azonos érdeklődésű közösséghez való tartozás a személyiséget is fejleszti.

Ha valami olyan különleges képessége van egy gyermeknek, ami megmutatható, akkor más a lecsapódása annak, ha ezt egy értékteremtő dologra használjuk fel, mint ha pusztán anyagi érdekből piacra dobjuk.”

Persze nekünk sem azt volt az első gondolatunk, hogy nyomjuk fel az egészet a netre, és gazdagodjunk meg belőle. Egyrészt tudjuk, hogy ez nem így megy, másrészt inkább az merült fel bennünk, hogy nem kell-e segíteni, hogy megtanulja a szakmai dolgoknak azon részét, amik érdeklik.

De mikor kell elkezdeni a felkészülést a felnőtt életre?

Egyrészt szerintem már a kérdés is hülyeség, hiszen óhatatlanul is folyamatosan a felnőtt életre készülnek a gyerekek, azzal, ahogy figyelik a szüleiket, tanulják a világot. Létezik viszont a tudatos felkészülés, és ez is elkezdődik hétéves kor körül, ha akarjuk, ha nem, hiszen az iskola már teljesen egyértelműen azért van, hogy megtanulják azokat a dolgokat, amikre feltételezhetően szükségük lesz felnőttként (meg egy csomó olyat, amire nem).

Mert ugye a másik lehetőség az, hogy megjegyezzük a feltételezett tehetséget, és elővarázsoljuk akkor, amikor már a pályaválasztás témája is bekúszott a mindennapokba. Alapvetően azt gondolom, hogy ha valóban tehetséges ebben, és addig is egy pozitív visszacsatolásokkal teli környezetben cseperedik, ahol hagyjuk belelátni a mi munkánkba, akkor még mindig nem maradt le semmiről. Maximum a gyermekkori influenszerséggel járó patológiás pszichológiai kórképről. De még az is lehet, hogy kamaszkorában sem kellene ráterhelni ezt az egész témát.

Vagyis sok gondolkozás után a konklúzió: semmi

Nem azért maradtunk végül annál, hogy egyelőre nem teszünk semmit, mert nagyon hiszünk a ma divatos „hagyjuk meg a gyermekkort gyermekkornak” érvelésben. Ez amiatt sem állja meg a helyét, mert ismerve a lányunk hozzáállását a kérdéshez, szépen leterheli ő saját magát feladatokkal teljesen céltalanul is. Másrészt meg szerintem megmarad a gyerekkora azoknak a gyerekeknek is, akiket a szülei ésszel és szeretetből különfoglalkozásokra járatnak, esetleg célirányosan fejlesztenek saját maguk.

Inkább az a végső érv a tehetség altatása mellett, hogy nem szeretnénk rátenni a terhet, hogy mi influenszernek, tévésnek, szerkesztőnek szánjuk, csak azért, mert öt éves korában úgy tűnt, tehetséges benne.

Van olyan ismerősöm, aki orvosdinasztia sarjaként általános iskolás kora óta szorong azon, sikerül-e a szülei, nagyszülei nyomdokaiba lépnie, elég jó lesz-e, aztán felnőttként már attól parázik, hogy vajon csak a neve miatt lett-e sikeres. Épp elég teher lesz a lányainkon az, hogy a szüleik ténykedését öt perc alatt végigkövethetik az interneten, és mindketten elég sikeresnek számítunk abban, amit csinálunk.

Később meg, a saját pályaválasztásomból kiindulva, én nem szeretnék ebbe beleszólni. Mert sajnos nagyon élénken emlékszem rá, hogy a szüleim kicsit túllépték a hatáskörüket ebben a kérdésben. Bár még messze vagyunk ettől, de remélem, emlékezni fogok erre még tíz–tizenöt év múlva is. Amivel egyébként Czimmermann Éva iskolapszichológus nagyjából egyetért:

„A szülőnek fontos szerepe van abban, hogyan terelgeti a gyermekét a pályaválasztás útján is. Az élettapasztalatával pedig  abban kellene a leginkább segítenie, hogy a saját útjára találjon rá a gyereke. Elcsépelt tanács, hogy szülőként ne essünk abba a hibába, hogy a saját meg nem valósult vágyainkat toljuk rá a gyerekünkre, de ez tényleg nagyon fontos. Emellett, ha valaki tehetséges valamiben, és azzal gyermekkora óta foglalkozik, akkor biztos, hogy lesznek majd hullámvölgyek is, amikor mégsem akarja annyira csinálni.

Ebben a helyzetben jó, ha a szülő felismeri, hogy meddig kell inkább noszogatni, és mikor kell inkább elengedni azt az adott dolgot.

A másik, amiben tud segíteni, hogy a gyerek megértése nem egyenlő azzal a területtel, amiben kiemelkedő. Már gyermek- vagy kamaszkorban is fontos megerősíteni azt, hogy lehet olyan dolgot is örömmel csinálni, amiben nem vagyunk nagyon kiemelkedők, az is jó, ha csak szimplán örömünket leljük benne. Az pedig csak a ráadás, hogy mellette ugyanúgy fejleszti a képességeinket is, de a személyiségünket mindenképp.”

A sportszülőséget is tanulni kell, erről nemrég írtunk, de úgy tűnik, a tehetséges gyerekek szüleinek is ki kell képezniük magukat.

Ti mit gondoltok? Kell gondozni a felismert vagy felismerni vélt tehetséget kiskortól? Bele lehet szólni – a legjobb szándékkal – a tizenévesek pályaválasztási döntéseibe?

Tóth Flóra