–

Héda Veronika/WMN: 35 éve alakult a színház. Milyen elképzelések és kihívások jellemezték a kezdeti időszakot, és ez hogyan változott az évek során?

Lábán Katalin: Már 1982 körül megfogalmazódott bennünk az ötlet, hogy létrehozzunk egy kicsi, független, kísérleti színházat Budapesten. Ezt akkor sokan kinevették, de amikor 1984-ben engedélyezték a magánvállalkozások indítását, nyitottam egy nyelviskolát, hogy az onnan befolyó pénzt félretehessem a színházalapításra.

A ’70-es években operarendezőnek jelentkeztem a Színművészetire, de a harmadik rostán kiestem. Vámos László rendező kezet csókolt, és azt mondta: „Ez a szakma nem hölgyeknek való.”

A bölcsészkaron kötöttem ki, elvégeztem az angol szakot, majd óraadó tanárként maradtam az egyetemen. A doktori disszertációmat Amerikában írhattam, a minneapolisi egyetemen pedig rájöttem: bármilyen képzést hallgathatok – akár színházművészetet is. Végül színészetből és rendezésből szereztem diplomát, de tanultam jelmez- és díszlettervezést, fény- és hangtechnikát, drámaírást is.

A képzés után hazajöttem; ezzel az első házasságom is véget ért, mert a férjem Amerikában maradt. Akkor még senki sem sejtette, hogy közeledik a rendszerváltás, sokan csodálkoztak, miért nem maradtam kint. Nekem viszont hiányzott Magyarország és a magyar nyelv. Az Amerikában megerősödött önbizalmammal itthon belevágtam a színházalapításba. Dobay Dezsőben rögtön megtaláltam az alkotótársamat: hasonlóan gondolkodtunk a színházról és a színészi jelenlétről, és a kezdetektől nagyon jól tudtunk együtt dolgozni.

’87-re már tizenkét fős társulatunk volt. Egy művelődési házban próbáltunk, az előadásainkat a Szkénében tartottuk. Akkoriban egy III/III-as ügynök követte a munkánkat, és szóltak, mit húzzunk ki a darabból. Mi eldöntöttük, hogy semmit nem húzunk – lesz, ami lesz. Végül nem lett következménye; a rendszerváltás előtti időszakban már nem igazán zavartuk a hatalmat.

A Rumbach Sebestyén utcában kinéztünk egy üres pincét színháznak. A Fővárosi Tanács ki is utalta nekünk, mert tetszett nekik az ötlet. A társulat saját kezűleg alakította ki a tereket: őrületes lelkesedéssel és összetartással dolgoztunk. Ez az együtt-lélegzés, a színházcsinálás öröme és szabadsága a mai napig meghatározza az RS9-et – minden nehézség ellenére.

Dobay Janka: Épp az indulás időszakában születtem, a színház ’90-es megnyitásakor két éves voltam. Gyakorlatilag itt nőttem fel – a szüleim minden idejüket itt töltötték. Felnőttként meghatódva állok egy színpadon azokkal, akik születésem óta ismernek. A babakori fotóimon rendre felbukkannak a társulat tagjai – ők voltak a családom.

Vannak, akik a kezdetektől máig kitartanak a színház mellett, és voltak, akiktől el kellett búcsúzni. De mindig érkezett utánpótlás. A 35 év alatt rengeteg mélypontot átéltünk, ugyanakkor azt is megtapasztaltam, hogy ezeken át lehet lendülni. A krízisekben sokszor hatalmas energia rejlik: ilyenkor kristálytisztán látszik, ki vagyok én, mit szeretnék, kikre számíthatok. Ezek igazi „restartpontok”, amelyek valódi megújuláshoz vezethetnek.

Most is egy ilyen ponton állunk. A mindennapok küzdelmesek, de rengeteg erőt ad az a sok szeretetteljes, támogató visszajelzés, amit mostanában kapunk.

H. V./WMN: Októberben közzétettétek, hogy bajban van a színház, és adománygyűjtő kampányt indítottatok. Mi jelenti a legnagyobb nehézséget?

Lábán Katalin: Ősszel derült ki, hogy nem nyertünk meg több olyan pályázatot sem, amelyeken az elmúlt években mindig sikerrel indultunk. Ez azt jelenti, hogy ebben az évadban semmilyen támogatásra nem számíthatunk – kizárólag magunkra és a nézőinkre. Egy kicsi, független színháznak azonban gyakorlatilag lehetetlen kizárólag jegybevételből fenntartania magát.

Három évvel ezelőtt még hatan dolgoztak munkaviszonyban a színháznál, és végezték mindazokat a kevésbé látványos, de nélkülözhetetlen háttérfeladatokat, amelyek egy kulturális intézmény működéséhez kellenek. Ezt a létszámot előbb megfeleztük, majd ma már oda jutottunk, hogy a három megmaradt kolléga teljesen ingyen, önkéntes alapon dolgozik. Közülük az egyik Janka.

Dobay Janka: Egy kis színházban nincsenek élesen elválasztott feladatkörök: nincs olyan, hogy „ehhez nincs kedvem” vagy „ez nem az én dolgom”. Ez egyszerre adja a munka szépségét és a nehézségét. Ugyanakkor megterhelő, amikor egy előadás előtt – amelyben játszom is – az öltözőben megkérdezik tőlem a színészek, mennyi jegy fogyott. Jogos kérdés, de abban a pillanatban „marketingessé” változom, és ha csak fél ház van, lelkiismeret-furdalásom támad, hogy nem dolgoztam elég jól. Közben pedig próbálok jelen lenni, hiszen mindjárt megyek a színpadra. Ez a fajta szorongás egyáltalán nem kedvez az alkotói munkának – pedig elsősorban azért vagyok a színháznál, nem a Facebook-hirdetéskezelés miatt.

L. K.: Gyakorlatilag visszakerültünk a kiindulópontra, ahonnan 35 éve elindultunk. Akkoriban azonban kevésbé számított a pénz: a felújítás költségeit fedezte a nyelviskola bevétele, a többi nem volt fontos. Az előadások híre szóbeszéd útján terjedt. Ha a jegyekből bejött valami, elmentünk együtt vacsorázni, vagy szétosztottuk egymás között.

Ma sem a pénz áll a fókuszban, de nem tudunk nem foglalkozni vele. Most újra ott tartunk, hogy a jegybevételt osztjuk el – ami a befektetett munkához képest nevetséges összeg. Mégis: a színészek nem adják fel. Ingyen próbálnak, sőt van, aki az előadások után járó pénzt sem veszi fel, inkább a színházban hagyja a fenntartási költségekre.

Egyébként ilyen időszakunk már többször volt: ciklikusan változott, hogy szükség volt-e más munkákra a színház mellett. Amikor nyertünk pályázatokat és minden jól ment, mindenki csak a színházra koncentrált. Amikor rosszul ment, mindenki elővette, amit tudott, és dolgozott máshol is.

Ennyi év távlatából azonban nagyon fájdalmas szembesülni azzal, hogy nem tudunk megélhetést biztosítani még azoknak sem, akik 20–30 éve velünk tolják a szekeret.

D. J.: Az igazsághoz tartozik, hogy anyukám a saját zsebéből rendezte azokat a béreket, amelyeket előre leegyeztetett a színészekkel, ám a pályázat elvesztése miatt a színház mégsem tudott kifizetni. És említsük meg a másik két oszlopos tagunkat is, akik még az önkéntes pozícióban is kitartanak a színház mellett. Csáki Rita több mint húsz éve dolgozik nálunk: rendez, játszik, zenét szerez, videós anyagokat készít, egyezteti a műsort és a színészeket – igazi mindenes. Nagy Ferenc pedig a fény- és hangtechnikát intézi, beépíti a teret az előadások előtt, és játszik is; ő a kezdetektől velünk van.

Ez a nehéz helyzet mindannyiunkat alázatra tanít. Zsonglőrködünk a feladatokkal és a megélhetéssel, de amikor az ember látja, hogy abból a munkából, amit beletett, mi jött létre, az csodálatos érzés. A színház közösséget teremt – az ott dolgozók között, és a nézők és az alkotók között is. Ez pedig olyan erő, ami ott tart minket, és nem engedi, hogy feladjuk.

H. V./WMN: Janka, te már magzati kortól részese voltál a színháznak, mégsem készültél tudatosan színészi pályára. Hosszú évek back office munkája után most azonban Lavinia szerepében láthatunk a Titus Andronicusban, Shakespeare egy kevésbé ismert, különösen véres drámájában. Mesélnél arról az útról, ami idáig vezetett?

D. J.: Az, hogy gyerekként a színházban lógtam és itt-ott besegítettem, teljesen természetes volt, de sokáig nem éreztem igazán magaménak a közeget. Ott voltam, mert a szüleim is ott voltak.