–

Bár a kurzus óta nem tartottuk a kapcsolatot, az a fél mondat, ahogy Eszter teljes természetességgel elárulta, hogy anorexiás volt, mély nyomot hagyott bennem. Megkérdeztem, elmesélné‑e a történetét nekem és az olvasóknak. Azt válaszolta, hogy bár a téma nagyon intim, túl sok fiatal lányt érint ahhoz, hogy ne lenne égetően fontos beszélni róla. Eszter 16 éve szabadult meg az anorexiától, azóta nemcsak beszélgetésekben, hanem írásaiban is folyamatosan igyekszik feldolgozni azt a tíz évet, amelyben a betegség fogvatartotta. Pedig az egész egy ártatlan fogyókúrával kezdődött.

Belül átrendeződtek a dolgok

Eszter 19 éves volt, az érettségi előtt nagy nyomás nehezedett rá. A barátja szakított vele, a nevelőapjával pedig annyira összeveszett, hogy nem volt maradása otthon. A nagymamájához költözött, és új életének hamar fontos részévé vált a fogyókúra. Szebb és vékonyabb akart lenni, ezért számolni kezdte a kalóriákat. Ez néhány hónapig egész jól ment, aztán furcsa dolog történt vele – pontosabban a fejében. Kívülről még semmi sem látszott, de belül átrendeződtek a dolgok.

„Emlékszem a pillanatra, amikor úgy éreztem, mintha kapuk nyílnának meg az agyamban. Addig én játszottam a kalóriákkal és a fogyás gondolatával, de onnantól a gondolatok kezdtek játszani velem. Egy átkattanás, és már nem tudtam kizárni őket. A sötét gondolatok ki-be jártak a fejemben, és egyáltalán nem tudtam uralkodni felettük.

Kényszerített a pszichém, hogy újra és újra számoljam a bevitt kalóriákat, hogy vajon nem ettem‑e túl sokat. Ehhez hatalmas szégyenérzet társult, és úgy éreztem, hogy nem érdemlem meg az ételt. Ha mégis ettem, dührohamot kaptam utána – a földön fetrengve üvöltöttem, mint egy megszállott.

Az evést azonnal követték a mardosó, bűntudatkeltő gondolatok, és csak akkor némultak el, ha napokig nem ettem semmit. Senkivel sem beszéltem erről, a közös étkezéseket teljesen elkerültem, mert minden alkalom után ki kellett üvöltenem magam.”

A „nemevés” korábban is megjelent már nehéz élethelyzetre adott válaszként

Másfél évesen Eszter asztmás rohamokkal kórházba került, ám egy ott elkapott vírusos tüdőgyulladás miatt a fertőző osztályra helyezték, ahol még az édesanyja sem látogathatta. A családtól elszigetelve, a többi beteg gyerekkel összezárva pedig a gyógyulás sem indult meg.

Másfél hónap elteltével az édesanyja saját felelősségre hazavitte a kislányt – de figyelmeztették, hogy talán nem éli túl az otthoni ápolást. Ennek ellenére Eszter fizikai állapota javulni kezdett, ugyanakkor a hospitalizáció jelei erősen megmutatkoztak rajta. A hosszú kórházi tartózkodás eredményeképp magatartás- és evészavar alakult ki nála, édesanyjától egyáltalán nem akarta elfogadni az ételt.

„Utólag anyukám elmesélte, mennyire megviselte őt is a távollétem. Takarítónak jelentkezett a kórházba, hátha így be tud hozzám surranni a kórterembe. De nem vették fel” – emlékszik vissza Eszter.

„Hatalmas lelkierő kellett hozzá, hogy a fenyegetések ellenére hazavigyen. Felnőtt fejjel mindezt már értem, de akkor, kicsi gyerekként azt éreztem, hogy az anyám engem elhagyott. Az étel elutasításával őt is büntettem, illetve a kontrollt is visszaszereztem.

Hiszen az a gyerek, aki körül szétesik az addig megismert világ, és azt éli meg, hogy erre semmilyen ráhatása nincs, önmagát kezdi el kontrollálni, hogy érezze, hatással tud lenni valamire.” 

Az egyre kétségbeejtőbb helyzetet végül Eszter nagymamája oldotta fel: mindennap átjárt hozzájuk, és megetette a kislányt, aki tőle hajlandó volt elfogadni az ételt. A család elmesélése szerint a nagymamának még a tüdőgyulladás szerencsés kiheverésében is szerepe volt. Amíg Eszter kórházban volt, ő alkut kötött Istennel: megígérte, hogy ha az unokája meggyógyul, minden vasárnap templomba jár majd. Az ígéretét pedig egész életében megtartotta.

Fiatal felnőttként, amikor újra összeomlani látszott az élete, Eszter ismét a nagymamájához menekült

„Nem találtam a helyem otthon” – meséli, majd hozzáteszi, hogy nevelőapjával sosem tudott egy hullámhosszra kerülni. Megpróbálta tartani a kapcsolatot az édesapjával, de ő a válás után nem igazán érdeklődött a lányai iránt.

„Ötéves voltam, amikor apám elment, és tizenkettő, amikor a nővérem elköltözött otthonról, pedig vele nagyon közel álltunk egymáshoz. Anyukám új kapcsolatából született egy húgom, de a nővérem nélkül már feleslegesnek éreztem magam a házban. Egy összeszólalkozást követően összepakoltam és elmentem. Ezután anyukám egy évig nem állt velem szóba.”