Dórival Londonban: A keresztem... és ami mögötte van
Pásztory Dóri kétszeres paralimpiai bajnok. 16 éves volt, amikor megkapta a Magyar Köztársaság Érdemérem Lovagkeresztjét, és ezen a héten a sportolók közül elsőként adta vissza. Saját Facebook-oldalán, egy hosszú nyilatkozatban fejtette ki erről a gondolatait. Döntésére – ahogy az lenni szokott – mindenféle reakciót kapott. Most elmondja, mindez miért nem volt olyan egyszerű. Pásztory Dóri írása.
-
Nagyon izgalmas hetem volt. Az idő jó, a nap süt, éppen ömlik rólunk a víz a londoni kánikulában (értsd 28-30 fok), sokat vagyunk játszótéren meg parkban. Kaptam sok új lájkot, rengeteg kedves üzenetet, és néhány nem annyira kedveset is. A héten négyszer főztem, háromszor porszívóztam, kétszer mostam, és mindennap megöntöztük a virágokat Barnival, sőt, beszéltünk is hozzájuk. Barni még mindig olimpiai lázban ég, úgyhogy elővettem neki az érmeimet, kicsit játszott velük, de hamar megunta. Ja, volt egy állami kitüntetés is abban a szatyorban, amiben az érmeimet tartom az ágy alatt, na, azt visszaadtam.
Igazából még nem, mert azért postán mégsem akarom feladni. Az olyan furcsa lenne. Rakjam be egy buborékos borítékba? Vagy dobozba? Azt hogy kéne? Ajánlva? Utánvéttel? Írjam be „a csomag tartalma" rubrikába, hogy: „állami kitüntetés"? Vajon a postai dolgozók olvasták a bejegyzésemet? Kinyitják vagy sem? Inkább megvárom, míg jönnek anyukámék, és majd bedugom a bőröndjükbe. Remélem, átengedik a reptéren.
Tényleg ez a jó megoldás, főleg, mert csak a kitűző része van nálam, az oklevél valahol az otthoni családi fészekben rejtőzik. Ötletem sincs, hogy hol, mert amikor megszületett Barnabás, anyukám kipakolta a több száz érmemet, serlegemet, oklevelemet a szekrényből, hogy helyet csináljon a plüssjátékoknak, a mesekönyveknek meg az illatos babaruháknak.
Igen, egy unoka simán kenterbe ver egy egész sportpályafutást.
Az, hogy próbálom elbagatellizálni a döntésem jelentőségét, valójában egyfajta önvédelmi reflex, hátha így könnyebb, de igazából nem. Egyáltalán nem könnyű. Mert valóban az ágyam alatt porosodott egy dobozban, talán a költözéseken kívül nem is fogtam a kezemben az utóbbi néhány évben, mégis fontos volt a lelkemnek ez a kis kitűző.
Persze mosogatás meg pelenkázás közben ritkán jut eszébe az embernek, hogy ő amúgy egy állami kitüntetett, és igazából rajtam és a családomon kívül nagyjából azok tudtak arról, hogy én is tulajdonosa vagyok ennek a díjnak, akik időről időre frissítették a lovagkeresztesek listáját.
Van benne valami abszurd, hogy valójában akkor lettem lovagkereszt-tulajdonosként számon tartva, amikor én már nem tartom magam annak.
Mivel egyáltalán nem kötődöm a tárgyakhoz (négy-öt költözés után megesik ez az emberrel), azt hittem, nem is lesz olyan nehéz ez a gesztus, aztán, amikor a kezemben tartottam, dühös lettem. Mert ez az enyém, ezért megdolgoztam, mindössze 16 évesen kaptam, és annyira, de annyira jólesett ott állni a Parlamentben szinte még gyerekként. Egy pillanatra belém hasított az a büszkeség, amit akkor éreztem, amikor meghallottam a nevemet, és amikor kezet ráztam azokkal a kedves mosolyú államférfiakkal, akiket most már azért egész más szempontok alapján ítélek meg, mint tinédzserként, a medencéből kimászva. Akkor még tudtam örülni például annak, hogy megkérdezték: amúgy milyen versenyszámban nyertem. Mint, ahogy megkérdezték az eseményt követő fogadáson is. Érdekes 16 évvel később visszagondolni erre.
Végiggondoltam, hogy mennyire nem volt politikai értéke (és üzenete) akkor ennek az elismerésnek, azt sem tudtam, mi fán terem a politika. Tudtam, hogy hívják az államférfiakat, akik előttem álltak, mi a tisztségük, ismertem a munkásságukat, a gondolkodásukat, és tisztában voltam azzal, hogy ennek milyen jelentősége van a hétköznapjaim szempontjából.
Ez a mostani helyzet lehetőséget adott, hogy gondolatban újra bejárjam azt az utat, ami az athéni dobogó legfelső fokáról vezetett addig, hogy 32 évesen, családos emberként, egy európai nagyvárosban élve elkezdem összeszedni, majd mondatokká gyúrni a fejemben kavargó gondolatokat (és a szívemben dúló érzelmeket), majd mindezt leírom, és nyilvánossá teszem. Hogy még mindig mennyire nehéz a sportolói identitásomat felülírni, és elhinni, hogy esetleg lehetek valami másban is jó. Annak ellenére, hogy ezt tanultam az egyetemen, ebből szereztem diplomát, és rendszeresen publikálok írásokat különböző platformokon, még mindig nehezen hívom magam újságírónak.
Még életemben nem volt ilyen nehéz benyomni az „enter" gombot, és nem értettem, hogy miért. Pedig teljesen biztos voltam abban, hogy ezt kell tennem, és azt is tudtam, hogy mennyire szeretetteljes burokban élek, ahonnan sok pozitív megerősítés érkezik majd, ahogy azt is, hogy ezen a burkon kívül is élnek emberek, és lesznek köztük olyanok, akiknek elveszítem a szeretetét, a megbecsülését és a bizalmát. Sőt olyanok is, akik minősíthetetlen stílusban küldenek el oda, ahova... és ez bizony okoz majd néhány kellemetlen percet. Igen, leszek libsi, zsidó, kurva, tudatlan, ostoba, idegenszívű és ennek mindenfajta kombinációja.
Ez a legnehezebb. Nem most, hanem amióta lesétáltam a dobogó legfelső fokáról. Talán ezért is nagyon kényelmes a pályafutásom befejezése után tizenkét évvel is még sportolói címke alatt megszólalni, pedig már jobban vágyom az újságíróira. Egy (paralimpiai) bajnokot ugyanis mindenki szeret, és tudtam, hogy soha többé nem lesz részem akkora össznépi szeretetben, mint a győzelmek idején. Talán emiatt is kevés azon sportolók száma, akik véleményt nyilvánítanak megosztó kérdésekben. Elképesztően nehéz elengedni azt az élményt, hogy az embert szinte mindenki szereti egy sporteredménye alapján, teljesen függetlenül attól, hogy mit gondol a világról.
Engem most sokan szeretnek, és sokan nem, amit azért viselek jól, mert egyrészt egy két és fél éves örökmozgó gyerek mellett, bölcsiszünetben, tomboló nyári napokon nemigen van időm kommenteket olvasni, másrészt pedig olyan erős belső késztetés motivált, amit képtelenség lett volna legyűrni, vagy az alapján mérlegelni, hogy milyen hatása lesz. Ahhoz pedig, hogy az erkölcsi mércémet el tudjam helyezni, rengeteg különleges emberrel kellett találkoznom az elmúlt másfél évtizedben. Közülük azokat a kiváló pedagógusokat emelném ki, akik az egyetemi éveim alatt formálták a személyiségemet.
Sokat tanultam magamról és a világról az elmúlt néhány napban.
Tudom, hogy fénykép nélkül profiloktól érkező levelet és kommentet nem érdemes végigolvasni, tudom, hogy mennyire szerencsés vagyok, amiért egy olyan egészséges lelkületű, szeretetteljes környezetben nőttem fel, és élek most is, aminek hatására ki tudom zárni a gyűlöletet az életemből, és tudom, hogy a néhány napos felzúduláson kívül nem igazán lesz hosszútávú következménye a tettemnek. De a legfontosabb, hogy újra, elementáris erővel tapasztaltam meg, mennyire felszabadító érzés önazonosnak lenni.
Saját morális mércével, büszkeséggel, némi dühvel, de szabadon gondolkodó és cselekvő emberként adtam vissza azt a díjat, amit a világra rácsodálkozó, identitásait éppen csak kereső gyerekként vettem át.
Pásztory Dóri
A cikkben szereplő képek a szerző tulajdonában vannak.