–

Ő a mi lányunk, hazahozzuk! 

Illés Fanni 1992. május 1-jén született Keszthelyen. A műtő megtelik pánikkal és kapkodással, amikor a világra jön – eleveníti fel a 24.hu cikke. Újra kell éleszteni, nincsenek lábai és a kézfeje sem nőtt ki „rendesen”.

Az orvos azt gondolja, Fanni soha nem fog tudni ülni, és értelmileg is akadályozott lesz, így „gyakorló apukaként” azt tanácsolja Erzsinek, az édesanyának, inkább ne is nézze meg az újszülöttet, mondjon le róla, hagyja ott a kórházban.

A nő két héten át vívódik, sírva fekszik, zokogva ébred, miközben folyamatosan azon őrlődik, hol lenne a legjobb a kicsinek. Végül meghozza a döntést, amely, amint megpillantja lányát, már magától értetődőnek tűnik: hazahozzák a babát.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Fanni Illés (@fanni.illes) által megosztott bejegyzés

A szülők egy 1200 fős kistelepülésen élnek, Reziben

Erzsi korábban a postán dolgozott, az édesapa, Tihamér, egy közeli városban portás. Nincs tapasztalatuk, hogyan kéne nevelni egy speciális igényű gyereket. Ami azt illeti, úgy összességében a gyereknevelésben sem túl jártasak, hiszen Fanni az első gyerekük. De mindent megtesznek, hogy megteremtsék a lehető legjobb feltételeket a kislánynak és a húgának, Rékának. Igyekeznek önállóságra nevelni a gyerekeket, teret adnak nekik, de ha kell, edzőként vannak jelen. „Sokszor volt az, hogy nyáron, amíg a többiek kint játszottak, addig én bent tanultam járni a szüleimmel. Nem úgy volt, mint más gyereknél, hogy felálltam és elindultam. Ők tanítottak. Ezek nem voltak vidám pillanatok, kőkeményen gyakoroltunk, a saját érdekemben. Amikor vége lett, levehettem a műlábamat és mehettem ki a többiekkel játszani” – mesélte Fanni D. Tóth Krisztának az Elviszlek magammal tavalyi epizódjában.

„Nem azért éreztem rosszul magam, mert nincs lábam”

Amikor Fanni kicsit volt, sok újságíró felkereste a családot, életük egyfajta szenzációnak számított a környéken. A legtöbben a tragédiát látták a történetben, és azt kérdezték, miért nem vették észre az orvosok már a várandósság alatt a végtaghiányt. Fanni szerint azonban érdemes máshogy nézni a dolgot. Mert ha a szakemberek kellő időben felfigyelnek a testi sajátosságaira, lehet, most nem lenne itt. „Viszont én nagyon szeretem az életemet, tényleg imádok így élni, és aki eltölt velem csak egy napot is, láthatja, eszembe sem jut azon sajnálkozni, hogy úristen, nekem nincsen lábam” – mondta a parasportoló. Neki ez a természetes, így született. A társadalom hozzáállása volt az, ami időnként rosszul érintette.

„Bárhol levettem a műlábamat, megállt az élet. Emiatt éreztem úgy, hogy más vagyok, nem amiatt, ami bennem van” – tette hozzá Fanni, aki kiskorában is nagyon vagány volt, sokat gördeszkázott.

Rendszeresen húzatta magát a bicikliző barátaival, hatalmasakat esett, aminek nyomait azóta is viseli a karján.

Félig-meddig poénnak indult

A parasportoló első találkozásai a vízzel nem voltak túl pozitívak. Négyéves volt, amikor majdnem belefulladt a Balatonba – az anekdota szerint nem ért le a „lába”. Anyukája az eset kapcsán relatíve nyugodt maradt, legalábbis nem mutatta ki, mennyire aggódott. „Rossz pénz nem vész el” – viccelődött később. Fanni 12 évesen kezdett el úszni, orvosi javaslatra, gerincferdülés miatt. Édesapjuk vitte el Hévízre a lányokat, akik olyan helyesek voltak egyenfürdőruháikban, hogy a férfi meg is jegyezte: „Majd indítunk titeket Pekingben.” Akkor még senki sem tudhatta, hogy pár évvel később Fanni valóban ott lesz az ötkarikás játékokon. A lány eleinte zavarban volt az uszodában, törülközőkkel takargatta magát, hogy ne keltsen feltűnést. Aztán hamar elengedte a gátlásait, és elképesztő ütemben fejlődött. Három hét alatt megtanult három úszásnemben úszni, egy évvel később pedig már az apukáját is lenyomta mellúszásban. Innen jött az ötlet, hogy érdemes lenne versenyszinten is foglalkozni a sporttal. Így találtak rá Málnai István edzőre, később pedig, amikor Fanni Zalaegerszegre járt középiskolába, Horváth Csabára. Ezt követően Szabó Álmossal kezdett el dolgozni, immár Budapesten, a Vasas SC versenyzőjeként. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Fanni Illés (@fanni.illes) által megosztott bejegyzés

Olyan kategóriába sorolták, ahol esélye sem volt nyerni

A paraúszásban 1-től 10-ig terjedő kategóriákba sorolják a sportolókat az alapján, milyen fokú testi fogyatékosságuk van. A 10-es szint a legenyhébb, azoknak, akik itt versenyeznek, pár ujjpercük hiányzik, vagy az egyik lábuk rövidebb, mint a másik. „Magát a folyamatot úgy érdemes elképzelni, mint amikor szabóhoz megy el az ember” – szokta magyarázni Fanni. Lemérik a végtagok, testrészek méretét, megnézik, mennyire hajlékonyak az ízületek. A vizsgálatokat ortopéd szakorvos, illetve vízi szakember végzi. A végén mindenki kap egy pontszámot, ami 18 év felett könnyen véglegessé válhat. Ez történt Fannival is, akit először az eggyel enyhébb, SB5-ös kategóriába soroltak – tévesen.

Tizenkét évig olyan emberekkel kellett együtt versenyeznie, akiknek ép volt a tenyerük, fent volt a lábuk a víz tetején, és el is tudtak rugaszkodni vele.

Fanni ezzel az igazságtalansággal nehezen tudott megbirkózni, és többször megfordult a fejében, hogy abbahagyja az úszást. De mégsem adta fel, csak azért is meg akarta mutatni, mire képes. 

„Ez mind kellett az aranyéremhez”

– nyilatkozta a tokiói paralimpia után a Heti Napló stábjának. Azt mondja, nem bánja, hogy így alakult, mert a sok csalódás és kudarc arra mindenképp jó volt, hogy mentálisan megerősödjön. A kilátástalan helyzetben egyébként egy baleset hozott váratlan fordulatot. 2017-ben történt, hogy Fanni leesett az ablakpárkányról (szerencsére befelé!), és súlyosan megsérült a könyöke. Mivel állapotváltozás következett be, kérvényezték a besorolás felülvizsgálatát. Ekkor derült ki, mennyire hibás méréseket végeztek a korábbi eljárás során (csak a testmagassága kapcsán 10 cm-rel többet jegyeztek le anno a papírra).

Miután meggyógyult, végre abban a kategóriában versenyezhetett, amelyben mindig is kellett volna neki: az SB4-ben. Jöttek is szépen az eredmények, 2019-ben világbajnok lett, így egyenes ágon jutott ki a tokiói játékokra, ahol együtt örülhettek Szabó Álmossal a győzelemnek. Erről így beszélt a Marie Claire-nek: „Most, hogy paralimpiai bajnok lettem, hatalmas teher került le a szívemről. Végre megtérült az az elképzelhetetlen mennyiségű idő, energia, könny és verejték, ami ebben benne van. A tizenhét évem, a családom, az edzőm és társam, Álmos, a hitem, a múltam és a jelenem. Napi hat-hét óra fizikai és mentális munkám. A figyelem minden egyes tempóra, légzésre, fordulásra, fejtartásra, levegővételre és étkezésre.”

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Fanni Illés (@fanni.illes) által megosztott bejegyzés

Nem elégszik meg a saját sikereivel

2017-ben Szabó Álmos vezetésével megalakult a Vasas Paraúszó Szakosztálya, ahol Illés Fanni mellett a szintén paralimpiai bajnok Pap Bianka is edz. Ez az első olyan klub Magyarországon, amely kifejezetten paraúszók fejlesztésére, profi szintre történő kinevelésére specializálódott, tevékenysége nem integrált környezetben zajlik. Fanni is foglalkozik fiatalokkal, mentorálja őket, illetve családjával létrehozta az Arany Pillangó Alapítványt, amelyen keresztül anyagilag is lehet támogatni az ifjú tehetségeket. „Arra igyekszem sarkallni a versenyzőket, hogy maguk tanulják meg, mi az élet, mert nem lesznek mindig ott a szüleik, és annyira jó érzés magadnak megoldani dolgokat” – árulta el az Elviszlekben. Talán azért is képviseli ezt a megközelítést, mert őt is hasonló szellemben nevelték. Nem a családja kezdett paraéletet élni, hanem ő él bizonyos tekintetben úgy, mint a többség: vezet, főz, mos, takarít, háztartást vezet.

„Maximum annyiban különbözik az életem, hogy ha én le szeretnék szedni egy poharat, akkor fel kell másznom a konyhapultra, és onnan lebányászni. De ez mennyi, fél perccel több?” – kérdezi nevetve.

„Nem véletlen, hogy ennyiféle ember él a földön”

Fanninak nem szokott jólesni, ha simán „leolimpikonozzák”. Bár egyfelől pont ugyanolyan, mint bárki más, másfelől viszont lényegesen több nehézséggel kell megküzdenie. „Nem azért vagyunk paralimpikonok, mert kevesebbek vagyunk, hanem azért, mert hátrányosabb helyzetből indulunk. Sokszor még az uszodába sem egyszerű eljutni, a dresszünket varrónőhöz kell vinni, alig kapunk támogatást. De van bennünk tartás, ugyanúgy tesszük a dolgunkat, mint más sportolók.” Fanni úgy véli, ha Isten mindenkit a saját képmására teremt, ez rá is igaz. Nem véletlen, hogy ennyiféle ember él a földön, mert ez a sokszínűség ad lehetőséget arra, hogy tanuljunk egymástól és képesek legyünk szeretetben élni. De addig még sok a tennivaló. 

Rengeteg fogyatékossággal élő ember szorul ma is az otthona falai közé, ők a láthatatlan réteg. Bár az elmúlt években volt fejlődés az akadálymentesítésben, vidéken, a kisebb településeken még mindig jelentős az elmaradás ezen a téren. Kerekesszékkel, babakocsival nem lehet elmenni postára, boltba, cukrászdába. Ráadásul az akadályok nemcsak a fizikai környezetben, hanem a társadalom hozzáállásában is megjelennek. Amíg többet járt tömegközlekedéssel, Fanni gyakran tapasztalta, hogy aprót akarnak adni neki, mert automatikusan azt gondolják, egy mozgáskorlátozott ember csak koldus lehet. Rendszeresen előfordul, hogy megbámulják, sajnálni kezdik, vagy csak nem tudják, hogyan viszonyuljanak hozzá. Utóbbi persze természetes reakció, hiszen sokan nem ismernek testi fogyatékossággal élő embereket. A nagyobb fokú inklúzió azt is elősegítené, hogy ez megváltozzon. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Fanni Illés (@fanni.illes) által megosztott bejegyzés

„Ki bátorítana másokat, ha nem egy paralimpikon?”

Fanni nem tartja magát különösen tehetségesnek, egyszerűen „csak” szorgalmasnak és kitartónak. Olyan embernek, aki minden egyes nap bele tud halni abba, amit csinál. Közben igyekszik lebontani a normatív gondolkodásból fakadó falakat, amelyek annyira erősen vannak jelen a társadalomban, hogy az érintettek is óhatatlanul belsővé teszik őket.

Az önelfogadási folyamat egyik fontos állomása volt Fanni életében, amikor öt évvel ezelőtt úgy döntött, nem visel többé műlábat. Bár szereti a hosszú nadrágokat és a cipőket, illetve hasznosnak tartja, hogy megtanult járni, úgy érzi, protézis nélkül sokkal inkább önmaga. A váltás eleinte zavarba hozta, de idővel sokkal felszabadultabb lett tőle a mindennapokban. 

Arra törekszik, minél több sorstársa élhessen hozzá hasonlóan: önazonosan, szégyen nélkül.

Sokan felkeresik kérdéseikkel, olyanok, akik fogyatékossággal élő gyereket fogadtak örökbe, vagy balesetet szenvedtek. Fanni rendszeresen beszélget velük, és az ELTE szociálismunka-szakán is azt tanulja, hogyan tud a lehető legjobban támogatni másokat. Hisz abban, hogy a sport rengeteget segíthet önmagunk és mások elfogadásában. Ha pedig valaki belevág, nem azt fogja nézni, van-e fogyatékossága, hanem úgy tekinthet majd magára, mint sportolóra. „Nyerni mindenki szeret” – mosolyog a paralimpiai bajnok. 

Illés Fanni csodálatos sportember, a magyar paralimpiai válogatott 150. bajnoka. Vagány, szókimondó személyiség, aki reményt és gyakorlati segítséget nyújt a hozzá hasonló helyzetben lévőknek, a többségi társadalom tagjait pedig újra és újra ráébreszti, mi mindenről maradnának le, ha családtagként, barátként, kollégaként vagy szurkolóként lemondanának a fogyatékossággal élő emberekhez való kapcsolódás lehetőségéről. 

Milanovich Domi

A szavazás már megkezdődött – ÍME, A SZUPERWMN 2021 KÖZÉLETI JELÖLTJEI!