–

Van kutyád? Fogadjunk, hogy az itt következő felsorolásban találsz olyat, amiben magatokra ismersz: felugrál rád és/vagy idegenekre, túlzott vehemenciával szalad oda idegenekhez/gyerekekhez/más kutyákhoz, nem tudod behívni, ha esznek/labdáznak/kutyákkal játszik/macskát-őzet lát, túl sokat ugat, vonít egyedül, és nem tudod otthon hagyni, kergeti a gördeszkásokat/biciklistákat/autókat/futókat, ellopja a kajádat, megeszi más állatok – és/vagy az emberek – ürülékét, otthagy téged az erdőben, ha szagot fog, szökik otthonról, verekszik más kutyákkal, menekül más kutyák elől, nem enged be senkit a kertbe, megharapta a postást/szomszédot/anyósodat/téged/gyerekedet stb. Ha egyik sem ismerős, hadd gratuláljak! Ha mégis, akkor szerintem érdemes tovább olvasnod.

Rögtön az elején szögezzünk le valamit: hülye kutya nincsen

Van pörgősebb, keményebb, van nyugodtabb, érzékenyebb, az egyik labdázni szeret, a másik ásni, a harmadik húzni, és ezek a tulajdonságok különböző mértékben keverednek bennük, illetve az életük során a gazdi meg is erősíthet vagy gátolhat bizonyos dolgokat a kutya viselkedéséből, egy azonban biztos:

amit a kutyád csinál, az mindig ösztön, sohasem hülyeség. Ha azt hiszed, hülye, valamit nem látsz, valamit nem értesz.

Vannak idegrendszeri problémás kutyák persze, akikkel sok minden nehezebb lesz. Vannak olyan kutyusok, akik fixálódnak valamire, kergetik a farkukat, vagy fényeket, árnyékokat ugatnak, vadásznak egész nap, és vannak, akik annyira érzékenyek, hogy egy leeső virágsziromtól is megijedhetnek (nem kitaláció, tényleg ismertem ilyen kutyust), de ezeken a kutyákon is sokat lehet javítani vagy rontani attól függően, hogy a gazdi mennyire van képben.

A többi kutyánál, amikor játszi könnyedséggel ráfogjuk, hogy hülye, valójában egy ösztön jön ki úgy belőle, hogy az a gazdinak gondot okoz, illetve az is sokszor előfordul, hogy pont a gazdi tanított meg valamit öntudatlanul, vagyis nem szánt szándékkal a kutyájának, ami aztán később, más szituációkban kellemetlenné vált. Nézzünk mindkettőre egy-egy példát!

A felugrálás tanult viselkedés

Nagyon gyakori jelenség, hogy a kutyánkat megtanítjuk felugrálni. Persze senki sem úgy tanítja a felugrálást, hogy mindennap tíz-tíz percet kiszakítva a reggeli és az esti rutinjából nagyon tudatosan megtanítja jutalomfalattal meg klikkerrel a kutyáját, hogy ugráljon rá. Nem, ez a folyamat öntudatlanul zajlik, a gazdik többsége egyszerűen nincs is képben, amikor csinálja.

Hazavisszük az új kiskutyát, aki a legaranyosabb szőrpamacs az egész világon. Simogatja, puszilgatja az egész család, lehajolunk hozzá, hagyjuk, hogy nyalogasson, felugráljon a fejünkre, cibálja a hajunkat, a fülünket, és hatalmas nyelves puszikkal borítsa el az arcunkat.

A kiskutya annyira aranyos, hogy bármit csinál, örülünk neki, simogatjuk, csókolgatjuk egész nap, bele sem gondolván, hogy a viselkedésünkkel már ebben a korszakban rengeteg dolgot tanítunk neki.

Megtanítjuk például arra, hogy mindig jó, ha bökdös, lökdös, dörgölőzik hozzánk, ha ránk ugrál és nyalogat minket. Megtanítjuk, mert simogatjuk, kedvesen beszélünk hozzá, játszunk vele ilyenkor, vagyis neki jóleső, pozitív dolgokkal megerősítjük őt a viselkedésében.

Aztán a kutyus megnő, lesz 10-20-30-40 kiló, és már nem is olyan vicces, hogy felugrál, mert felborít, lemarja a bőrt a hátunkról, egy esős napon összesározza, jó kedvében tán még meg is szaggatja a kedvenc ruhánkat, mi meg arra a következtetésre jutunk, hogy a kutya tök hülye, pedig épp az ellenkezője az igaz, a kutya pontosan azt csinálja, amit kicsi kora óta tanítottunk neki. Más kérdés, hogy ezt nem tudtuk.

Az ásás ösztönös viselkedés

Vegyünk példának okáért egy szálkás szőrű tacskót, vitán felül végtelenül cuki ez a fajta. Apró mérete és plüssjátékokra hajazó kinézete alapján ideális házi kedvencnek tűnhet, de vigyázat, a tacskó vadászkutya, azon belül is kotorékeb! Az a dolga, hogy lemenjen a föld alá, borzokkal és rókákkal vívjon élet-halál harcot, ha a helyzet úgy hozza, és ne féljen az öreg ördögtől sem, mert hát milyen vadász az, aki mindenfélétől megijed.

Mi következik ebből? Több dolog is. Egyrészt a tacskó ás, erről őt nem lehet lenevelni. Nyilván nem az összes ás, hiszen minden egyed más és más, de nagyon jó esélyünk van arra, hogy ha tacskót viszünk haza, a kertünk előbb-utóbb úgy fog kinézni, mint valami lövészárok, sőt az is előfordulhat, hogy a kiskutyánk „elveszik” a kertben, mert annyira jól érzi magát valamelyik gödrében, hogy nem is akar kijönni, hiába szólongatjuk.

Egy ilyen kicsi kutya könnyen meg is szökhet: ha dúl benne a vadászösztön, pikkpakk kiássa magát a kerítés alatt, aztán ki tudja, merre viszi az orra.

Ha egy ilyen kutyust elüt az autó, mert megszökött otthonról, nem ő lesz a hülye, amiért felcserélte a gazdi szeretetét és a luxuspecó békés udvarát a vad természetre, hiszen ő csak követte az ösztönét és a szagokat. Nyilván nem arra volt kihegyezve, honnan jön a busz, ami egyébként vadászat közben, magas ösztönállapotban teljesen normális viselkedés.

Az viszont nem normális, hogy nem tájékozódik a gazdi arról, hogy egy ilyen kutyával milyen teendői lesznek, és nem csináltat otthonra kutyabiztos kerítést vagy kennelt, és nem fárasztja nap mint nap valamilyen közös tevékenységgel úgy le a kutyáját, hogy annak ne is legyen kedve meg energiája szökni.

Büntetgetni, ne adj’ isten verni egy kotorékebet azért, mert ás, a legnagyobb böszmeség. (Kutyát verni – amellett, hogy nem szép dolog – amúgy is teljesen értelmetlen, de erre majd egy másik írásban térek vissza.) Egyrészt nem fogja abbahagyni az ásást soha, bármit csináljunk is vele, másrészt meg ne vigyen haza ilyen kutyát, akinek a kertje fontosabb, vagy kerítsen le neki egy részt, ahol áshat! A kutya nemhogy nem hülye, hanem pont hogy nagyon okos, amikor ás, hiszen erre tenyésztették és ezért tartották évszázadokon át, mielőtt házikedvencet csináltunk belőle. Miközben a gazdi azt állítja, hogy nagyon szereti, mégis elvenné tőle azt, ami az ő lényének az esszenciája, sőt, meg is büntetné ezért, mert szerinte a kutya hülye.

De hogyan nem lesz „hülye” a kutyád?

Mindig alaposan tájékozódj a fajtával kapcsolatban, ha kutyát szeretnél! Ne a külső alapján dönts! Találd ki, milyen életmódot szeretnél folytatni a kutyussal, és ahhoz keresd meg a megfelelő fajtát, vagy mondd el a menhelyen, mi az elképzelésed, és kérd a segítségüket, hogy megmutassák, melyik kutyus lehet jó neked!

Rengeteg keserves kutya-gazdi kapcsolat már a fajtaválasztásnál eldől, és mire a gazdi rájön, mibe nyúlt, már ég a ház: vagy irreálisan sok munka helyretenni a kapcsolatot, esetleg el kell ajándékozni, végső esetben el kell altatni a kutyát.  

Ezek közül egyik sem vidám dolog. A munka az „elrontott” kutyával sok időbe, pénzbe és energiába kerül, az elajándékozás nagyon megterhelő lelkileg gazdának, gyereknek, kutyának egyaránt. Az elaltatásról meg inkább ne is beszéljünk! Arra biztatnék mindenkit, hogy forduljon tenyésztőkhöz, kutyatrénerekhez, tapasztaltabb kutyásokhoz, és tájékozódjon nagyon alaposan, mielőtt kutyust választ, hogy a kutyázás tényleg örömet okozzon, nem pedig fejtörést!

És ha már megvan a kutyád, járj vele kutyasuliba, professzionális trénerhez! Már kölyökkorában vidd őt oviba, a kutyaovi rendkívül fontos a kutyának! Sokkal több történik ott annál, mint hogy a kiskutyák összevissza szaladgálnak és azokkal a kutyákkal, akik ovisok voltak, a későbbi közös tevékenységek és a kötődés kialakítása is sokkal könnyebb. De erről majd legközelebb.

gyulavitéz

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás:Unsplash/Eric Ward

gyulavitéz