A csipás meg az Icu

Nem először élek együtt macskával. Anno, kamaszkoromban a kertben játszottam a kutyánkkal, amikor a sufni mellől előmászott egy nyivákoló fekete kis csomag. A szemét se tudta kinyitni, össze volt ragadva a csipától. Nem volt jól, sovány volt. Megsajnáltuk. Borogattuk a szemét, adtunk neki enni, meleg kuckót csináltunk neki. Akkoriban még nem lehetett megguglizni, hogy mégis mik a felelős macskatartás alapjai, tettük, amit jónak éreztünk.

Később lett még egy másik cicánk, Icuka. Na, mármost ez a két cica egyáltalán nem volt az a tipikus bújós fajta. Ettek-ittak, elfoglalták a nekik tetsző helyeket, de nem igazán kedvelték a simogatást. Bejöttek pihenni, táplálkozni, melegedni, majd mentek is a dolgukra a kertbe. Megszoktam őket, gondoskodtam róluk. Megviselt, mikor Icu tizenegy évesen úgy döntött, elmegy és nem jön vissza többé. Az is megrázott, amikor a cirmos egy reggel úgy kelt, hogy ki volt csavarodva a gerince, járni sem tudott, és az orvos megmondta, nincs tovább. Az utolsó pillanatig simogattam, akkor már hagyta.

Olyan igazán közös pillanatunk viszont sosem volt. Néztük, de sose láttuk egymást a cicákkal. Mindig a kutyánkhoz, meg egyáltalán a kutyákhoz viszonyítottam őket, és hát hozzájuk képest a macskák valóban maguknak való, öntörvényű, önző lényeknek tűntek.

Aztán bő tíz év, és épp tesót keresünk a meglévő cicánk mellé…

Cikesz

A férjem még nálam is kevésbé tudott azonosulni a macskákkal, kiszámíthatatlannak látta őket, olyanoknak, akikben nem lehet megbízni, önző vadállatok, akik nem képesek szeretni. Nem is tudom, mi változott, miért döntöttünk úgy, hogy mégis szeretnénk egyet. De valahogy egy relé átkapcsolt bennünk, és úgy éreztük, nem teljes még a család. Egyszeriben a napnál is világosabbá vált, hogy kell egy cica, és kész.

Szóval megérkezett ez az icipici lény, ott ültem vele, és csak néztem őt; leírhatatlanul, kibírhatatlanul cuki volt. Több hétig nem dőlt el, mi legyen a neve, míg végül megtaláltuk az ideálisat, amivel szólongatni is lehet és még mögöttes tartalma is van, ez lett a Cikesz.

A kislányunk azonnal rákattant, gingyolta is keményen, nem volt könnyű, mert némi tesóféltékenység is kialakult, szóval ölelte, simogatta, de néha azért fájdalmas volt a nagy szeretet. Ilyenkor nagyon résen voltunk, irtó nehéz volt lavírozni, hogy Cikesznek se legyen baja, de a gyerek se utálja meg, mert veszekedéseket társít a macsekhoz. És voltak egészen klasszikus féltékenységi jelenetek, amik még ma is megesnek, amikor a cica az ölemben fekszik. Lenke fogja magát és persze azonnal ölbe akar jönni, őt simizzem inkább. Mór, a fiunk, eleinte félt tőle. A hirtelenségétől, hogy nem beszélte a nyelvét. De szépen egymáshoz csiszolódtak.

Tesók lettek. És meg kell hogy mondjam, Cikesz gyakran inkább emlékeztet egy kutyára, mint macskára. Lehet vele beszélgetni, visszanyávog, örül nekünk, reggelente mindenkit egyesével üdvözöl, olyan is volt egyszer, hogy eldobtam egy játékát, és visszahozta nekem.

A férjem teljesen beleszerelmesedett, és bevallom, én néha ki is akadok rajta, amióta rendszeresen történik meg, hogy épp mondok valamit, de megjelenik Cikesz, és a férjem elkezdi őt nézni, rajta nevetni és hozzá beszélni.

Ha igazán őszinte lehetek, én még nem SZERETEM Cikeszt. De napról napra egyre közelebb kerülünk egymáshoz. Nagyon szeretném, ha megszelídítenénk egymást. Rengeteget olvastunk a macskákról, és olyan is volt, hogy This is Ust (a sorozat magyar címe: Rólunk szól) terveztünk nézni, de Jackson Galaxy- (macskásoknak kötelező YouTube-csatorna) maraton lett belőle, márpedig tőlem ez nagyon nagy szó. (Aki nem tudná, brit tudósok szerint a világ legfanatikusabb This is Us-rajongója vagyok.) 

Galaxy videói olyan megvilágításba helyezték a cicákat, hogy 180 fokos fordulatot vett a hozzájuk való viszonyom. Hogy hogyan? Hát úgy, hogy megtanultam pár dolgot. (Előre mondom: sejtem, hogy a macskatartás is ugyanolyan megosztó téma, mint a gyereknevelés, szóval biztos mondok olyanokat alább, amik kiverik a biztosítékot, de mivel igény szerint, hosszan szoptató, hordozó, együttalvó és waldorfos anyuka vagyok, eléggé edzettnek gondolom magam. És tökre nyitott vagyok a jó szándékú, okító tanácsokra, úgyhogy karmokat behúzni, ezek itt a saját tapasztalataim lesznek.)

1. A macska nem kutya

Az első, amit tudatosítanom kellett, az, hogy abba kell hagynom a kutyákhoz viszonyítást.

A macska az macska. Nem kutya. Egyik sem von le a másik értékéből, és egyik sem több a másiknál.

Két különböző állatfajról van szó. Persze hogy a macskák undok, önző dögnek tűnhetnek ahhoz képest, hogy a kutyák folyton azt sugározzák felénk, hogy mi vagyunk számukra a világmindenség, amelynek a végéig is elkísérnének minket étlen-szomjan, csak hogy mellettünk lehessenek. Na de a macska pedig megadhat egy olyan élményt, mintha egy természetfilm forgatásának kellős közepén lennénk. Egy cseppet sem negatív színezetben értem, de a cica tényleg vadállat. Bárhol él, az számára a vadon. És mi, emberek is a vadon élőlényei vagyunk, a lakás a mi dzsungelünk. Hogy ki a vadász és ki a préda, az változó. Sokszor azon kapom magam, hogy percek óta csak figyelem, ahogy Cikesz kiszemel valamit és becserkészi. Aztán persze megesik, hogy rosszul céloz és az ajtónak is nekimegy. Olyankor körülnéz, látta-e valaki a bakit. Hiszen a vadonban a fa törzsének is szeme van.

 

2. A cicák ragadozók, nem seggfejek

Galaxy videóiból megtanultuk, hogy nem azért támadja a lábunkat, mert seggfej és utál minket. A macska ösztöneibe kódolva van, hogy les, vadászik, elkapja a zsákmányt, megöli, és aztán jön a jól megérdemelt evés. Ha nem játszunk vele, nem lóbálunk „prédát”, amivel kiélheti ezeket az ösztöneit, akkor a lábunk lesz a mozgó célpont. Neki az is tökéletes, csak nekünk nem annyira. Galaxy pont emiatt melegen ajánlja, hogy alakítsunk ki egy rendszert, és a leghirtelenebb, lesből támadó, nyugtalan cica is kezes bárány lesz, ha ezt figyelembe vesszük.

Játsszunk a cicával tíz percet, kapjon enni, ő ezután sanszosan megmosakszik majd, ürít, mosakszik még egy kört, és elalszik.

Azt is megtudtuk, hogy eddig rosszul simogattuk a macskákat. Korábban őket hibáztattam azért, hogy pár perc simogatás után egyszer csak faképnél hagytak, vagy fújni kezdek. Azt hittem, nem jó arcok, ők még a simogatást se szeretik, hát miféle macskák ezek?! Ma már tudom, hogy nem feltétlenül szeretik, ha a hátukat simogatjuk hosszasan, azt meg pláne, ha a hasukat. A hátuk hosszú, széles mozdulatokkal való simogatása túlterhelheti az idegrendszerüket. Megfigyeltük, hogy ha így teszünk, akkor Cikesz egyre jobban elkezdi mozgatni a farkát. És egy idő után eljön a pont, amikor odakap, vagy elszalad. Ugyanígy az, hogy a hátára fekszik, nem azt jelenti, hogy nosza, lehet dögönyözni és cirógatni, mint a kutyákat. Ők ezzel megadják magukat, felfedik leggyengébb pontjukat, alárendelődnek, ez akár a szeretetük kifejezése is lehet. Ilyenkor a hasukhoz érni visszaélést jelent ezzel a bizalommal, és bevadulás lehet a következménye. Már értem, miért kaptam annyit korábban.

3. A kezünk nem játék

Amióta ezt tudom, nincs szétkarmolva a kezem sem.

A kezemmel simogatok, ételt adok, almot cserélek. De nem cukkolok vele, nem csalogatom, nem használom csalinak. Mert akkor máris bekapcsol a vadászösztön, és aztán nem csodálkozhatok, hogy elkapja és kinyírja a kezeimet.

Ez az előző ponthoz is kapcsolódik, mert korábban ezt is seggfejségnek tartottam, hogy én itt jó fej módon játszom vele, ő meg megharapja és -karmolja a vele játszó kezet. Nem. Szarul csináltam. Tanultam belőle.

4. A cicák igenis törődnek velünk

A minap hülye voltam, és hátamon a gyerekkel olyan súlyt cipeltem fel a lépcsőn, ami után egy órán át feküdtem a szőnyegen. Cikesz pedig egészen konkrétan arra a pontra feküdt, ahol fájt. Odafeküdt, és dorombolni kezdett. El nem tudom mondani, milyen jólesett! Aztán volt egy nap, amikor Lenke nagyon nyűgös volt. Valami nem stimmelt. Este lefektettem aludni. Nyugtalanul aludt. Cikesz pedig odafeküdt mellé. Minél nagyobb felületen próbált hozzábújni, és rettenet hangosan dorombolt. Reggelre Lenkusnak felment a láza. Azért volt nyűgös és nyugtalan, mert bujkált benne valami. Szóval oké, nem úgy törődnek velünk a macskák, mint a kutyák – tudom, tudom, ne hasonlítgassunk! –, de van valami természetfeletti érzékelésük, és mintha tisztában lennének azzal, hogy a dorombolásuk, a meleg testük jótékony hatással van ránk, emberekre. És miért is bújnának ilyenkor hozzánk, ha nem azért, mert jót akarnak?! Na ugye. Én is erre jutottam, hogy igazából jó fejek.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

5. Szellemekkel nyávogók?

Tudjuk, hogy már az ókorban is istenként tisztelték a macskát, és számos kultúrában tekintenek úgy rájuk, mint természetfeletti erőkkel megáldott csodalényekre. Galaxy egyik videója is ezt taglalja. Nyugi, nem ezobioökospiri módon. Logikusan felépíti a gondolatmenetet.

A cicák jobban hallanak, mint mi. Jobban látnak, mint mi. A sötétben még jobban is, mint fényben. A bajszuk, a farkuk, minden érzékszervük kiélezettebb. Tehát logikusan többet érzékelnek a világból, mint mi. És itt már csak rajtunk múlik, miben hiszünk.

Miért is ne láthatnának, hallhatnának olyasmit, amit mi nem? Láttam már olyat, hogy egy haldokló bácsi utolsó heteiben a macskája elkezdte őt kerülni, pedig addig mindig az ölében volt. Ki tudja, mit érzett az a cica… De tény, hogy ha többet és élesebben érzékelnek a világból, azt nevezhetjük természetfelettinek, hiszen mi ezt nem bírjuk megérteni, felfogni, mert nem ismerjük. Ez a felismerés, hogy ez a kicsi négylábú lény, aki tőlem kap enni és akinek tisztítom az alomtálcáját, talán olyasmit is tud a világról, amit mi nem, kivívta a tiszteletemet. És egy icipicit borsódzik a hátam, mikor Cikesz meredten néz egy irányba, ahol nincs az égvilágon SEMMI.

Érdekes, hogy én a pici cicához sokkal kevésbé tudtam kötődni. Aggódtam érte akkor, amikor befogadtuk, olyan kicsi volt, és törékeny. Rástresszeltem, hogy életben kell tartani. Amióta nagyobb, már kezdem megismerni őt. Kezd kialakulni a személyisége, lett egy sajátos viszonyunk egymáshoz. Elkedtünk kommunikálni, és látom azt, hogy mennyire szereti a gyerekeket. Igen, szereti. Amikor fél év után először mehettek a végre beoltott nagyszülőkhöz a gyerekek, teljesen odavolt, hogy este nem fekszenek ott az ágyukban. Ki-be mászkált, nyávogott, hiányérzete volt. Persze, azért közben élvezte a csendet, hogy senki sem zargatja, de mégis… a dzsungel kiüresedett számára, és kitartóan hívta kétlábú testvéreit.

Szóval, mára szép fokozatosan eljutottunk oda, hogy mindenki szívébe belopta magát ez a mi kis házi vadállatunk. Nálam törik meg leglassabban a jég, de már megindult a repedezés, és egyre többször gyengülök el, amikor reggel szinte leteper örömében.

És igen, tesót keresünk. Nem gőzerővel, nem mindenáron. De tudjuk, hogy lakásban élni azért nem a legeslegtökéletesebb egy cicának. És van, hogy nem vagyunk otthon, akár órákat, ha elmegyünk kirándulni, vagy ügyintézni, játszózni, bevásárolni. Szeretnénk, ha lenne egy fix társa. Még nyomozunk, hogy ezt hogy a legjobb kivitelezni, mikor és milyen módon. Nem sietünk el semmit. Lessük a menhelyek felhívásait, a gazdikereső posztokat, aztán lesz, ami lesz, majd bővül a család, ha eljön az ideje. És ha olyan helyen lakunk majd, akkor persze lesz kutyánk is. Aki cicabarát. Mint én. Igen, azt hiszem, cicabarát lettem.

Szabó Anna Eszter 

A képek a szerző tulajdonában vannak