„Kilencvenötből huszonhárman élték túl” – Egy hadifogoly emlékfoszlányai a 183 sz. Novij Boriszovi lágerből
„Bevagonírozták őket. Tíz napot töltöttek egy marhaszállítóban, és összesen kétszer kaptak ellátást. Volt velük egy idősebb ember, aki járt már meg háborút, nem engedte őket leülni, folyamatosan járatta őket körbe-körbe. Ő már tudta, hogy ez a túlélés záloga a téli hidegben” – szerzőnk nagypapája öt évet töltött el a szovjet fogolytáborban. Ez az írás az ő személyes emlékeit eleveníti fel. Kőrizs Pál megélését a hadifogságban töltött évekről unokája, Kőrizs Kata jegyezte le.
–
Beregdarócon, az ukrán határ mentén a gazdag ember is szegény volt. A papa, aki általában mezítláb járt, négy elemi és egy polgári után jelentkezett a helyi legeltető-bizottságnál. Tavasztól őszig marhákat őrzött a mezőn.
1944-ben, 18 évesen kapta élete első csizmáját.
Azt mesélte, 1944 őszén megjelentek az oroszok, és kidoboltatták, hogy munkásokat várnak Beregardóban (Beregszász külvárosa – a szerk.) egy repülőtér megépítéséhez. Nem volt túl nagy a bizalom, csak hárman jelentkeztek. Aztán a jelentkezők hazatértek egy-egy hátizsák élelemmel és hasonlókkal. November végén újra kidoboltatták: ezúttal a fél falu elment.
Gyalogolni kellett. És gyalogolni. És gyalogolni. Szétfoszlott a csizma. Éjszaka az ég alatt aludtak, és mire felébredtek, rájuk hullott a hó.
Aztán megérkeztek Lembergbe (Lviv – a szerk.).
Bevagonírozták őket. Tíz napot töltöttek egy marhaszállítóban, és összesen kétszer kaptak ellátást. Volt velük egy idősebb ember, aki járt már meg háborút, nem engedte őket leülni, folyamatosan járatta őket körbe-körbe. Ő már tudta, hogy ez a túlélés záloga a téli hidegben.
Hogy éjjel se fagyjanak meg, egymás ölében ülve aludtak.
Végül megérkeztek, de azt nem tudták, hová, csak azt, hogy nem Beregardóba.
A papa csak csúszkálva tudott közlekedni a fapapucsban, amit kaptak, mert az aljára tapadt hó és jég félgömb formájúvá alakította a talpat. Rendszeresen fertőtlenítettek mindenkit. A fejüket kopaszra nyírták, a testszőrzetüket pedig speciális szerrel kenték, hogy ne menjen beléjük a tetű. Az egész napi élelmet reggel kapták meg. Csajkában elvitték magukkal a munkahelyre, de amikor délben elővették, már romlott volt, így hamar rájöttek, hogy jobb, ha az egészet megeszik reggel.
Dolgoztak. Elő volt írva a teljesítmény. A papa úgy gondolta, hogy a háború miatt olyannyira megfogyatkozott a férfi munkaerő, hogy erre volt szükség. Először fakitermeléssel foglalkoztak, kisvonattal vitték őket, de néha elfogyott a tüzelő, ami hajtotta a mozdonyt, így útközben kiengedték őket az erdőbe, hogy szerezzenek fát.
De nem szöktek meg. Nem volt hova, olyan messze voltak mindentől. Egyszer eltévedtek az erdőben, és szó szerint örültek, amikor végre megláttak egy szovjet katonai dzsipet.
Visszavitték őket a táborba.
A papa hastífuszos lett, átkerült a kórházi barakkba, ahol nem három, hanem négy priccs volt egymás fölött. Amikor ráfolyt a felette fekvő felől a „zuhatag”, hamar rájött, hogy ez inkább egyfajta elfekvő, és visszaszökött a saját helyére. Egy falubeli barátja kenyeret pirított neki, jó szenesre. Úgy lehetett csak megsütni, hogy végig rajta tartotta a kezét, mert ha felemeli, az élelem azonnal eltűnik.
A papa két hétig börtönben raboskodott. Rakodáson voltak, és szereztek cukrot, azt tűzön megmelegítették, karamellszerű golyókat gyúrtak belőle, hogy haza tudják vinni. Ő a két lába közé kötözve próbálta becsempészni a táborba. A láger bejáratánál a motozásnál észrevették…
Az utolsó években jobb soruk lett. Fizetést kaptak, kimehettek a városba, és csak este kellett visszamenniük.
Bányában is dolgoztak, aztán a minszki traktorgyárat építették. Egy német lány a barátnője lett. Előfordult, hogy a helyi lakosok kéregettek ételt tőlük a kerítésnél, mert addigra a táborokat jobban ellátták, mint a lakosságot. A papa azt mondta, az oroszok mindig hazudtak. Három éven át ígérgették azt is, hogy hazamehetnek, de aztán mégsem történt semmi. Az utolsó alkalommal majdnem meglincselték azt, aki kihirdette, pedig akkor már igaz volt. Elvitték őket vonattal Máramarosszigetig. Amit addig a fizetésükből meg tudtak venni, ott mind elvették tőlük.
Pont ugyanúgy, egy szál semmivel jöhettek ki a Szovjetunióból ’49-ben, mint ahogy elindultak ’44-ben. De nem ez volt a leglényegesebb. Az édesanyja és az édesapja öt éven át nem tudták, hogy hol van. Kilencvenötből huszonhárman – ennyien élték túl a faluból.
A hazaérkezése után három hét alatt húsz kilót hízott. Házról házra kellett járniuk, mindenhol megvendégelték őket, ők pedig meséltek.
A papa valahányszor dokumentumfilmet látott a holokausztról, csak állt a tévé előtt, és folytak a könnyei. Mindig ugyanazt mondta: „Mi is így néztünk ki.”
Kőrizs Kata
A képek a szerző tulajdonában vannak
