–

„Beléptem egy csempézett falú, szűk helyiségbe. Volt ott egy gumilepedővel letakart ágy, a fejtámlájánál pedig egy készülék, elfordítható kapcsolókarral. – Szóval elektrosokkot kapok – mondtam dr. Benjamim Gaspar Gomesnak. – Ne aggódjon. Nézni sokkal megterhelőbb, mint átesni rajta. Egyáltalán nem fáj. Lefeküdtem, az ápoló bedugott a számba egy kis csövet, nehogy lenyeljem a nyelvem. Aztán a halántékomhoz illesztett két tölcsérszerű elektródát. A mennyezet hámló vakolatát néztem, amikor meghallottam, hogy elfordították a kart. A következő pillanatban mintha függöny ereszkedett volna a szemem elé, tekintetem egyetlen pontra meredt, és elsötétült a világ. Az orvosnak igaza volt: egyáltalán nem fájt.”

A fenti jelenetet nem a Veronika meg akar halni című regényemből idéztem. A naplómba jegyeztem fel, amikor másodszor kezeltek elmegyógyintézetben. 1966-ot írtunk, Brazília az 1964-től 1989-ig tartó katonai diktatúra legsötétebb korszakát élte, és a külső elnyomás a társadalmi gépezet természetes működése következtében szép lassan belső elnyomássá vált. (Valahogy úgy, ahogy a mai Egyesült Államokban, ahol az ember már rá sem néz egy nőre anélkül, hogy mellette volna az ügyvédje.)

Az teljességgel megengedhetetlen volt, hogy egy rendes, középosztálybeli családban „művész” gyermekeket vagy unokákat neveljenek. Brazíliában ez a szó akkoriban egyet jelentett a homoszexuális, kommunista, kábítószeres és csavargó kifejezésekkel.

Tizennyolc évesen még hittem abban, hogy a szüleim világa és az én világom békében élhet egymás mellett. Megtettem minden tőlem telhetőt, hogy jó jegyeket szerezzek a jezsuita iskolában, ahol tanultam, délutánonként rendesen dolgoztam, ám amikor beesteledett, az igazi álmomnak szenteltem magam: annak, hogy „művész” legyek. Mivel nem igazán tudtam, hol kezdjem, beléptem egy amatőr színjátszó csoportba. Bár soha nem dédelgettem profi színészi álmokat, legalább hasonszőrű emberek között lehettem.

Sajnos a szüleim nem hittek a két, egymással szöges ellentétben álló világ békés együttélésében. Ezért aztán egy szép napon, egy átmulatott éjszaka után arra ébredtem, hogy két izmos ápoló tekintete szegeződik rám. – Velünk kell jönnie – mondta az egyik. Anyám sírt, apám igyekezett elrejteni az érzéseit. – A saját érdekében. Hogy elvégezzünk néhány vizsgálatot. 

Így kezdődött a kálváriám a pszichiátriai intézetekben. Bevittek, a legkülönfélébb kezeléseknek vetettek alá, aztán az első adandó alkalommal megszöktem, majd addig csavarogtam, amíg nem bírtam tovább, és hazamentem a szüleimhez. Akkor aztán boldogan éltünk, visszamentem az iskolába… mígnem ismét „rossz társaságba” keveredtem, és megint jöttek az ápolók.

Az életben adódnak olyan harcok, amelyeknek csak két kimenetelük lehet: vagy elpusztulunk, vagy megerősödünk. Nekem a pszichiátria is ilyen küzdelem volt.

Az egyik éjjel beszélgettem egy másik ápolttal, és azt mondtam neki: – Tudod, mit? Szerintem minden férfi életében van olyan időszak, amikor arról álmodik, hogy ő lesz az elnök. De neked meg nekem soha nem lesz rá esélyünk, az életrajzunk miatt. – Akkor nincs mit veszítenünk – felelte az ápolt. – Bármit megtehetünk, amihez kedvünk szottyan. Éreztem, hogy igaza van. Olyan furcsa, olyan rendkívüli helyzetben voltunk, hogy megjelent az életünkben egy addig tökéletesen ismeretlen szempont: a teljes szabadságé. A szüleim fáradozása, hogy átlagembert faragjanak belőlem, éppen az ellenkezőjét érte el: egészen más ember lettem, mint a nemzedékem többi tagja.

Aznap éjjel elgondolkodtam a jövőmön. Két lehetőség állt előttem. Az egyik az volt, hogy író leszek. A másik, ami sokkal valószínűbbnek tűnt, hogy teljesen megőrülök. Majd eltart az állam, soha többé nem kell dolgoznom, és nem kell felelősséget vállalnom semmiért. Persze sok időt töltök majd elmegyógyintézetekben, de saját tapasztalatból tudtam, hogy a páciensek egyáltalán nem olyanok, mint a hollywoodi filmek őrültjei. Néhány súlyosabb katatóniás vagy skizofréniás eset kivételével mindenkivel érdekes és eredeti beszélgetéseket lehet folytatni a világról. Időnként rájuk tör a depresszió, a pánikroham vagy az agresszió, de ezek mulandó állapotok. De a legnagyobb veszély, amely a pszichiátrián rám leselkedett, nem az volt, hogy örökre lemondhatok az elnöki széknek még a leghalványabb lehetőségéről is. És még csak nem is az, hogy igazságtalanul mellőzöttnek kell éreznem magam a saját családomban – hiszen a szívem mélyén nagyon is tudtam, hogy szüleimet a kétségbeesett szeretet és gondoskodás vitte rá arra, hogy újra meg újra kórházba küldjenek.

Az igazi veszély abban állt, hogy hozzászokom a helyzethez.

Már majdnem húszéves voltam, amikor a jól bevált szökés–csavargás–hazatérés–boldog együttlét–rossz társaság–pszichiátria-ciklust követve harmadszor is otthagytam a kórházat és kezdtem megszokni ezt a ritmust. Ezúttal azonban valami megváltozott. Hiába keveredtem ismét „rossz társaságba”, a szüleim nem vitettek be a kórházba. Anélkül, hogy a tudomásomra hozták volna, ők már rég meg voltak győződve róla, hogy javíthatatlan vagyok, reménytelen eset, és az volt az elképzelésük, hogy inkább mellettük legyek, és életük végéig eltartsanak. Egyre rémesebben viselkedtem, egyre agresszívabban, de továbbra sem vitettek kórházba. Egy darabig örültem, igyekeztem élni vélt szabadságommal, és végre kipróbálni azt a bizonyos „művészéletet”. Otthagytam az állást, amit szereztek nekem, abbahagytam a tanulást, és kizárólag a színháznak meg az értelmiségi bároknak szenteltem magam. Egy évig tényleg azt csináltam, amit akarok. Aztán a társulatot feloszlatta a politikai rendőrség, a bárokat megfigyelték, az írásaimat a kiadók elutasították, a lányok pedig, akik tetszettek, nem akartak járni velem – mert csak egy jövőtlen fiatal voltam, aki előtt nem elég, hogy nem áll biztos karrier, de még egyetemre se jár.

Akkor egy szép napon szétzúztam a szobámat. Mintha azt akartam volna mondani:

„Nem értitek, hogy idekint nem bírok élni? Nem tudok dolgozni, nem tudom valóra váltani az álmomat, és azt hiszem, igazatok van! Tényleg őrült vagyok, és vissza akarok menni a kórházba!”

Amikor befejeztem a törés-zúzást, és – megkönnyebbülten – láttam, hogy a szüleim ismét felhívják a pszichiátriát, kiderült, hogy az orvosom szabadságon van. Egy gyakornok jött helyette két ápoló kíséretében. A gyakornok rám nézett, ahogy ott ültem a széttépett könyveim, a darabokra tört lemezeim és a leszaggatott függönyeim között, és kiküldte a szobából a szüleimet meg a két ápolót. – Mi ez? – kérdezte. Nem válaszoltam. Egy őrültnek úgy kell viselkednie, mintha semmi köze nem lenne a valósághoz. – Hagyd már abba ezt a hülyeséget – mondta a gyakornok. – Olvastam a kartonodat, és nem vagy te őrült egy cseppet sem. Nem foglak bevinni.

Kiment, felírt valami nyugtatót, és (mint később megtudtam) azt mondta a szüleimnek, hogy „hospitalizációs szindrómám” van: amikor normális emberek átmenetileg abnormális állapotba kerülnek – mint amilyen a depresszió, a pánik stb. –, egy idő után hajlamosak a betegségüket menekülési módszerként használni. Vagyis a vélt betegségük mögé bújnak, mert „normálisnak” lenni túlságosan megterhelő. A szüleim meghallgatták a tanácsát, és soha többé nem vitettek be a kórházba. Vagyis megszűnt számomra a kényelmes őrület lehetősége. Egyedül kellett nyalogatnom a sebeimet, elveszítenem a csatáimat, vagy éppen megnyernem, újra meg újra letennem lehetetlen álmomról, hivatali állásokat betöltenem, mígnem egy napon, mint már annyiszor, otthagytam mindent, és végigcsináltam a Santiago de Compostela-i zarándoklatot. Ekkor értettem meg, hogy nem fordíthatok hátat a sorsomnak, annak, hogy „művész” legyek. Ami az én esetemben írót jelent. Így aztán harmincnyolc évesen úgy döntöttem, hogy megírom az első könyvemet, és vállalom a harcot, amitől tudat alatt mindig is féltem: a harcot az álmomért.

Találtam egy kiadót, és első könyvemet (A zarádoklat), amely a Santiago de Compostela-i utamról szólt, hamarosan egy újabb, Az alkimista követte, amit aztán megint egy újabb könyv, és megint – egymás után jöttek a regények, majd a fordítások, a konferenciák és az előadások, az egész világon. Bármennyit halogattam is az álmom megvalósítását, megbizonyosodhattam róla, hogy mégsem lehetetlen, és hogy az univerzum összefog azokért, akik mernek harcolni a vágyaikért. 1997-ben, három kontinensen átívelő, kimerítő könyvbemutató-turné után különös dologra lettem figyelmes: egyre inkább úgy tűnt, mintha az, amire a szobám szétverésekor vágytam, valamiféle kollektív vágy lenne.

Mintha az emberek egy óriási kórházban akarnának élni, ahol szinte vallásos áhítattal követhetnek olyan szabályokat, amelyeket ki tudja már, ki és miért alkotott. Ahelyett, hogy a másságukért harcolnának.

Amikor pedig Tokióba utaztam, a repülőn a következő szöveget olvastam az újságban: „A kanadai központi statisztikai hivatal szerint a 15 és 34 év közöttiek 40 százaléka, a 35 és 54 év közöttiek 33 százaléka, az 55 és 64 közöttiek 20 százaléka tapasztalt már meg valamilyen mentális problémát. Becslések szerint minden ötödik ember valamilyen pszichiátriai zavarban szenved.” És akkor arra gondoltam: Kanadában nem volt katonai diktatúra, állítólag itt a legmagasabb az életszínvonal – hogy élhet mégis ennyi őrült az országban? És miért nincsenek kórházban?

Ez a kérdés pedig elvezetett a következőhöz: mit is jelent egyáltalán őrültnek lenni? Mindkét kérdésemre megtaláltam a választ. Először is: az emberek azért nincsenek kórházban, mert továbbra is hasznos tagjai maradnak a társadalomnak. Amíg képes vagy arra, hogy reggel kilenctől délután ötig bent ülj a munkahelyeden, addig nem tartanak munkaképtelennek. Az nem számít, hogy délután öt óra egy perctől reggel nyolc óra ötvenkilencig kataton állapotban bámulod a tévét, legperverzebb vágyaidat éled ki az interneten, meredten nézed a plafont, miközben a világot hibáztatod, és úgy érzed, igazságtalan veled az élet, nem mersz kilépni az utcára, mert pánikba esel, túlzásba viszed a higiéniát, vagy éppen az alapvető higiéniával sem törődsz, depresszióba süllyedsz vagy görcsösen ráz a zokogás. Amíg bejársz a munkahelyedre és hozzájárulsz a társadalom működéséhez, addig nem jelentesz fenyegetést. Csak akkor jelentesz fenyegetést, ha egyik pillanatról a másikra túlcsordul a pohár, ott találod magad az utcán egy géppuskával, és lelősz tizenöt gyereket, hogy figyelmeztesd a világot, mennyire káros a fejlődésükre a Tom és Jerry. Amíg nem csinálsz ilyet, normálisnak számítasz.

És hogy mit jelent őrültnek lenni?

Az őrület a kommunikációra való képtelenség.

A normalitás és az őrület között, noha a két véglet alapjában véve nem különbözik egymástól, van egy átmeneti állapot, amit „másságnak” hívnak. Az emberek pedig egyre kevésbé mernek „mások” lenni. Sokat törtem a fejem a repülőgépen olvasott statisztikán, és Japánban jutott eszembe az ötlet, hogy megírom a saját tapasztalataimat. Ebből született a Veronika meg akar halni, egyes szám harmadik személyben, a női énemet felhasználva, mert tudtam, hogy nem a saját kórházi kezelésem a lényeg – hanem a kockázatos másság és a rémisztő egyformaság. Amikor befejeztem a regényt, felkerestem apámat. Túljutva gyötrelmes kamaszkorom és ifjúságom megpróbáltatásain, a szüleim soha nem bocsátották meg maguknak azt, amit velem tettek. Hiába hajtogattam, hogy nem volt az olyan nagy dolog, és hogy a börtön sokkal jobban megviselt (háromszor tartóztattak le politikai okokból). A szüleim nem hittek nekem, és bűntudatuk volt. – Írtam egy könyvet az elmegyógyintézetről – közöltem a nyolcvanöt éves apámmal. – Képzeletbeli történet, de két oldalt magamról is írtam benne. Ezzel nyilvánosságra fog kerülni a saját pszichiátriai kezelésem is. Apám a szemembe nézett, és azt kérdezte: – Biztos vagy benne, hogy nem lesz belőle bajod? – Biztos vagyok, apa. – Akkor nosza, rajta! Már úgyis nehéz volt cipelnem ezt a titkot.

A Veronika meg akar halni 1998 augusztusában jelent meg Brazíliában. Szeptemberre több mint ezerkétszáz e-mailt és levelet kaptam, amelyekben az olvasók a saját tapasztalataikat osztották meg velem. Októberben a könyvben érintett témák közül több is – a depresszió, a pánikzavar, az öngyilkosság – terítékre került egy országos konferencián. 1999. január 22-én Eduardo Suplicy szenátor nyilvánosan felolvasott a regényből, és sikerült megszavaztatnia egy olyan törvényt, amely már tíz éve várta, hogy a brazil kongresszus elfogadja. Ennek értelmében többé nem lehet az embereket önkényesen elmegyógyintézetbe kényszeríteni.

Paulo Coelho

A Nagy Viktória által fordított írást az Athenaeum Kiadó bocsátotta rendelkezésünkre.

Kiemelt kép: Getty Images/Sophie Bassouls/Sygma/Sygma