–

Év végén lesz pontosan száz éve, hogy véget ért az I. világháború, érthető és jogos tehát, ha film készül róla. Az úgynevezett Nagy Háború meglehetősen alulreprezentált a filmtörténetben, de még az irodalomban is, legalábbis a II. világháborúhoz képest, pedig valódi korszakhatárt jelöl a XX. századi történelemben. Néhány éve ezt a hiányt pótolta Pierre Lemaitre Viszontlátásra odafönt című regénye, ami azonnal óriási siker lett, a közönség és kritikusok kórusban méltatták, el is nyerte Franciaország legrangosabb irodalmi elismerését, a Goncourt-díjat. És mivel fordulatos a cselekménye, izgalmasak a karakterei, és tele van érzelemmel, természetesen azonnal bejelentkeztek érte a filmesek is.

A licitet, hogy végül ki filmesítheti meg, Albert Dupontel színész-rendező nyerte, még ha korábban csupa kis költségvetésű filmet készített is, ez pedig nyilvánvalóan – európai mértékkel – szuperprodukciónak ígérkezett. Egy háborús-kosztümös filmet a század eleji Párizs nagypolgárságának bemutatásával ugyanis nem lehet kis pénzből megvalósítani. Ugyan voltak, akik még Dupontel tervénél is grandiózusabb látványban gondolkodtak, a szerzőnek mégis az ő koncepciója tetszett a legjobban, és együttműködött vele a forgatókönyv megírásában. Dupontel pedig úgy gondolta, hogy a könyv minden realizmusa sőt, helyenként naturalizmusa ellenére is egy felnőtt mesét szeretne belőle készíteni. Az eredmény ismeretében pedig azt mondhatjuk: igaza volt.

A Viszontlátásra odafönt csodálatos felnőttmese. Mint tudjuk, mesékre mindenkinek szüksége van, tele is van velük a mozi, csak gyakran ez azt jelenti, hogy ezerszer látott meseelemeket mondanak fel újra és újra, mintha a műfajhoz hozzátartozna a kiszámíthatóság, az ismétlődés „mert az végtére is megnyugtatja az embert” – és persze a happy end is. Pierre Lemaitre meséjében azonban épp az a fantasztikus, hogy újszerű, meglepő, és meseszerűsége ellenére is valóságos.

A történet az I. világháború végén kezdődik, amikor már mindenki tudja, hogy a harcoknak semmi értelme tovább. Pradelle főhadnagy (Laurent Lafitte) azonban szeretne még egy dekorációt az uniformisára, ezért teljesen értelmetlenül támadásba küldi a csapatát, amibe két közlegénye, Edouard és Albert kishíján odaveszik. Albert-tet azonban Edouard megmenti az utolsó pillanatban, hogy a következő percben őt találja telibe egy bomba. Edouard ugyan túléli a robbanást, de a fél arcát (konkrétan az állkapcsát) elveszíti. Traumától sújtva, torz külsővel éli meg a békekötést.

Mindez csak az expozíció volt, bár annak ritka hatásos: a katonák kiszolgáltatottsága, négy év háborúzástól kiégett lelke, megfáradt teste, erőfeszítéseik értelmetlensége, és a háborús létforma állati jellege mind benne van. És az is, hogy ebben a helyzetben mindenkiből csak a pőre jelleme marad: pontosan tudják egymásról, ki mennyit ér. Aztán egyik napról a másikra visszakerülnek a társadalomba, ahol ez a tudásuk semmire sem jó. Ott állnak újra kiszolgáltatva, az élményeikkel terhelve, lelkileg és testileg sérülten, és a hátország csak a hősi halottakat ünnepli.

Albert egy ideig még próbál talpon maradni, de ez nem könnyű úgy, hogy közben sebesült barátját is ápolja. Edouard ugyanis nem akar visszatérni gazdag családjához, ahol egész életében apja megvetésével és elvárásaival küzdött. Új életet akar kezdeni, új identitással. Miután felépül a sokkból, amit saját arca látványa okoz neki, visszatér ahhoz a szenvedélyéhez, ami gyerekkora óta vigaszt jelentett számára: rajzolni kezd. Előbb maszkokat tervez saját magának (amiket a valóságban Cecil Kretschmar jegyez), és el is készíti őket, majd a civil társadalom álszentségét kihasználva, háborús emlékműveket tervez, azokkal önkormányzatokhoz pályázik Alberten keresztül, és az elnyert pénzből élnek, soha fel nem építve a terveket. Hogy mi lesz a lebukás után, arra nem gondolnak, de nem is ez a lényeg.

A történet ugyanis inkább azt akarja bemutatni, hogy milyen nehéz egy háborúból visszatérni a békés, civil életbe; milyen torzulásokat okoz a háború a lélekben – úgy a harcolók oldalán, mint a hátországban – nem beszélve a maradandó testi károsodásról. Részben ezzel foglalkozott Kathryn Bigelow Oscar-díjas filmje, A bombák földjén is, csak a XXI. századba ültetve, de ha az I. világháborúnál akarunk maradni, a Frantz című francia film is ezt boncolgatta. (Mindkettőt ajánljuk bepótolni, akinek kimaradt.) A Viszontlátásra odaföntnek emellett van egy erős magánéleti vonulata is, mely részben Edouard és a zord apa (Niels Arestrup) között zajlik, részben pedig a sötét lelkű Pradelle főhadnagy útját követi.

Ha mindezek után úgy tűnik, ez a film mégsem lehet olyan kellemes szórakozás, ellenkezőleg: elég sötétnek és nyomasztónak tűnik, akkor én rontottam el valamit, mert ez nem így van. A Viszontlátásra odafönt beszippant az elején, és úgy pörgeti-forgatja a nézőt, mint egy báli tánc, miközben lenyűgöző figurákat és látványt kínál. Albert Dupontel pedig nemcsak rendezte és a forgatókönyvét írta, de Albert szerepét is magára öltötte, és talán épp ez a komplexitás érződik az alakításában: hogy tökéletesen magáévá tette az egész történetet, és pontosan ismeri a helyét benne.

Partnere – Edouard szerepében egy fiatal argentin színész –, Nahuel Pérez Biscayart, aki egy kicsit Gad Elmaleh fiatal verziójára emlékeztet, de nála jóval nyíltabb, szenvedélyesebb érzelmeket mutat. Aki azonban még a karizmájával, komoly rutinjával sokat hozzátesz a főszereplőpáros játékához, az egyrészt Laurent Latiffe a negatív főhős szerepében, másrészt Niels Astrup bűnbánó apaként. Latiffe-ot szerintem érdemes figyelni, mert igazi szupersztár alkat – annyi különbséggel George Clooney-hoz képest, hogy emellett remek színész. Többször bizonyította már (például a K.O. vagy az Elle című filmben), hogy bátran megmutatja a sötét oldalát (ahogy itt is), és az igazán félelmetes. Niels Astrup pedig az utóbbi években az egyik legjobb francia öreg rókává vált, kisujjában van a filmezés.  

Akadnak persze női karakterek is a sztoriban – például Edouard nővére, Madeleine (Émilie Dequenne), Albert szerelme, Pauline (Mélanie Thierry), és a két veterán örökbe fogadott lánya, Louise (Heloïse Balster) –, de nekik ezúttal csak a fontos háttérszereplő titulusa jut. Fontos azonban, hogy senki nem lóg ki a társulatból, sőt, az egész filmben nincs, ami kizökkentsen.

Egész véletlenül nemrég láttam a cannes-i filmfesztivál igazgatójának, Thierry Frémaux-nak a Lumiere című filmjét, ami a világ első mozgóképdarabkáit illesztette össze, és meséli el a történetüket a századforduló Franciaországáról. Ennek a világnak lett mindörökre vége az I. világháborúval. Ha unod a történelemkönyveket, de tudni akarod, hogyan és mikor kezdődött az, ami a mai állapotokhoz vezetett, megnézheted mindezt egy nagystílű, szórakoztató, ámulatba ejtő filmben is. Aztán olvasd el a regényt, mert aki nem akar csalódni, annak inkább ez a helyes sorrend.     

Fotók: Jérome Trébois/ ADCB Film/Mozinet 

Gyárfás Dorka