„A szexuális visszaélés nem csak az áldozatot érinti. A gyógyulása közös felelősségünk” – interjú Amber Smith írónővel

–

Barna Bori/WMN: Mikor döntöttél úgy, hogy megírod ezt a regényt? Milyen társadalmi, politikai, de akár személyes életesemény inspirált arra, hogy belevágj?

Amber Smith: Amikor ez a könyv készült, még a #metoo-mozgalom előtt jártunk időben. Igazából személyes okokból vágtam bele: azért írtam meg, mert túlélőként segített feldolgozni a saját érzéseimet, és mindazt, amin keresztülmentem a múltban. Eleinte nem is akartam, hogy bárki elolvassa, annyira személyes, privát projekt volt, de ahogy telt az idő, és haladtam előre a fejezetekkel, már egyre kevésbé szólt rólam a történet, sokkal inkább a kitalált karakter, Eden került a középpontba. És miután megmutattam a közeli barátaimnak, ők arra biztattak, hogy próbáljam meg befejezni és megjelentetni. A kiadásra került verzió egyébként számtalan szempontból különbözik a kezdetiektől, a részletek és a körülmények eltérnek attól, ami a valóságban történt, de a kötet érzelmi világa az enyémet tükrözi, ezért is tűnhet olyan igazinak.

B. B./WMN: Ha jól sejtem, részben edukációs cél is állt a kötet megírásának hátterében…

A. S.: Rengeteg kamasz megy keresztül traumatikus dolgokon nap mint nap, és azt hiszem, vigaszt nyújthat nekik a tudat, hogy nincsenek egyedül. Több szülőtől is hallottam, hogy felnyitotta a szemüket a regény, amikor arról olvastak, hogy Eden apja és anyja kizárólag a kamaszkori lázadásnak tulajdonították a gyerekük megváltozott viselkedését. 

Az igazság az, hogy néha egyáltalán nem egyszerű megérteni, átlátni, mi történik valakivel, még akkor sem, ha az illető közel áll hozzánk.

De vannak olyan felnőtt olvasóim is, akiknek ugyan nincs gyerekük, mégis tudtak kapcsolódni a könyvhöz, Edenhez, mert azokban az években nőttek fel, amikor még nem beszéltünk annyira nyíltan szexuális visszaélésről, zaklatásról, mint ahogyan ma tesszük.

B. B./WMN: A könyvben kiemeled, hogy bár a főszereplő, Eden, kitalált karakter, sok olyan nő osztozhat vele ezen a történeten, aki még nem tudta elmondani a sajátját. Szerinted könnyebb egy elképzelt karakteren keresztül beszélni egy olyan témáról, mint a szexuális bántalmazás?

A. S.: Szerintem sokan azért kapcsolódunk könnyebben fiktív szereplőkhöz, mert általuk nagyobb biztonságban érezhetjük magunkat, mintha a saját tapasztalatainkat osztanánk meg másokkal – az utóbbi sebezhetővé tesz minket. A nem létező karakterekről való olvasás viszont vigaszt nyújthat, segíthet gyógyulni, általuk több empátiát mutathatunk önmagunk iránt is.

B. B./WMN: Azt mondod, „a csendnek is lehet erőszakos ereje”. A te életedben mit jelentett ez?

A. S.: Igen, a könyv egyik fő témája az a hatalmas, érzelmekkel teli csend, ami nemcsak Edenre, de a körülötte lévőkre is hatással van. Ezt én is megtapasztaltam többször életem során.

Anno én sem éreztem biztonságban magam ahhoz, hogy megnyíljak, beszéljek bizonyos dolgokról – és korántsem csak a szexuális erőszakról és a traumáimról, de bármiről, ami miatt sebezhetővé kéne válnom.

Az írás utat nyitott nekem ahhoz, hogy végre megtörhessem a csendet.

Egyébként nemcsak regényeket, de naplót is írok. És amikor csak lehet, hangoztatom, mennyire fontos szakemberhez fordulni a mentális egészségünk megőrzésének érdekében. Én is erre támaszkodtam az évek során, ez fontos szerepet töltött be a gyógyulásomban. Éppen ezért a könyveimben is igyekszem bemutatni a segítségkérés fontosságát.

B. B./WMN: Eden a támogatás hiánya miatt is szenved. Te is átéltél hasonlót?

A. S.: Kicsit olyan ez, mint egy kétélű fegyver: egyrészt, azt éreztem, nem akarok beszélni arról, ami velem történt, mert biztos nem támogatnának, másrészt, mégis hogy kaphattam volna segítséget úgy, hogy senki sem tudott a dologról?

B. B./WMN: Eden családjának, barátainak feltűnik, hogy megváltozott a lány viselkedése... csak épp nem tulajdonítanak neki nagy jelentőséget.

A. S.: Igen, Eden viselkedése, személyisége rövid időn belül nagyon drasztikusan megváltozott, és ez határozottan figyelmeztető jel lehetett volna arra, hogy a háttérben súlyos dolog áll. De ez nincs mindenkinél így, néha nincsenek jelek, sem hatalmas átalakulások.

A traumát túlélők gyakran éppen azon igyekeznek, hogy ne mutassák ki a környezetüknek, hogy nincsenek jól.

Ezért is annyira fontos, hogy valóban beszélgessünk azokkal az emberekkel, akik az életünk fontos szereplői, és ne várjunk mindig arra, hogy segítséget kérjenek. Kérdezzük meg a szeretteinket, hogy vannak, min mennek éppen keresztül, és tudassuk velük, hogy bármikor szívesen meghallgatjuk őket, mellettük állunk. Ez az egyszerű dolog valójában borzasztóan sokat jelent, mégsem gyakoroljuk eleget.

B. B./WMN: Te hogyan beszélnél most a tinikori éneddel a téged ért traumáról?

A. S.: Meg akarnám nyugtatni, hogy vannak olyanok, akik megértik, min megy keresztül. Szeretném, hogy érezze: nincs egyedül, és bármi történt is, az nem az ő hibája. Elmondanám azt is, hogy tényleg kérhet segítséget, szerintem ez igazán megnyugtató üzenet lenne mindenki számára, aki hozzám hasonló traumával küzd.

A tinédzserek érzik, ha a felnőttek nem őszinték velük, ha csak olyan dolgokat mondanak nekik, amiket szerintük „egy tininek hallania kellene”.

A fiatal generáció ma sokkal inkább tisztában van azzal, mi történik a világban, mint például harminc évvel ezelőtt. Olyan információkhoz férnek hozzá a hírekben, a tévéműsorokban vagy a közösségi médiában, ami a múltban még nem volt elérhető ennek a korosztálynak.

Ha számukra ijesztő hírekkel találkoznak, vagy elsőre nem értenek valamit, ami a világban történik, egyszerűen csak őszintén és nyíltan kell beszélgetnünk velük. Az elmúlt években jelentős változásokat tapasztalhattunk, a fiatalok jobban merik hallatni a hangjukat, nyíltan vállalják a mentális nehézségeiket – akár a közösségi médián keresztül, a számukra komfortos platformokon. Ennek ellenére persze továbbra is fontos ezekről a dolgokról minél többet beszélni, hogy tényleg mindenkihez eljussanak ezek a témák.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Amber Smith (@ambersmithauthor) által megosztott bejegyzés

B. B./WMN: Egy trauma nagyon sokféle reakciót vonhat maga után. Ez Edennél is megfigyelhető, aki a történtek után elveszíti az irányítást az élete felett, elszigetelődik a szeretteitől, és olyan önpusztító szokásokat vesz fel, mint az ivás, a dohányzás, a füvezés vagy az alkalmi szex idegenekkel. Volt valami oka annak, hogy épp ezt az utat választottad számára?

A. S.: Valamilyen szinten magától értetődő volt, hogy erre kell tovább vinnem. Miközben írtam a könyvet, szinte önálló életre kelt a karakter, én pedig követtem az irányt.

A szexuális erőszak túlélőit a legtöbbször ugyanúgy ábrázolják: a köztudatban ma is létezik az idézőjelesen vett tökéletes áldozat képe, akinek ártatlannak kell lennie, hogy komolyan vegyék és segítsék, vagy hogy egyáltalán higgyenek neki.

Meg akartam mutatni, hogy igenis vannak, akik mások számára nehezen érthető módon reagálnak ilyen helyzetben, de ez nem azt jelenti, hogy az ő válaszuk kevésbé érvényes. Igen, Eden felvette az általad is említett önpusztító szokásokat, hogy visszaszerezze az irányítást, mert úgy éreztem, ezt a fajta ábrázolást ritkán látjuk: pedig minden traumareakció érvényes, még ha nem is adaptív. 

B. B./WMN: Edenről aztán pletykálni is kezd a környezete, de ő nem küzd ez ellen. Sőt, voltaképp belehelyezkedik a „kurva” szerepbe.

A. S.: Amikor Eden felvette ezt a szerepet, azzal tulajdonképpen saját maga, a teste felett próbálta visszavenni a hatalmat. Ez persze nem segített, nem dolgozta fel az őt ért traumát, de így megélhette, hogy ő dönt arról, mi történik vele és a testével, nem lesz kiszolgáltatott másoknak.

Ugyanakkor Eden elérte azt a pontot, ahol már értéktelennek látta magát, és szerintem rengeteg tinédzser küzd hasonlóval – és ehhez sokszor még csak súlyos traumák sem kellenek. Sokan küzdenek depresszióval és a kontrollvesztettség érzésével, és a tanár, a szülők, és úgy általában az őket körülvevő felnőttek feladata lenne az, hogy bátorítsák őket, választási lehetőségeket adjanak a kezükbe, döntésekre biztassák a fiatalokat a saját életüket illetően. Szerintem sokszor épp a legapróbb dolgokon múlik ez az élmény, de szükség van rájuk.

B. B./WMN: Szerinted hol a társadalom felelőssége ebben a kérdésben?

A. S.: Ha szexuális erőszakról és visszaélésről beszélünk, nem mindegy, milyen társadalmi rétegről van szó a tudatosság szempontjából, jóllehet, napjainkban már egyre nagyobb felületet kap ez a téma. De társadalomként még ennél is komolyabban kell vennünk a kérdést, és meg kell értenünk, hogy ez a fajta jogsértés milyen mély hatást gyakorol – és nemcsak a túlélőkre, hanem mindenki másra is az adott személy életében. Ezt próbáltam ábrázolni Eden történetén keresztül is. Meg kell értenünk, hogy a szexuális erőszak és visszaélés sosem egy embert érint, hanem mindenkit, akihez neki köze van.

Sokan tévesen még mindig azt feltételezik, hogy ez az egyén, a sértett fél problémája, és többnyire a nőké – pedig vannak férfi áldozatok is. Azt gondolom, kicsit mindannyian bűnrészesek vagyunk a társadalomban, és közös felelősségünk dolgozni a megelőzésen.

És ez nem ott kezdődik, hogy a lányoknak megtanítjuk, hogyan ne váljanak áldozattá, hanem ott, hogy az egész társadalmat arra edukáljuk, mit jelent a konszenzus. 

B. B./WMN: Egy interjúdban azt olvastam, mindig is úgy érzeted, hogy olyan nehéz témákkal szeretnél foglalkozni, mint a trauma vagy az erőszak: amellett, hogy táplálják a kreativitásodat, ezek tartanak ébren éjszakánként, ezek ösztönöznek arra, hogy kérdéseket tegyél fel, változást akarj elérni. Hogy érzed, mit tanultál Eden történetének megírása közben?

A. S.: Amikor elkezdtem, még nem feltétlenül tudtam, hogy mi lesz a történet vége. És azt hiszem, magam is meglepődtem azon, hogy útközben felbukkantak olyan karakterek a lány életében, akik valóban törődtek vele, és segíteni akartak neki. Miközben írtam, megtanultam, hogy az együttérzés, a megértés és a támogatás váratlan helyekről és emberektől is érkezhet.

Emellett sokat adtak az olvasói visszajelzések is: volt, aki azt mondta, hogy áldozatként kapaszkodót talált a történetben, végre nem érezte magát egyedül. Volt, aki azt állította, hogy felnyitotta a szemét a regény, Eden példáján keresztül jobban megértette, min is megy keresztül egy erőszaktúlélő. Én mindig azt mondtam magamnak, hogy ha ez a könyv csak egy embernek segít, már megérte, mert ez volt vele a legnagyobb célom. Minden alkalommal mélyen megérint, amikor azt hallom, hogy valaki a regény hatására beszélt a szeretteivel vagy ment el a rendőrségre. 

B. B./WMN: Nemrég megjelent a második rész, az Amilyen most vagyok, amiben elmeséled, mi történt azután, hogy Eden beszélt a családjával és a rendőrséggel is. Miért érezted fontosnak, hogy megírd ezt a második kötetet is?

A. S.: Hosszú időn át úgy gondoltam, hogy nem fogok folytatást írni a könyvhöz. Nyitva hagytam a befejezést, mert nem voltam biztos abban, hogy Eden következő fejezete boldog lesz-e, megkapja-e a megérdemelt igazságot, hogy a körülötte élők megérhetik-e, min ment keresztül. De a dolgok világszerte változni kezdtek – különösen a #metoo-mozgalommal –, sokan felszólaltak, és én is erőre kaptam. Viszont nem akartam úgy csinálni, mintha innentől hepiend lenne Eden élete, mintha minden szál el lenne varrva. A sztorija itt nem ért véget, még sok munkája lesz abban, hogy tovább tudjon menni. 

Kiemelt kép: Deborah Triplett

Barna Borbála