–

Most apás hét van. Így hívjuk azt, amikor nálad vannak a gyerekeim.

Szombat hajnal van. Korán ébredek, kint még sötét van. Várom a kicsi lépteit, hogy jöjjön, mert pisilnie kell, és aztán mellém bújva aludjon vissza.

Talán tíz perc is eltelik, mire feleszmélek, hogy ma nem jön, mert apánál alszanak. Sóhajtva készülök vissza aludni, de megrohannak a gondolatok. És a bűntudat.

Éberen fekszem a paplan alatt, és közben tűnődöm, vajon az ő karjaiban fekszenek-e most? Nyilván nem apáéban. Soha nem volt korán kelő, pont olyan bagoly-típus, mint én, ezért is idegesítette annyira, hogy néha hétvégenként megkértem, keljen ő a kicsikhez. Fura érzés a tudat, hogy Az A Nő ölelgeti a gyerekeimet. Egy idegen. Hát persze hogy ő korán kelő típus. Vagy legalábbis havonta egyszer, azon a hétvégén igen. (Így egyeztünk meg, nem kéthetente egy nap, hanem havonta egy teljes hétvége.

Praktikus dolgok is eszembe jutnak. Vajon elég ruhát pakoltam? Mi lesz a programjuk hétvégén? Apa általában nem sokat mond. Most is csak közölte, „Pakolj mindenfélét, még nem tudom, mit csinálunk”. Ilyenkor jönnek aztán haza nyakig sáros ünneplőben. Ezért mostanában inkább az elnyűttebb cuccaikat küldöm. Az A Nő úgyis mindent megenged nekik, és a kicsik nyilván ki is használják ezt. Minden sár-, fű- és egyéb kimoshatatlan koszfolt erről tanúskodik.

Vajon apa is foglalkozik velük egyáltalán? Mikor velem élt, hétvégén olvasott, készült az óráira. Most sem lehet másképp. Róla sosem hallok. Mindent Azzal A Nővel csinálnak.

Tűnődöm, vajon ők is tanítják-e a kicsiket arra, hogy vigyázzanak a dolgaikra? A ruháikra? És vajon ő kineveti-e a nagyot a selypítéséért? Vagy segít neki, és kedvesen kijavítja?

A gyerekek szeretik. Mindig áradoznak róla. (Egyszer kíváncsiságból megkérdeztem, nem akarnak-e odaköltözni. Nem kellett volna. Túl kicsik még, de egyszerűen nem bírtam ki. Mondjuk, aranyosak voltak, és átöleltek, úgy tiltakoztak). Szóval biztos kedves. Persze, könnyű neki. Havonta egyszer. Igazán megéri. Falusi lány, hozzáment egy fővárosi értelmiségihez, és nem dolgozik. Elönt a keserűség. Így könnyű játszani azokon a hétvégéken a mintaanyát. Havonta egyszer-kétszer hajnalban kelni. A kicsi a válás óta minden éjjel felkel, rosszakat álmodik. Hajnalban pedig jön, és odabújik. Kimerültnek és öregnek érzem magam.

Fogadok, hogy megkérdezi a gyerekeket: mit szeretnének enni, és minden kívánságukat teljesíti. Ebéd után desszert, a reggeli édesség. Nutella vagy csokikrém. Uzsonnára palacsinta? És nyilván megdicséri őket, ha megesznek hatot.

Jah. Mosás, takarítás elintézve hétköznap. Nagybevásárlás szintén. Ha a gyerekek felforgatják a házat, hétfő délelőtt ő rendet rak.

Bár nekem lenne ennyi időm a munka mellett mindezeket elintézni hét közben, és nem maradna szombatra, és lehetnék én is mintaanya. A halom mosni- és varrnivaló ruhára gondolok, a vasalásra, a takarításra és a fűnyírásra. Az egy hétre előre való főzésre. A bokrok visszavágására. A rengeteg elintéznivalóra, ami rám vár hétvégén. Egyedül.

Vajon hogy jutottunk el idáig?

Vajon hogyan hidegültünk el egymástól ennyire, amikorra a kicsi még csak egyéves volt?

Nem találok magyarázatot. Abból az egy évből persze nem sokra emlékszem. Azt hiszem, auto-pilot üzemmódban csináltam végig, a túlélésre játszva. A kicsi az első évben hat óránál nem aludt többet, és akkor is óránként felsírt, nyöszörgött.

Most már mindegy. Fogalmam sincs persze, neki miket mondott, de jó ideig „együtt futottunk”, aztán – mivel tőle több törődést kapott – inkább őt választotta.

Újra elönt a bűntudat. Tegnapelőtt kiborultam.

Tudom, hogy az este, vacsora előtt megivott pohár bor is szerepet játszott benne, de nem foghatom rá. Én voltam, száz százalékban.

Vacsoránál a gyerekek elkezdtek róla beszélni („Anya, ő olyan szép és kedves! A barátnőd lehetne.”), és olyan sokáig dicsérték („Anya, ő olyan jókat főz nekünk mindig!”), és olyan sokáig hallgattam, hogy ő mennyivel jobb („Anya, ő úgy szeret minket, és mindig játszik velünk, és nem baj, ha összekakaózom a rózsaszín ruhám!”), hogy hirtelen elszakadt a cérna.

Azt hiszem, ribancnak neveztem.

Úristen! A gyerekek előtt.

Szégyenemben elvörösödöm a paplan alatt. Nem vagyok én mintaanya. Szaranya vagyok.

                                                                                                                                 Zs.

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Marcos Mesa Sam Wordley