Pofátlanul játszik a klasszikus művészeti hagyományokkal ez a fiatal festő – Ismerjétek meg Orr Mátét és festményeit
Szürreális, álomszerű képei jelen vannak Londonban, New Yorkban, de még egy ausztrál magángyűjtő falára is került eredeti Orr Máté-mű. Viccet űz a klasszikus festészet hagyományaiból, precízen felépített poénokat fogalmaz meg képeiben, és ezzel népszerűvé tette a klasszikus festészet. Alkotásaiban felismerhetők világhírű festmények újraélései, de az is megesett már, hogy egy ismert HBO-sorozat adta az ihletet egy képéhez. Aktív a közösségi médiában, megjelentek képei irodalmi kvízünkben is, és a klasszikus művészetről szóló mémeket sem veti meg. A vírushelyzet második hullámában Orr Mátéval online interjúztam: kíváncsi voltam rá, mit gondol az elitizmusról, miért van jelen aktívan a közösségi médiában, és mit is jelentenek pontosan a festményei… Szőcs Lilla interjúja.
–
Szőcs Lilla/WMN: A közösségi média megjelenése óta – elsősorban az Instagramon – mintha sokkal jobban a hétköznapjaink részévé vált volna a művészet. Milyen hatással van az újmédia a kortárs festészetre?
Orr Máté: Szélesebb réteghez jut el minden – így a művészet is. Jó hatással van a közösségi média a művészetről szóló diskurzusokra. Az utóbbi években sokkal láthatóbbá váltak világszerte a művészek az Instagram miatt. Ez egy jó kommunikációs platform, ahol szélesebb közönséggel tudjuk megismertetni a munkáinkat.
Másfelől tiszteletre méltó régi alkotásokra is sokkal bátrabban tekintünk, szabadabban elemezzük, mint az korábban szokás volt.
Gondolok itt a mémekre, de ez a mindennapi diskurzusban, tévés műsorokban is tetten érhető.
Például Hannah Gadsby feminista művészettörténész, stand upos, Douglas című műsorában (Netflix) egyszer festményeket is kielemezett olyan módon, ahogy korábban tiszteteletlenség lett volna festményekről beszélni, gondolkodni.
Rubens A gárom grácia című világhírű festményével kapcsolatban felveti a kérdést: vajon tudatos döntés volt-e Rubens részéről, hogy belibbent a képen szereplő nő seggébe a drapéria?
Márpedig a képen látható, hogy nos, igen. Az a drapéria szándékosan oda volt festve. Hanna Gadsby felhívta erre a figyelmet, és fel merte tenni azt a kérdést: „Oké, álljuk meg egy pillanatra, de miért? Miért fest ilyet valaki?” Nem lehetett volna egy évtizeddel ezelőtt ilyen „tiszteletlenül” beszélni egy világhírű festményről.
SZ. L./WMN: A tiszteletlenségről jut eszembe, mit gondolsz a művészeti mémekről?
O. M.: Nagyon szeretem a klasszikus festményekről szóló mémeket. A művészetet ma már nem csak a múzeumban nézzük.
Az, hogy mémet csinálunk festményekből, szerintem üdvös dolog – a művészet az életünk része.
Úgy tapasztalom, hogy a közösségi média óta sokkal kevésbé távolságtartók az emberek a művészettel. Egy klasszikus festményt mémben újragondolni nem jelent számomra tiszteletlenséget, sem azt, hogy az eredeti alkotás nem szép, nem okoz örömet.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
SZ. L./WMN: A kortárs festészetről bennem még mindig az a kép él, hogy keveseké, a szűk elit „úri huncutsága”. Pontosabban azé, aki megérti. Kié ma a kortárs művészet?
O. M.: Az avantgárdból ered az a gondolat, hogy a művészetet csak egy elitcsoport értheti meg, ha pedig nem érted az alkotást, akkor benned van a hiba. Ez volt az uralkodó szemlélet a XX. század második felében.
Ma is tetten érhető ez az elitista gondolkodás, az „én tudom, de a többiek nem tudják” szemlélet, de már csökken az ereje.
Változik a diskurzus a kortárs művészetről és benne rólunk, művészekről – és ez jó.
SZ. L./WMN: Milyen irányba változott?
O. M.: A művészetről való gondolkodásban egyre közelebb jutunk ahhoz, hogy nincsenek „szuperemberek”, „zsenik”. Stephen King is azt mondta: nem arról van szó, hogy sokkal jobban írja meg a könyvének az első vázlatát, hanem, hogy többet ül a könyve fölött, szorgalmasabb: akár ötször, hatszor átolvassa, és kiszedi belőle a hibákat.
Ma már egyre inkább úgy gondolkodunk a művészekről, hogy nincsenek géniuszok, született zsenik – mint, ahogy azt sok középiskolában tanítják.
Én úgy gondolom, ha valaki tehetséges, az talán nyolcéves korig számít. Mindkét szülőm művész, nagyon sokat rajzoltunk, bátorítottak is, hogy ezzel foglalkozzak. Ezért én nyolc-tíz éves koromban már előnyben voltam más gyerekekhez képest, akik olyan családból jöttek, ahol ez nem volt olyan fontos. Ugyanakkor ez nem elég, hogy valaki festővé váljon, belső elköteleződés is kellett hozzá.
Volt választási lehetőségem, én döntöttem így, hogy elindulok ezen az úton. Nem (csak) a tehetség, hanem a saját ötleteim, érdemeim, jó és rossz döntések sorozata, hogy eljutottam idáig.
SZ. L./WMN: Tehetségen kívül mire van még szükség? Hogyan váltál festővé?
O. M.: Rengeteg gyakorlással. Gladwell „tízezer óra-elméletét” ismered? Arról szól – picit lerövidítve – hogy tízezer óra gyakorlás kell ahhoz, hogy valaminek a mesterévé válj. Érdekes elmélet, rendszerint fenntartással kezelek minden ilyesmit, de az eddigi pályámra visszanézve, azt mondom, helytálló.
Annyival egészíteném ki: az is nagyon fontos, hogy azt a tízezer órát mennyire okosan töltöd el.
Van különbség tízezer óra és tízezer óra között. Volt egy év, amikor minden reggel hétre jártam be a Képzőművészeti Egyetemre. Az anatómia szertárból kikérhettem csontokat, anatómiai modelleket és azokat rajzolgattam reggel héttől kilencig szorgalmasan és kitartóan.
Aztán egy-két évvel később rájöttem, hogy többet segít, ha rajzokat másolok, és végigjárom azokat a lépéseket, amiket azok a festők, akiknek a képeiből táplálkozom. A korábbi két óra helyett fél órát, maximum egy órát másoltam naponta régi rajzokat. Többet figyeltem, többet fejlődtem az alatt az idő alatt, noha kevesebb időt töltöttem rajzolással, mint korábban.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
SZ. L./WMN: Hogyan kell elképzelnünk egy átlagos munkanapodat?
O. M.: Reggel kilenc és délután öt között festek, reggel jógázom húsz percet, kilenckor pedig el kezdek festeni. Eleinte esténként festettem, rugalmasan osztottam be az időmet, de nem vitt jó irányba. Eleinte nem tudtam különválasztani, hogy szórakozásból vagy munkából csinálom a festést. Ez nagyon nem mindegy. Úgy döntöttem, akkor is rászánok napi nyolc órát a festésre, ha épp nem muszáj festenem.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
SZ. L./WMN: Köze van a témáidnak ahhoz, hogy vegetáriánius vagy?
O. M.: Igen, lassan nyolc éve, hogy nem eszem húst. A festményekhez nagyon sokat tanulmányoztam az állatanatómiát, hitelesen szerettem volna ábrázolni az állatokat.
Az volt a fura élmény, hogy nagyon hasonlít az állatok anatómiája az emberekéhez, valahogy összekeveredett a kettő a fejemben, elkezdtem kannibalisztikus álmokat álmodni.
Fél év telt el, mire összekapcsoltam, hogy mindig akkor álmodom ilyeneket, amikor húst eszem. Amint abbahagytam a húsevést, elmúltak a rémálmok is.
SZ. L./WMN: Milyen iskolákat jártál végig, hogy rátalálj a hangodra művészként?
O. M.: Az, hogy egy jobban „instagramozó festő” vagyok, annak köszönhető, hogy a Kisképzőbe (Képző- és Iparművészeti Szakgimnázium) tizennégy éves koromtól tervezőgrafikára jártam, itt nagyon sokat tanultam a reklámról. A tervezőgrafika elsősorban azzal foglalkozik, hogy vizuálisan hogyan kommunikálunk egy termékről.
Középiskola után a Képzőművészeti Egyetemen eleinte képgrafikát tanultam: litográfia, rézkarc, linómetszés, ezek régebben mind a nyomdatechnika részei voltak, amikor nem volt még fénymásolás. Nagyon macerás technikák mind, nem látod a képet, amíg le nem nyomtattad. A festészet az én habitusomhoz sokkal jobban passzolt, úgyhogy váltottam.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
SZ. L./WMN: Kik voltak rád nagy hatással, hogy felbátorodj, és állatfejű embereket kezdj el festeni?
O. M.: A tanáraim. Nagy Gábor volt a mesterem, Kósa János pedig a tanársegédünk: ők vitték az osztályt, nagyon nagy szerencsém volt velük. Ha más évben, más osztályba kerülök a Képzőn, lehet, hogy nem is tudtam volna az elképzelésemet megvalósítani. Az, hogy szörnyfejű embereket kezdek el festeni, más tanároknál nagy eséllyel kiverte volna a biztosítékot. Ők teljesen elfogadták ezt, és segítettek benne.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Megtanították, hogy kell festőszert kikeverni, milyen vásznat kell használni bizonyos képhez – az én festészetemben ez nagyon nagy segítség volt. Mindketten nagy hangsúlyt fektetettek a technikára, hogy lehet egy festményt megcsinálni, az anyagot használni. Ez a fajta oktatási szemlélet ma már nagyon ritka. A technikai részét nagyon komolyan vették, a témaválasztás mindig ránk volt bízva. Azt pedig, hogy én szörnyfejű emberekkel szeretnék foglalkozni, egy pillanat alatt született döntés eredménye.
SZ. L./WMN: Mégpedig?
O. M.: Olyan képeket szerettem volna festeni, amik számomra izgalmasak volnának, ha egy kiállításon látnám őket. 2010 áprilisában festettem az első ilyen képet, ahol keveredik a realisztikus és a síkszerű ábrázolásmód. Egy 2009-es észak-olaszországi, majd londoni út volt rám nagy hatással. Ezen az utazáson találkoztam olyan késő középkori reneszánsz képekkel, ahol megjelent ez a kevert ábrázolás mód.
Próbálkoztak a perspektívával, de nem tudták megcsinálni, nem voltak lefektetve akkor még a szabályai. Fura, illusztrációszerű szürrealista képeket eredményezett. Imádtam.
SZ. L./WMN: Akkor nézzük a festményeidet. Ez egy régebbi képed, ami a Codex Altilianus címet kapta.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
O. M.: Igen, ez Baromfikódexet jelent latinul. A nyolcvanas években jelent meg a Codex Seraphinianus, amiről köztudott, hogy kamunyelven íródott, kitalált könyv. Mégis vannak emberek a Redditen, akik hisznek abban, hogy valamiféle magasabb intelligenciának a lenyomata, és meg akarják fejteni.
A képem arról szól, hogy minden olyan dolgot, ami komolyan néz ki, az emberek komolyan is fognak venni.
A festményen papszerű kakas, prédikáló mozdulattal hangoztatja a tanait, a Baromfikódexből. A könyvet úgy rajzoltam meg, mint egy értékes középkori kódexet. A könyvben lévő lapszéli kis rajzokon agresszív jelenetek láthatók: csirkék tojásokkal zsonglőrködnek, az egyik csirke megsüti a tojásokat (a fiatalabb generációt). Annak, amit tanít, nincs értelme, de az egész körítés úgy van előadva, mintha nagyon komoly lenne. Mind ismerünk ilyen embereket a saját életünkből.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Komolyan veszünk dolgokat, mert sok generáció óta ez a hagyomány. Attól viszont, hogy valami hagyomány, még lehet agresszív vagy felelőtlen.
SZ. L./WMN: A Tükröm, tükröm című alkotásod engem Velázquez Rokeby Vénuszára emlékeztet. Miért egy nyúl tartja a tükröt?
O. M.: Ha ránézünk az eredeti képre, az jut eszünkbe, hogy a szépségről szól, az akkori szépségeszménynek volt a megfogalmazása. A festményemen egy férfitest látható, hosszú a haja, úgy is van beállítva egyébként a könyöke, hogy a pózt még nőiesebbé tegye.
Tulajdonképp átültettem a kor szépségeszményét egy új képre, és a hatása ilyen lett.
Az európai művészetből valami sérülékenyebb állatot kerestem mellékszereplőnek. Elfogadóbb, alárendeltebb állatot, ami talán picit összezavarodottan is néz. Nem lehetett volna ott például tigris, mert az valamilyen viszonyba lépett volna a testtel – a nyúl tökéletes választás volt.
SZ. L./WMN: Na, és a Tiltott gyümölcs című csendéleted mögött milyen gondolat húzódik meg?
O. M.: Idén tavasszal olvastam a The Evolution of Beauty című könyvet. (Magyarul: A szépség eredete.) Darwin érteni akarta, hogyan és miért alakulhatott ki az evolúció során egy olyan teljesen haszontalan, mégis csodaszép dolog, mint a pávafarok. Miben segíti a pávákat?
Arra jutott, hogy egyes élőlényeket a saját ízlésük befolyásol abban, hogy milyen párt választanak maguknak. Ez a szempontrendszer, ami az élőlények utódnemzésnél, párválasztásnál figyelnek, az lehet teljesen más szempont is, például, hogy ki a legrátermettebb.
A szexuális szelekció olyan erő, ami a természetes szelekció ellen dolgozik: az élőlények a szép dolgokat keresik.
Eljátszottam a gondolattal, ha ez igaz, akkor bármilyen kinézetű állat létrejöhet, bármilyen kinézetre kialakulhat preferencia. Festőként ez a téma izgatott: hogy állatok is, növények is kinézhetnek akárhogy. Ezt a két képet azért szeretem, mert válasz arra, hogy végül is ilyen is lehetne a természet.
SZ. L./WMN: Miért kapott Ámor sárkányfejet?
O. M.: Ámor vagy Cupido közismert ókori motívuma átment a keresztény ikonográfiába: ez a szárnyas figura és puttó lett belőle. A XIX-XX. századtól az antik jelentése került elő a festészetben a „szerelembe esés” isteneként. A festményemen egy nem túl barátságos Ámort láthatunk, akinek sárkányfeje van, és aki megsebzett valakit. De ez nem feltétlenül jó sebzés.
Szeretem, amikor egyszerre sok érzelem van jelen egy alkotásban. A Coen-filmekben például, ha valami vidám dolog történik, mellette mindig jelen van szomorúság és melankólia is. Erre az összetettségre törekedtem én is festőként.
Ez a festményem egy „memento mori” kép, a latinban azt jelenti „emlékezz a halálra”. Ezeken a képeken rendszerint koponya, lejárt homokóra, elfújt gyertya van. Nálam viszont ehelyett egy kicsit fenyegető Cupido és egy megsebzett kéz kap helyet. A vírushelyzetben ezt a kép különösen szeretik az emberek, mert nagyon aktuális: minden boldog pillanatban ott van a fenyegetettség, a megfertőződés veszélye.
Sz. L/WMN: Mit jelent a Bruant ortolan?
O. M.: A Succession című HBO-sorozatban (magyarul Utódlás) van egy jelenet, amikor az első fizetését megkapja az egyik szereplő, és elviszik a barátai bulizni egy étterembe, ahol egy különleges ételt „bruant ortolan”-t rendelnek, azaz kerti sármányt.
A „bruant ortolan”-t különös kegyetlenséggel készítik el a szakácsok.
A kerti sármányt elkapják, majd huzamosabb ideig teljes sötétben tartják – a stressztől a madár folyamatosan eszik, s így meghízik – ezt követően brandybe fojtják, és egyben megsütik. Az elkészítés kegyetlensége miatt az emberek szalvétát terítenek a fejükre, hogy Isten szeme elől elrejtsék, mit művelnek.
Számomra a természet kizsákmányolását jelenti a „bruant ortolan”, ezt ábrázoltam a festményemen is. A képen a madarak körülállják az embert megvetően, fenyegetően. Bírálják ezt a tettet.
SZ. L./WMN: Mesélj A Hála a kakasnak című képedről!
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
O. M.: Tinédzserként sokszor olvastam A Mester és Margaritát, az egyik kedvenc könyvem volt. A festmény nem illusztráció, nincs is ilyen jelenet a könyvben, csak azokból a motívumokból építkezik, amiből a könyv is. A képen szereplő könyvben van egy szöveg halványan, egy orosz idézet a könyvből, ami a magyar fordításban így hangzik:
„A gyávaság a legrútabb bűnök egyike”. Úgy éreztem, ez olyan üzenet, amit érdemes hangoztatni.
Szőcs Lilla
