Pedagógusnapi ajándékok: az arany középút a Zsolnay-készlet és a gyerekrajz között

–

Tény, hogy egy jó pedagógus aranyat ér. Ha kommunikál a szülővel és a gyerekkel, ha kreatív, ha szívvel-lélekkel dolgozik, ha jó ember és jó szakember, akkor a munkáját egészen egyszerűen lehetetlen forintosítani, mert mindegy, mekkora a fizetése, kevés. (Itthon ráadásul nettóban, bruttóban és reálértéken is meglehetősen alacsony.)

Mert hát ugye, ő az, aki letörli a taknyot vagy a könnyeket, aki rendbe teszi a lehorzsolt térdet, aki szabadidejében társadalmi munkában nyomul az osztálykiránduláson, és aki minden nyomorult titkunkat tudja – mert az istenadta büdös kölke neki bezzeg meg tud nyílni, és kiteregeti a családi szennyest tövirül-hegyire –, mégis megtartja magának. Rosszabb esetben pedig ő az a megfáradt, kiégett, a gyereket megszégyenítő, a szülők nevét öt év után is megjegyezni képtelen tanerő, akitől mindenki szabadulni akar. A pedagógusnapon viszont mindkét típust ünnepeljük – legalábbis papírforma szerint.

A pedagógusnap eredete

1950-ben az UNESCO és az International Labour Office, azaz a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet először beszélt arról, hogy a tanárok és pedagógusok által végzett oktatói-nevelői munka kiemelt társadalmi figyelmet érdemel. Ennek nyomán lett hazánkban 1952-től június első vasárnapja a pedagógusnap nem hivatalos ünnep, melynek során a köznevelésben dolgozók munkáját a tisztelet és a köszönet ajándékaival ismerjük el. (A pedagógusok világnapja ugyanakkor október 5-én van, melyet szintén az UNESCO és az ILO határozata alapján, az 1966-os vonatkozó ülésen jelöltek ki.)

Talán a hetven éve fennálló gyakorlat az oka annak, hogy bár a Pénzcentrum adatai alapján

a szülők fele szerint a pedagógusnapi ajándék az illem okán jár, addig a pedagógusok magukat a kevésbé tisztelt, szegény-középosztálybeli emberekként azonosítják.

Legalábbis többek között ezt derül ki Szécsi Tünde és Vidya Thirumurty közös tanulmányából, mely annak ellenére is napjainkban is érvényes állításokat tartalmaz, hogy az alapjául szolgáló kutatás már maga is nagykorú.

A kutatás felveti továbbá, hogy a pedagógusok munkaideje fix heti negyven óra, mely a napi tanórák megtartásához és a dolgozatok, leckék ellenőrzéséhez alapvetően elegendő, a tanórákra való felkészülés, a pályázatírás, a teremdekorálás, a szülőkkel való kommunikáció, az adminisztráció, az iskolai kirándulások, táborok, ünnepi műsorok előkészítése, a problémás helyzetek szakszerű megoldása azonban már nem férnek bele ebbe. Ezeket a feladatokat a pedagógusok – ha tudják vagy akarják – saját hivatástudatuk és lelkiismeretük mértékétől függően már húsz éve is elsősorban szabadidejükben látták el, ma pedig – ha kell, ha nem, dolgoznak.

Az expedagógus monológja

Mielőtt valaki felhívná rá a figyelmemet, hogy „de hát mennyi szünetük van év közben és nyáron a pedagógusoknak”, egykori pályaelhagyóként muszáj elmondanom, hogy ez bizony a teljes képnek csak egy kicsinyke szelete. A pedagógusnak ugyanis a szünetekben el kell mennie szabadságra, azon kívül viszont – pláne a hosszú ideje fennálló hiányállapotokban – igencsak nehezen tudja elintézni a magánéleti tennivalóit munkaidőben.

Nem hiányozhat, ha beteg a gyereke, mert komplett tantárgyak tanítása áll le egy-egy suliban, nem mehet soron kívül hétvégézni a párjával, ha akciós a repülőjegy, aggódó szülők hívják reggel hétkor és este tízkor, jelent a közvetlen felettesének, a tankerületnek és az összes szülőnek.

Gyakorlatilag mindenki a főnöke és revizora, mindenki jobban tudja, mit és hogyan kellene csinálnia, ráadásul még ha elhivatottsága, szakmai és módszertani eszközkészlete van is… szava nincs. Az intézmény felszereltsége pedig általában minimum hiányos.

De ez mind semmi a kötelező – saját zsebből fizetett – továbbképzésekhez, portfóliókhoz, valamint ahhoz a tényhez képest, hogy nagyon sok intézményben a pedagógusok szerződése augusztus közepétől június végéig él. Vagyis a tanerő a hathetes szünetében sem pihen a családjával, hanem táboroztat, arcot fest, MLM-ezik, külföldön ápol beteget vagy mezőgazdasági munkát végez, esetleg fagyit mér a Balatonon, hogy a végére kijöjjön a matek. Vagy jól megy férjhez – tartja a mondás, amit tudomásom szerint a legtöbb óvónőképző és pedagógus-szak magáénak vall. Ezzel pedig azért tudnánk vitatkozni.

Harmincezer alatt nincs ajándék?!

Az első ovis karácsonyi ünnepség után döbbentem figyeltem, ahogy hatalmas ajándékkosarak, nagyobb értékű utalványok, méregdrága bonbonok kerülnek a kicsi praclikba, hogy az óvónők széles, kissé talán zavart mosollyal vegyék át őket. A meglepetésemet csak az anyósom nem értette, aki addigra harminc éve volt a pályán, és akinek a lakásában egymást érték a porcelánok, nippek, gravírozott tollak és ezüst tálcák. Ő hozzá volt szokva, hogy egy-egy ünnepség, pláne év vége vagy ballagás után, a házban lépni nem lehet a virágcsokroktól… (Ugyanakkor a nyugdíjazási ajándékként kapott százezres nagyságrendű Zsolnay-készlet még őt is ámulatba ejtette.)

Ami engem illet, pedagógusként egyszer kaptam névnapi ajándékot – egy hatalmas tábla csokit –, amit ott helyben el is osztottam a gyerekek között. Hál’ istennek, a szülők értették az üzenetet. Nekem szülői minőségemben is inkább a közös, józan paraszti ésszel, normál árfekvésben megválasztott ajándékok jönnek be, még ha ezzel gyakran megyek is a szülőtársak agyára.

Az az elvem ugyanis, hogy az a jó ajándék, ami vagy elfogy, vagy kényelmesen továbbadható, így kivétel nélkül mindig az utalványokra – könyv, kézműves, élmény, esetleg egészségmegőrzés vagy rekreáció – és az ajándékcsomagokra – csoki, kávé, tea, esetleg kozmetikum – szavazok. 

Ellenben a józan belátással bíró szülők között mindig akad néhány igencsak nagyvonalú is.

„A tizenegyedik osztály végén a szülők úgy döntöttek, vegyünk wellness hétvégét a főtárgyakat oktató pedagógusoknak” – mondja Andi. – „Teljes őrület volt, és hiába magyaráztam a többi tökkelütöttnek, hogy ha most utazásokat osztogatunk, akkor mégis mi a frászkarikát veszünk jövőre, leszavaztak. Persze mi is beadtuk a magunkét, nem is volt extrém drága, de akkor is… Nem kellene teljesen megbolondulni évről évre.” 

A jelenséget Kata is jól ismeri: „Jaj, de ismerős! Nálunk leszavazta a többség, hogy a két ofőnek két-kétfős wellness hétvége legyen az ajándék általános iskola negyedikben. Szerencsére.”

„Mi egy nagyvárosi, belvárosi elitoviban kezdtünk, mert ez volt a legközelebbi és a körzetes. Első gyerek, nem tudtam még milyen ez… Az egyik barátnőm anyukája volt az óvónő, a barátnőm kisfia is oda járt – igen, a nagymamához – és az első karácsonykor mondta a barátnőm, hogy ebben az oviban erősen ajánlott az óvónőket pénzzel, ajándékkal, utalvánnyal támogatni, mert mindenki ezt csinálja” – meséli el a tapasztalatait Klaudia. „Azt mondta, ha jót akarok a gyerekemnek, akkor tegyek én is így. Konkrétan versenyeztek a szülők, ki ad többet… Több tízezres ajándékkosarak és utalványok röpködtek. Még a barátnőm is vitte – a saját anyukájának! – a nagy ajándékkosarat, mert ez a szokás. Nekem pedagógus végzettségem van, tudom, hogy alul vannak fizetve és értékelve a tanárok, óvónők, én is szoktam kedveskedni nekik. De azért van egy határ, azt pedig egyáltalán nem szeretem, ha elvárják tőlem az ilyesmit.” 

A túlzásba vitt elismerés nem csak ebben az oviban jellemző, Katáéknál például egy-egy szülő hajlamos túl nagyra nyitni a tárcáját:

„Az oviban az egyik család minden óvónőnek egy-egy tabletet adott. Nem ócskát, márkásat.”

Az ajándék nem elvárt, de jóleshet

Kun Dóri óvodapedagógus, emellett neveléstudomány-szakos bölcsész, drámapedagógus, meseterápiás szakember. Imádja a gyerekeket, a munkáját, és mindig is óvó néninek készült, így számára a mindennapok még a szélmalomharcok és vargabetűk ellenére is izgalmas kalandokat tartogatnak. Azt mondja, a legtöbb szülő alkalmazottként tekint a pedagógusokra, ezt az attitűdöt azonban jól célzott kommunikációval, kitartó együttműködési szándékkal és rendszeres fogadóórákkal formálni lehet.

„Részünkről az a cél, hogy a szülőkkel partneri viszonyunk legyen, együtt végezhessünk el az oktató-nevelő munkát” – mondja – „Azt látom, hogy az anyukák és apukák nagyon kevés megerősítést kapnak, mi pedig igyekszünk ezeken a beszélgetéseken ezt pótolni. Az őszinte odafordulás mindennek az alapja, emellett fantasztikus minta a gyerekek felé. Jó talajt biztosít a valódi – nem csak üres lufikként felengedett – pozitív megerősítéseknek is. Ráadásul nekünk is nagyon jólesik, ha a jó tapasztalatokat megosztják a szülők.”

Az óvónő lelkesen meséli, hogy az anyák napi ünnepség után – náluk nincs óvodai ünnepség, otthoni köszöntésre készítik fel a gyerekeket – az egyik anyuka elmesélte, milyen jó élmény volt számukra az ünneplés, és megköszönte a befektetett munkát. Dóri ezzel úgy érezte, több heti igyekezetük ért célba, és nagyon jólesett számára ez a visszajelzés, mert tudta, valóban sikerült támogatniuk egy közösség formálódását.

„Úgy látjuk, az a legnagyobb segítség, ha a nevelésben közösséget vállalunk a szülőkkel, és őszinte, emberi kapcsolatokat építünk fel, hogy minél jobban tudjunk együttműködni” – számol be a tapasztalatairól Kun Dóri. 

„A munkánk során elengedhetetlen, hogy szaktudásunk mellett a személyiségünkkel is jelen legyünk a gyerekek, a családok életében.

A gyerekektől sok kedves visszajelzést kapunk, és a szülők emberi gesztusai, visszajelzései is elsősorban azért fontosak számunkra, mert ezekből a kicsik látják, hogy fontos elismerni egymás erőfeszítéseit. Az ajándékozással ambivalens érzéseim vannak, hiszen nem azért megyek be dolgozni és végzem el a feladataimat, hogy bárki ajándékot adjon. Ugyanakkor a legtöbb esetben nagyon jólesik ez a gesztus, és leginkább attól, ahogyan azt adják.”

Mint mondja, az ajándékok jellege, árfekvése rendkívül változatos, de van olyan oviscsoport, ahol az óvónők kérése alapján a szülők csak közösen ajándékoznak, és mindig olyan dolgot, ami az egész közösség javára válik. Így a csoport esetleg bábokhoz, könyvekhez, projektorhoz, vagy akár hangfalhoz is juthat. Más közösségekben viszont nincs konszenzus, így mindenki egyéni jogkörben dönt arról, ajándékoz-e, megköszöni-e a pedagógusok munkáját valamilyen módon. 

„Ajándék lónak ne nézd a fogát, de amikor például lakberendezési tárgyat kapunk, és az finoman szólva nagyon nem a mi stílusunk, vagy nagyobb méretű gyerekalkotást ajándékoznak, amit nem tudunk hova tenni, bajban vagyunk. Hiszen ha minden gyerekrajzot kitennénk a falra, polcra, igencsak pszichotikus képet mutatna az otthonunk…” – mondja. 

„Én szeretem az apró, figyelmes, kézzel készített, gesztusértékű ajándékokat. Számomra korábban közösen megélt élményeken alapuló gesztusok okozzák a legnagyobb örömet.”

Dóri hangsúlyozza, hogy a szülő elsősorban nem ajándékkal tudja megtisztelni a pedagógus munkáját, hanem emberi odafordulással és közösségvállalással. Mint mondja, ha a szülői közösség ezt ajándékkal is szeretné megkoronázni, akkor válasszon személyre szóló, kedves gesztusokat, a nagy ajándékok között pedig az óvodai-iskolai munkát támogató, a mindennapokat megkönnyítő, hasznos eszközöket.

Források: ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Valeriy_G

Z. Kocsis Blanka