–

Tele van az internet olyan mémekkel, képekkel, videókkal és művészeti alkotásokkal, amelyek arról szólnak, milyen fáradtak, kiégettek, elcsigázottak, elveszettek, kétségbeesettek vagyunk mi, tizen- és huszonévesek: a Z generáció. Könnyű ezekkel azonosulni: röhögünk a saját nyomorunkon, esetleg jelzésértékkel megosztjuk ezeket Insta-sztoriban, majd pörgetünk tovább, csináljuk a dolgunkat, kiborulunk, összeszedjük magunkat, igyekszünk megfelelni másoknak és magunknak, próbáljuk kitalálni, miből is áll a felnőtt élet, de összességében úgy érezzük, nincs könnyű dolgunk. Félreértés ne essék, nem ezen vekengünk egész nap, de azért olykor jólesik konstatálni, hogy nem csak mi, más is ezt érzi.

Luca egy őszinte vallomással kezdte a beszédét: egyáltalán nincs kedve ott lenni a konferencián, mert bár általában szívesen megy bárhova, ahol örömmel látják, hónapok óta az egyik legmélyebb depressziós epizódját éli az életének, de nem ez az első alkalom, hogy rosszabbra fordul a mentális állapota.

„Amíg a gyászomat okolhattam, viszonylag egyszerű dolgom volt, ám ahogy idősebb lettem és feldolgoztam ezeket a traumákat, elkezdtem egyre kevésbé érteni, hogy ha láthatóan képes vagyok a gyógyulásra, miért érzem magamat mégis betegnek. És hogy mit is értek azalatt, amikor ezt a szót használom:

mindent elsöprő apátiát, motiválatlanságot, bizalmatlanságot a társadalommal és még inkább a vezetőivel szemben, és reménytelenséget, hogy az életem valaha is értékesebb vagy kellemesebb lesz, mint most.”

Luca egy ideig elhitte, igazak a sztereotípiák a „mai fiatalokról”

Hogy csak panaszkodni, eltörölni meg kilépni tudunk, ráadásul túl érzékenyek és elkényeztetettek is vagyunk, és nem akarta igazolni a saját példájával ezeket a vádakat. Most már azonban másképp látja a helyzetet:

„Ma viszont szeretnék feltenni egy megosztó kérdést: mi van akkor, ha valójában nem is vagyunk betegek vagy életképtelenek, és a viselkedésünk csupán válasz a környezetre, amelyben éppen felnövünk?”

Hogy illusztrálja, mire is gondol, egy általa kitalált, és mesterséges intelligencia által generált képek segítségével illusztrált lány, a 23 éves, Z generációs Kriszti egy napját meséli el.

Kriszti, mint a legtöbbünk, felkelés után azonnal a telefonja után nyúl, hogy megnézze a közösségi médiát. Már a napja első tíz percében felfoghatatlan mennyiségű új ingerrel találkozik. Minden platformon egymásnak ellentmondó üzenetekkel, rejtett reklámokkal és tökéletes arcok százaival bombázzák, így sok esetben arra sincs ideje, hogy rendesen felfogja őket, mielőtt érkezik a következő. Bármerre kattint vagy görget, valaki folyamatosan megmondja neki, hogyan nézzen ki, mit vásároljon, miben higgyen. […] A tíz perctől egy óráig terjedő rituálé végére Kriszti feje fájni kezd, a gyomra összeszorul. A tükréhez sétál, de belenézve immár csak hibák halmazát látja a saját arca helyett.

Alig indult el a nap, ám az agya máris megszámlálhatatlan különböző információt dolgozott fel, amelyek hatalmas mennyisége és sokszor a tartalma is arra ösztönzi, hogy kétségbe vonja magát és az életének minden apró részletét, rögtön komoly csapást mérve az önbizalmára és az önképére.

De Kriszti megszokta ezt az érzést, hiszen általános iskolás kora óta aktív a közösségi médián.”

A szorongást, hogy megfeleljünk a divat diktálta kritériumoknak, a social media generálta tökéletességeszménynek, legyünk egyediek, de illeszkedjünk az aktuális trendekbe – amik egyik napról a másikra változnak –, fogyasszuk a menő termékeket, de legyünk környezettudatosak. Éljen a zero waste, taroljon a body positivity, de azért ne legyenek pluszkilók rajtad! Étkezz egészségesen, lehetőleg napi ötször, de szünet nélkül told a mókuskereket, túlórázz a feljebb jutás érdekében, hiszen csak így érhetsz el bármit is az életben, és ami a legfontosabb: legyél tudatos. Ezek az üzenetek mindennap elérnek minket, amikor céltalanul görgetjük a közösségi médiát, majd jön a bűntudat, hogy elcsesztük az időnket.

Tesszük ezt gyakran munka közben – még egy pofon a bűntudatnak –, és az sem segít sokat, ha Krisztivel ellentétben szeretjük a munkánkat – ezt tapasztalatból mondhatom. És velem ellentétben nem mindenki olyan szerencsés, hogy élvezi azt, amit csinál:

„Kriszti, mint sokan mások (generációtó függetlenül), egy elég tipikus modern jelenség áldozata, amit David Graber antropológus a bullshit munkák járványának nevez. Graber szerint egyre több embernek lesz olyan lélektelen, monoton munkája, ami semmilyen kézzelfogható módon nem mozdítja előre a világot, és az ilyen pozíciókban ragadt dolgozók gyakran elkezdik feleslegesnek érzik magukat. Amikor pedig úgy érezzük, hogy nem vagyunk hasznosak, az kihatással van a mentális egészségünkre is: a Zürichi Egyetem egy tavalyi kutatása arra az eredményre jutott, hogy

nagyjából a dolgozók ötöde érzi társadalmilag haszontalannak a munkáját, pedig a lelki egyensúlyhoz szükségünk lenne rá, hogy legyen valamiféle célunk, küldetéstudatunk a mindennapokban, mert enélkül csökken az önbecsülésünk és a motivációnk.”

Szorongunk tehát

Ahogy Luca mondja, az anyagiak miatt is, a jövő és a jelen miatt, hogy olyan dolgokra nincs pénzünk, amik a szüleinknek teljesen természetesek voltak: sörözés egy kocsmában, mozi a barátokkal, és utazás, mielőtt családot alapítanánk. (Vagy ha mégis költekezünk, a hónap vége előtt jó pár nappal, héttel már leapadt a bankszámlánk.) Apropó család: a csapból is az folyik, hogy szüljük tele az országot, a fél kormány a méhünkben turkál, hitellel próbálnak gyerekvállalásra ösztönözni, miközben abban sem vagyok biztos, hogy szeretnék-e gyereket. És nem azért, mert nem szeretném őket, vagy ki akarom élni magam, hanem mert nem érzem magamat és a leendő gyerekemet eléggé biztonságban ahhoz ebben a társadalomban, ebben az egészségügyi és szociális ellátórendszerben, hogy belevágjak életem legnagyobb felelősséggel járó „kalandjába”. Pedig 27 évesen a közvélekedés alapján több mint „illene”.

Arról pedig ne is beszéljünk, hogy szerintem nincs 50 éves kor alatt olyan ember, aki a nyugdíj szót röhögés nélkül képes kiejteni a száján abban a vonatkozásban, hogy neki mennyi jut majd belőle.

De hogyan gondolkodjon el a családalapításon és úgy egyáltalán a jövőn egy olyan generáció, amelynek tagjai még saját magukkal sincsenek rendben? Ehhez persze hozzátett a pandémia is, ami tarkón vágta a generációm szociális kapcsolódási képességét.

„… megfosztotta őket attól, hogy fejlesszék a társas készségeiket, hogy biztonságban érezzék magukat tömegben, vagy simán idegenek jelenlétében, és nem tudnak olyan könnyedén kapcsolódni másokkal, mint elődeik. A közös traumájuk hatásait tovább erősíti a sok képernyő előtt töltött idő, és a valódi közösségekből való kiszakadás, amelyek mind együtt dolgoznak azon, hogy a Z generációt az eddigi legmagányosabb generációvá tegyék: tízből csaknem nyolc tagja állítja azt, hogy egyedül érzi magát. Az ennek árnyékában keletkező érzések, mint az izoláció, az elérhetetlenség vagy a bizalmatlanság pedig csak még inkább ellöknek minket egymástól, és a való világ helyett az online terek felé fordulunk, hogy kielégítsük ezeket a szükségleteket.” 

Közösségi terek helyett tehát hazamegyünk inkább, és folytatódik minden ott, ahol ébredés után abbahagytuk:

„Bár az átlagos ember naponta 144-szer veszi elő a készülékét, és ezzel Kriszti sincs másképp, igazán csak éjszaka adja át magát a soha véget nem érő görgetés csábításának. […] Pillanatok alatt történetek ezrei lepik el a képernyőjét, és a legtöbb nem éppen szívmelengető. […] Egyszer majd annyira megszokja mások fájdalmát, hogy többé nem fog érezni belőle semmit.

Elvégre már kicsi gyerek kora óta az első sorból nézi ezt a horrorfilmet, csoda, hogy eddig bírta lelkiismerettel.”

És így megy tovább

Minden egyes nap. Csoda hát, hogy „ilyenek ezek a mai fiatalok”? Nyáry Luca azt mondja, az ő szemében „a fiatalok mentális egészségének válsága nem a mi szegénységi bizonyítványuk, mi nem túlreagáljuk a helyzetet, egyszerűen csak… reagálunk rá”. Majd felteszi az igazán fontos kérdést: „Hogyan lennénk képesek megőrizni az egészségünket egy olyan világban, amely a betegségünkből táplálkozik?”

De, hogy lássuk, mekkora a baj, Luca hozott néhány sokkoló számot:

„A mai kamaszok és fiatal felnőttek példátlan arányban szenvednek szorongástól, depressziótól és függőségtől is. Egy tavaly szeptemberben közzétett, és a Harvard Egyetem által készített felmérés arra az eredményre jutott, hogy a zoomerek 58 százaléka vélte úgy, hogy nincsen értelme az életének, 29 százalékuk vallott depresszióról, 36 százalékuk pedig jelentős szorongással küzd. Bár a kevesebb szociális interakció és a rossz pénzügyi kilátások azt jelentik, hogy kevesebb alkoholt fogyasztunk idősebb társainknál, a kábítószer-használatunk minden más korcsoportot felülmúl, különösen a vényköteles gyógyszerekkel való visszaélés terén. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy nagyon sokan küzdünk azért, hogy megbirkózzunk a jelennel, és még többet rettegünk a jövőn.”

Pedig sokkal többre vagyunk hivatottak, mint hogy megállás nélkül szorongjunk a világ dolgain, ez kiderül Luca beszédéből is: 

Kiderült, mi a Katalin hercegné körüli titkolózás oka: rák és kemoterápia

WMN Life – 2024. március 23. – TF

„Elég, az olyan aktivistákra néznünk, mint Greta Thunberg és Hadiqua Bashir, sőt olyan művészekre is, mint Bella Ramsey vagy Billie Eilish, hogy lássuk, mekkora hatást gyakorolunk a világra, és csak képzeljük el, mekkora hatással lehetnénk rá, ha egy hatalmas részünk nem égne ki 22 éves korára.”

Luca, beszédének zárásaként, nem kollektív felmentést kér a viselkedésünkre, hanem megértést.

Figyelmet és partnerséget, hogy hallgassanak ránk ahelyett, hogy élcelődnek az érzékenységünkön. Mert ez a legfontosabb: csak akkor lehet jobb hely a világ, ha mi is jól vagyunk benne.

Luca teljes előadását itt tudod megnézni:

Kiemelt képünk Nyáry Luca tulajdonában van

Dián Dóri