–

Reggel két óra van – a régi időszámítás szerint délután, de mivel fél órája ébredtem, nekem ez még nagyon is a nap eleje. Kiporoszkálok a konyhába, hogy feltegyek egy kávét főni, majd konstatálom, hogy elfogyott a növényi tej. Egy átlagos hétköznapon ez alaposan keresztülhúzná a számításaimat, és duzzogva lefőznék egy eszpresszót, de most más a helyzet… mi lenne, ha ma nem kávéznék? Igazából semmi szükségem az azonnali energialöketre, nem sietek sehová.

Ahogyan tegnap sem siettem az ágyba, hiszen a karantén harmadik napján már megértettem: a „hány óra van?” kérdés értelmét veszítette. Pont annak van itt az ideje, amire energiám van, amihez kedvem van – ez persze nem azt jelenti, hogy céltalanul döglök az ágyban, inkább azt, hogy végre van időm betartani a határidőket, és köréjük szervezni minden mást. 

Merthogy a korábban fennálló világban minden nap a versenyfutásról szólt. Napi hat-nyolc feladatról, amiknek a felét már tegnap vagy tegnapelőtt kellett (volna) végrehajtanom, mindezt úgy, hogy közben megbeszélésről bevásárolni rohantam, onnan forgatásra, majd vagy velem készített interjút valaki, vagy én valaki mással, aztán vagy pop-up vacsit vagy főzőkurzust tartunk, ha pedig nem, akkor „kötelező jelleggel” szocializálódni kell, hiszen „élni is kell, nem csak dolgozni”, de nem maradtunk soká, hiszen éjszaka még cikkeket kellett írnom, vagy recepteket, vagy e-mailekre válaszolnom, vagy beledőltem a laptopomba, tudván: már megint csak négy órám van aludni.

Mindezek után ha valaki megkérdi tőlem, „hogy viselem” az otthonmaradást, szinte szégyellem kijelenteni: bár a járvány terjedésével egyenes arányban növekszenek bennem az emberiség és a társadalmunk jövőjét illető fájdalmas kétségek, ami magát az otthoni karantént illeti, imádom – minden egyes pillanatát. 

Imádom, hogy most például, fél órával az ébredés után eszembe jutott: a cikkíráshoz mégis csak jól jönne egy kis koffeinlöket, és véletlenül van itthon egy – a karácsonyra készített, Nigella Lawson-féle kólában sült sonka alapján kikísérletezett szejtán munkálataiból megmaradó – doboz zero kóla.

Egy pillanatra elmerengek, hogy ildomos-e kólát inni reggelire, de egyszeriben magával ragad a „már miért ne?!” szellemiség, és felismerem: a kóla sült krumplival az igazi, krumpli meg pont van itthon, így aztán pizsamában, fogmosás előtt nekiállok szalmakrumplit készíteni, házi kechuppal.

Majd köntösben kiülök a teraszra, kinyitom a laptopomat, alaposan megszórom a sült krumplimat oregánóval, és rápréselek egy friss fokhagymát is, mert… miért ne?!

Visszautasítom, hogy bűntudatot érezzek – már csak azért is, mert mindezek után, a cikkem, és a sült krumplim befejeztével eszem ágában sincs visszafeküdni, vagy felbátorodva a fentieken egy pizzát meg egy tábla csokit is benyomni. Ellenkezőleg, inkább törődöm kicsit magammal.

Legutóbbi budapesti látogatásomon bőrgyógyász barátnőm, Buda Berni a kezembe nyomott egy szeretetcsomagot, mondván: „Tudom, hogy soha nincs időd gondoskodni a bőrödről, de most hátha…”

A hátha pedig végre beköszöntött.

Arcot mosok, feldobok egy könnyű krémet, majd kimegyek a teraszra, és a szék támlájára támaszkodva emelgetni kezdem a lábamat – tizenöt jobbra, tizenöt balra –, ahogyan Madonna és Gwyneth Paltrow egykori edzője, Tracy Anderson csinálja a Hogyan maradj szexi örökre című tízperces fitneszvideóban, amely az ígéret szerint New York City Ballet-táncos testet farag bárkiéből, aki kitart mellette, és amire szintén nem volt időm soha. 

Miközben buzgón feszítek, észreveszem, hogy a bazsalikomunk levelei elkezdtek sárgulni – dolgom végeztével leszedem a segítségért kiáltó levélkéket, és egy marék dióval, olívaolajjal, sóval, borssal, sörélesztővel és fokhagymával a mozsaramban összedobok egy pestót, majd beküldöm a hűtőbe: tökéletes lesz este egy könnyű vacsi mellé.

És ha már a bazsalikomról gondoskodtam, meglocsolom a kis veteményeskertet, amiről évek óta ábrándoztam, de hát mégis kinek van ideje saját zöldségeket termeszteni…? Hopp, nekem. Most már. Ahogyan arra is van időm, hogy leüljek a telefonommal, és felhívjam a papát. Meg a Kingát. Meg a Nimi szüleit. Meg mindenkit, aki hiányzik, és

végre nem azért beszélgetünk, mert csak most van lehetőség rá, és gyorsan át kell dumálni az elmúlt egy hét kulcseseményeit, hanem mert – pont, mint utoljára gyerekkoromban – hallani akarom a hangjukat, látni akarom az arcukat, tudni akarom, hogyan élik meg a mindennapokat, vagy csak épp ezt a mostani, közös pillanatot. 

Miután letettem a telefont, felkapom az ukulelémet – a minigitárt, amit bár tavaly ilyenkor vásároltam, egy év alatt négy akkordot sikerült megtanulnom rajta –, és beírom a YouTube-on: „ukulele turorial”. Észre sem veszem, hogyan telik el egy óra, amint nyelvemmel az ajkam szegletében, hunyorogva koncentrálok a játékra.

Nimi, a szerelmem, az ágyon hever a macsekokkal. „Írtam valamit – mondja –, felolvassam?” Én pedig félrerakom az ukulelét, mellé heveredem, és miközben a cicák dupla sztereóban dorombolnak a hasamon elnyújtózva, hallgatom őt, milyen szépen írt arról, hogyan találta magát otthon a világ végén, egy görög faluban, ahol több macska lakik, mint ember. Cirógatja a nyakam, masszírozom a talpát, összebújunk. Odakinn hosszúra nyúlnak az árnyak, a nap lemenőben. Most egy kicsit nem mozdulunk.  

Aztán bekapcsolom a rádiót – egy régi görög dal szól, én pedig el-elkapok egy-egy ismerős szót, erről pedig eszembe jut, megígértem Georgiának, a falunk tavernájában dolgozó szakácsnőnek, „görög mamánknak”, hogy mire véget ér a kijárási tilalom, és visszatérhet Athénból aranysárga favakrémet készíteni nekünk, már Google Translate nélkül beszélgetünk majd.

Így kinyitom a kis görög–angol frázisszótárat, és jókat kuncogok rajta, hogy a „kamaki”-t (a görög nőcsábász macsókra vonatkozó szlenget) a „maki”-ról jegyzem meg, és hogy a „malaka”, ami a görögben egy otromba káromkodás, de ha haverok használják egymásra, az más – olyasmi, mint a briteknél a „wanker” –, egyetlen betűben tér csak el a héber „malka” szótól, pedig az merőben mást, nevezetesen „királynő”-t jelent. 

Későre jár, mégsem vagyok elkésve, lekésve sehonnan, semmiről. Pedig legendásan késős vagyok, és világ életemben kezdeni akartam valamit ezzel a jellemhibámmal, de a világ akkorát fordult, hogy a föld előbb alkalmazkodott az én tempómhoz, mint hogy megtanuljak leszokni a késésről.  

„Mikor nézünk valamit?” – hangzik el az a bizonyos kérdés Nimitől, ami a nap ébren töltött szakaszának utolsó óráit jelzi. Mostanában mindennap „nézünk valamit”. Többnyire – hála annak, hogy ő egy tízessel ifjabb nálam, és pont lecsúszott a Jóbarátok-generációról – Phoebe kalandjait, mert mi gyakorlatilag kizárólag miatta nézzük a tízszezonos kultsorozatot, és alig várjuk, hogy énekeljen valamit.

Phoebe dalai úgy szólnak az élet legnagyobb tragédiáiról, hogy az embernek fáj a hasa a röhögéstől, ha hallja. „Kinn a kertben, énekelve hóembert csináltam, nem sejtettem, hogy az anyám halott a konyhában, la la la la la la”; „egyszer majd, ha nagyobb leszel, lefekszel más emberekkel, változtatnál rajtuk, de ne, mert minden ember szabadon lehet hülye”; „a tehén azt mondja, hogy mú, de a gazda fejbe vágja, azután jól megdarálja, így készül a hamburger”.  

Nimi elaludt.

Én nem tudok aludni. Aludni kéne. Bár igazából… miért is kéne már aludni?

Ránézek a mobilomra.

Ránézek a mobilomra. Görgetem a Facebookot… grafikonok a vírus terjedéséről, „tetű politikusok” és karanténkihívások között egy-egy erkélyen feltűnik az egészségügyi dolgozók megfeszített munkája előtt tapssal tisztelgő embertömeg. Azt nem tudom, jól leszünk-e, de abban hiszek, hogy jók vagyunk: a világ elviselhetetlen fájdalmát mintha korábban sosem látott összefogással ellenpontoznánk mi, emberek. 

És itt egy kép egy tizenhat éves lányról, aki a kijárási tilalom bejelentése óta mindennap, egész nap a környékbeli néniknek és bácsiknak vásárol be. Itt pedig arról mesél valaki, hogy az orvosoknak és ápolóknak ideiglenes otthont nyújtó Pihentesd a dokit! kampányt segítve felajánlotta budapesti Airbnb-lakását. A VOLT Maradj Otthon Fesztivált hirdetett, a művészek pedig mind ingyen és bérmentve, jótékonyságból zenélnek a nappalijukban… vagyis a miénkben. Rihanna pedig – akiről ez idáig őszintén szólva csak annyit tudtam, hogy „annyira jó abban, hogy rossz” – ötmillió dollárt adományozott rászoruló szervezeteknek. 

Az „under my umbrella-ela-elá”-t dudorászva lassan leragad a szemem. Félálomban még eszembe jut, hogy az „éla” a görög szlengszótáram szerint egyszerre jelenti azt, hogy „gyerünk”, meg azt, hogy „nem hiszem el”, ahogyan azt is, hogy „naná”, meg ezt is, hogy „kizárt dolog”, sőt egy kicsit azt is, hogy „hát ezt meg hogy érted?”.

Azt hiszem, kicsit így, „éla”-ban vagyunk most… mindannyian.  

Steiner Kristóf

A képek a szerző tulajdonában vannak