Menj vissza gyerekbe, és megtalálod a mozgás örömét!

–

A kis nógrádi túránk alkalmával az ott élő ismerősöm boldogan mesélte, hogy az egy éve még az iskolapad és a kütyük közül nehezen kimozdítható pesti gyerekei éppen öt órája lovagolnak valahol a szabadban, és számára is hihetetlen, de nincs olyan helyzet, amikor kihagynák ezt a lehetőséget. Ha, mondjuk, ők, a szülők a szomszéd faluból éppen nem tudják autóval átvinni őket, akkor minden zokszó nélkül hóban-fagyban, tűző napsütésben sétálnak háromnegyed órát, hogy aztán felülhessenek a lóra. Soha senki nem kényszerítette erre őket: szeretik. Mint ahogy szeretik a nagy családi és baráti kirándulásokat is, a környező vidék felfedezését, azaz minden mozgásformát a szabadban.

A városból elköltözésük előtt tulajdonképpen sem a gyerekeknek, sem a szülőknek nem volt ennyire tiszta képük arról (bár azért sejtették), hogy valójában ennyire jó szabadon mozogni, az meg végképp meglepő volt számukra is, hogy az addigi mozgásmennyiségük többszörösét igényli a testük-lelkük. Aztán a falura költözés után tulajdonképpen mindannyian felfedezték önmagukban az igazi gyereket. Azt a gyereket, akinek lételeme a mozgás, aki gyermeki kedvében mindent szeret kipróbálni, hogy akár egész napokra elfeledkezzen arról, hogy létezik a világon mobiltelefon meg laptop.

Az anyuka olyan lelkesen mesélt nekem a falun megtalált boldogságról és arról, mekkora örömmel nem ismer rá az egy évvel ezelőtti, kütyükből kirobbanthatatlan gyerekeire. Ebből megéreztem: valami elveszhetett a jelenlegi életemből.

Másnapra már tudtam is, pontosan mi az. Akkor ugyanis egyszer csak kint találtam magam a tükörsimára fagyott Ipoly-holtágon, ahol szülők, gyerekek korcsolyáztak és hokiztak együtt. Ők akkor már két órája kint voltak a jégen, mi pedig az említett ismerősömmel egyfajta utóörsként, száraz ruhával, némi élelemmel és meleg itallal ugrottunk ki hozzájuk… még röpke három órára. Kiderült, hogy a jégen eszeveszetten csúszkáló összes gyerek és felnőtt a városból érkezett. Néztem őket, és akkor döbbentem rá, hogy mindez valójában nem lakóhely kérdése: valószínűleg minden gyerek szeret és akar mozogni, csak hagyni kell őket önmagukra találni a mozgásban, a sportban. Egyébként a szülőket elnézve arra is rájöttem, hogy mindegyikünkben ott lakik az a kisgyerek, aki önfeledten siklik, esik, kel a jégen, észre sem véve a valóban kivételes hideget.

Olyan boldogság töltött el, amit tényleg csak pici koromban tapasztaltam meg igazán: a mozgás valódi és önfeledt szabadságának örömét.

Talán ezt felejtettem el leginkább szülőként, amikor a négy fal között ülő gyerekemet mindenféle sportokra biztattam. Akkor úgy sejtettem, hogy megtettem mindent a fontos ügyért: volt, hogy heti négyszer a nap közepén szállítottam a röplabdaedzésekre, ami a munka mellett jókora logisztikai feladat volt, de legalább szerette. Aztán elkezdődött a versenyzés (ami nélkül nem lehetett rendszeresen edzésre járni), a nem vagy nem jól átbeszélt kudarcok, a sérülések, a hétvégék teljes kiesésének időszaka, amiktől csak egy dolog veszett el számára: a mozgás öröme. Eljött a pillanat, amikor kijelentette, hogy ő soha, de soha többé nem teszi be a lábát egyetlen röplabdaedzésre sem. Ezután választott magának más rendszeres mozgást (leginkább a futást), és később a túrázásokat, a sétálást is megszerettettük vele.

Viszont a mai napig minden olyan sportot imád, és elképesztően ügyes is benne, amit nem kötelező, osztályozandó céllal, illetve versenysportként sajátított el, hanem egészen kicsi korától játszva, örömmel, újabb és újabb magának kitűzött célokkal, családi vagy baráti közös élményekkel fűszerezve.

Szeret görkorizni, korcsolyázni, biciklizni, és a sípályákról sem lehet lekönyörögni liftzárásig.

Négy évig járt Bécsben gimnáziumba, ahol határozottan nem osztályozzák a készségtárgyakat, így a sportot sem, a kötelező felméréseknél pedig csupán annyit néznek, hogy széles skálán, de az életkorának megfelelően fejlődik-e, illetve nincs-e gyanúja szervi bajnak. Eszemben sincs bezzegelni, de ennek a hozzáállásnak a pozitívumait minden egyes nap láttam az utcákon, a parkokban, a tereken, az erdőkben: mindenféle korú emberek, kicsi gyerekek, tinik, felnőttek és öregek rengeteget és látható örömmel mozogtak. Ez a fajta sportszeretet pedig ragadósnak tűnik, hiszen nem csupán szülőről gyerekre, sőt gyerekről nagyszülőre hat, hanem mindenféle más, például baráti közösségekre is.

Mi például a kiköltözésünkig is rendszeresen mozogtunk, túráztunk a kutyával, de az ottani mentalitás szépen lassan átragadt ránk is, egyre erősebb késztetést éreztünk a mozgásra. Egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy azt tervezgetjük, hogy hova megyünk el hétvégére, akár egy napra is túrázni, biciklizni vagy úszni.

Sosem voltam olyan fitt, mint amikor ott éltünk.

De – és itt jön a lényeg – mire visszaköltöztünk Pestre, örömmel konstatáltam, hogy időközben itt is beindult valami, a bécsihez hasonlítható hangulat. Ennek ellenére be kell vallanom, hogy a kutya öregedése és egyre korlátozottabb mozgásigénye miatt némileg lanyhult a lelkesedésünk, a halála óta pedig hiába sétálok mindennap, szépen lassan elfeledkeztem arról a gyermeki örömről, amit a szabadban mozgás ad. 

 

Hát ott, a jégen mindez újra eszembe jutott! Újra érzem, hogy milyen jó játék ez! Olyan, amiben nemcsak erősödünk és kikapcsolunk, de tanulhatunk szabályokat, problémakezelést, empátiát, felelősségvállalást, kitartást, kudarckezelést is.

Megtapasztaljuk a csapatszellemet, a szabad mozgás örömét, azt, hogy eltévedhetünk és visszatalálhatunk a helyes útra, hogy elbukhatunk és újra próbálkozhatunk, azaz a testünket és a lelkierőnket is egyszerre eddzük meg e sajátos játék során. 

Nagyon kevés ember születik versenyzőnek, de majd mindenki a mozgás természetes szeretetével jön világra. Ezt az elemi örömöt pedig akkor nem vesszük el a gyerekeinktől és önmagunktól sem, ha teret, lehetőséget teremtünk rá, és mozgunk. Örömmel. Csak próbáljuk meg időről időre előkaparni magunkból azt a bizonyos gyereket!

Marossy Kriszta

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Marko Geber