–

Idén nyár elején volt egy csúnya mélypontom

Hat éve vagyok édesanya, két gyerekem van. S bár gyakorlatilag sosem hagytam abba a munkát, csak a mértékben voltak! vannak különbségek, mégis ott találtam magam az erkélyen begubózva. Próbáltam kifundálni, mégis ki vagyok én a „mamaságon” túl. 

Ki vagyok én, amikor nem másokért létezem? Van-e bármi, amit csak magamért teszek? Miért csak akkor érzem jól magam a bőrömben, ha terhes vagyok? Miért nem vagyok boldog?

Kiégtem, kimerültem, elfogytak a tartalékaim. Hiszen, ha az ember megállás nélkül csak ad, ad, de közben nem tud töltekezni, akkor előbb-utóbb kipukkan a lufi. Ez történt velem is. 

Közben ment ezerrel az önostorozás, hogy miért nem tudok töltekezni a világ legnagyobb ajándékából, más ölne a szerencsémért, satöbbi…

Muszáj volt drasztikusan változtatnom

Igenis prioritásként kezelni a saját igényeimet is, persze ahhoz felszínre kellett hozzam azokat.

Apróságokkal kezdtem. Például ragaszkodni kezdtem a reggeli teámhoz. Addig nem csináltam reggelit magamnak, nem olvastam el semmit, nem játszottam azt, hogy cicák vagyunk, amíg a teám meg nem ittam. 

Emellett elkezdtem hangosan kimondani, verbalizálni, ha valami frusztrált, bántott. 

A legnagyobb változást a rendszeres mozgás hozta, hetente legalább háromszor elvonultam tornázni. Persze nem mindig tudtam egyedül maradni, olyankor a gyerekek ugráltak körülöttem, de tudták, hogy most negyvenöt percig a mama tornázni fog. Le is dobtam két hónap alatt vagy tíz kilót.

Végül pedig foglalkozni kezdtem azzal is, hogy a női(es)ségem nem kizárólag azt jelenti, hogy életet adok, táplálok: ezeken kívül is egészséges viszonyt kell ápolnom önmagammal, felnőtt nőként. Szóval volt munka bőven.

 Jó, de mit szólt ehhez a környezetem?

A gyerekek olyan könnyen adaptálódtak, hogy elgondolkodtam, milyen megadóan bújtam mögéjük eddig. Mindig magyarázkodtam, ha nem álltam rendelkezésre: nem, mert dolgozom, nem, mert mosogatok, nem, mert ezt meg kell csinálnom.

Most viszont be kellett építenem a családi zsargonba, hogy nem, mert most picit le szeretnék ülni. Nem, mert máshoz van kedvem. Nem, mert most picit magamnak olvasok. Nem, mert én is számítok.

Félreértés ne essék, nem az történt, hogy egyszer csak minden rólam szólt. De behoztuk a képbe, hogy a mamának vannak saját igényei is, és azok is fontosak. 

Az empátia alapjait itt tudjuk lerakni a gyerekeknél: hogy tudatjuk, az anyjuk nem robot, ő is fáradt, éhes, szomjas, szomorú, nyűgös, neki is vannak vágyai. Szempont, hogy én is jól érezzem magam, és hogy ez számomra is lényeges. 

És nemcsak azért, mert ha az anya kidől, akkor borul minden – hisz akkor az is a családról szól –, hanem azért, mert ha mindenről lemondunk, mondván, hogy most a család az első, akkor eljön a pont, amikor nem tudjuk önmagunkat meghatározni az anyaságon kívül. 

Ki vagyok én? Mit szeretek? Mire vágyom? Mihez értek? Ha mélyen magunkba nézünk, biztos vannak válaszok a gyerekeken, a Peppa malacon, a tejfölös tésztán és a lovagjelmez varrásán túl is. És ez teljesen rendben is van, sőt. Létfontosságú is, hogy egy stabil önértékeléssel és önszeretettel rendelkező nő legyen a család kályhája. 

Nem mondom, hogy nincsenek visszaesések

De már nem várom meg, hogy kiüresedettnek érezzem magam. Ha felsejlik, hogy túltoltam, hogy megint én vagyok a legutolsó, megint napok teltek el anélkül, hogy bármit is tettem volna magamért, akkor leülök tíz percre olvasni, hajat mosok, vagy csinálok egy erős teát, és még forrón meg is iszom. Minden apró lépés számít. 

Hétfőtől például újra heti háromszor nyomjuk anyukámmal az edzéseket, most jógázni fogunk, hogy az idegeink is kisimuljanak.

Viszonylag rendszeresen már kimenőnk is van a férjemmel, úgy havonta, hála a szüleimnek. Szóval haladok, haladunk. 

Életem legnagyobb csodája az anyaság, ez nem vitás

De a legeslegnagyobb csoda az, hogy élünk. És bár nyitott vagyok a reinkarnációra, ez esetben mégis motiválóbb, hogy csak egyetlenegyszer van lehetőségünk erre a legeslegnagyobb csodára.

Ezt észben kell tartanunk, megbecsülnünk, és nem mindig másokért hálálkodni, hanem saját magunkért is. Mert megérdemeljük.  

 

 Szabó Anna Eszter

 Képek a szerző tulajdonában vannak