Na, év elején ezekből a napokból  bőven kijutott nekünk. Jó esetben csak a rossz idő tartja bent a csapatot, rossz esetben valami nyavalya. És van az az eset, amikor annyira lehúzta már a hangulatot a téli depi, hogy akkor sem mozdulunk ki, ha épp semmi sem akadályoz minket. Ez utóbbi egy olyan épületes nagy öngól, hogy arra szavak nincsenek. Kifogások viszont vannak. De miért?

A film, amit nem akarsz látni

Szóval tegyük fel, hogy senki sem beteg, az idő is jó. Ez esetben is fel tudok hozni kismillió érvet, hogy miért jobb, ha mégis inkább itthon maradunk. Egyeseknek a diszkomfortzónából is gondot okoz kimozdulni…

Az első és legnyomósabb, hogy még az arcüreggyulladásom fájdalmai (mert sajnos épp jól ismerem őket) sem tudnak annyira kicsinálni, mint az öltözködős, elindulós hajsza. Nem kell sok, a mozi gombnyomásra elindul a lelki szemem előtt, úgy felviszi a pulzusszámom, mint azok a horrorfilmek, amiknek már az előzetesét sem vagyok hajlandó megnézni.

Talán ismerős lehet a jelenetsor: kitalálni, milyen ruhák kellenek, mindenkinek előszedni őket, a kicsit kergetve felöltöztetni (bár ha hordozós kabáttal megyünk, legalább rá nem kell kabát, de nyilván inkább jönne a lábán, ezt is végig kell gondolni); a nagyot pedig percenként noszogatni, mert a bal zokni felvétele után már teljesen elfelejtette, miben is van, és már rég a Playmobil katalógusát tanulmányozza teljes csendben és békében (persze az elindulni akarás előtt pont bele akart halni az unalomba).

A kicsi odaül mellé az állatos könyvét lapozgatni, dudorásznak édesen, én meg egyszerre olvadozom és fortyogok, hogy mégis mi a búbánatért nem lehetett ugyanezt csinálniuk egy órával ezelőtt, amikor mindketten a világ legboldogtalanabb ivadékai című show-műsort adták elő?!

Indul a mandula… Ja, nem

Na, de hol is tartottunk? Mindenki útra készen? Jó vicc.

Tételezzük fel, hogy minden gyerek az időjárásnak megfelelően fel van öltözve,

jöhet a kabát, sapka, sál, de hopp, nekem az egyik mellem még kint van, mert a kicsi elkapott egy random szopira, a nagynak nyilván most kell vécére mennie, a szemem előtt ott lebeg, hogy a friss levegő fontos, időközben hetedjére is összeveszünk, a nagy nem akar menni sehová, de akar jönni sétálni, de a katalógust is hozni akarja, és keressük meg a távcsövét most azonnal.

A kicsi ingben-glóriában izzad és sír, én tajtékzom, látom, hogy már a nap sem süt úgy… Nem baj, Forrest, ha már eddig elfutottunk, miért ne futnánk tovább, egy utolsó lendület, mindenki cipője fent, távcső nincs meg, a jó ég tudja, hogyan, de kint vagyunk az ajtón, a gyerekek a liftgombért balhéznak, de ez már kismiska, mert megcsap a friss levegő illata, és valahol a csatakosra izzadt mindenemen belül tudom, hogy ennél már csak jobb lesz.

Akkor is, ha még tömegközlekedni kell, úttesteken átmenni, jegypénztárnál sorban állni, teljesen mindegy, úton vagyunk, és a sikerélmény már veregeti is a vállam, megcsináltuk, túléltük az indulást és már csak egy dolgunk van: megélni, ami történik.

Miért olyan nehéz?!

Persze, önmagában a környezetváltozás és a külső ingerek nagyon jól ki tudják billenteni az embert az aktuális kínlódásából, nem kellenek feltétlenül ősfák és hegyek és patakok a boldogsághoz, de azért a természet az természet és nem pótolja semmi.

Legyen az park, erdő, botanikus kert – szerintem ezeknél nincs jobb játszótér a világon. Érdekes módon ezek azok a helyek, ahol a gyerekek soha nem unatkoznak. Ilyenkor magamba is szállok, hogy tulajdonképpen egész nap ezt kellene csinálni, és nem értem, miért is húztam az időt ennyire.

Ráadásul az északabbi kultúrákban nem lehet olyan pocsék az idő, hogy ne vigyék ki a szabadba a gyerekeket, mondván, nincs rossz idő, csak kevés ruha. Én meg, amikor nagy nyekegve jónak ítélem az időt, még akkor is itt hisztizem, hogy jaj, de nehéz elindulni, miközben odabent, az úgynevezett melegben egymás agyára megyünk.

Szóval kibírni azt a húszperces, tragikomikus burleszket igazán nem lenne olyan nagy dráma.

Kifogások, kifogások…

Lehet azzal magyarázni, hogy a téli hónapok alatt kijövünk a kimozdulós gyakorlatból, de ennek nem kellene így lennie. Amikor Berlinben éltünk, nem lehetett olyan vacak az idő, hogy ne legyen ugyanolyan telt ház a játszón, mint nyáron. (Azt már csak halkan teszem hozzá, hogy még a legdurvább mínuszokban sem volt Michelin-gumiembernek öltöztetve egy gyerek sem és most finoman fogalmaztam.)

Magyarul: kiválóan lehet takarózni a rossz idővel, de még az is csak kifogás – hát még az, hogy jaj, de nehéz elindulni!

Jó dolog bunkert építeni, festeni, gyurmázni, kuglófot sütni, habfürdőt csinálni, társasozni, olvasni, hangoskönyvet hallgatni, de egy kiadós séta után nem kell takarítani, rendet rakni, csak nagyokat szippantani a levegőből, botokat keresgélni, leveleket tanulmányozni, farönkre felmászni, bújócskázni a fák között és gyönyörködni, igen, mert a természetben felhőtlenül létező gyerekek látványánál a világon nincs szebb.

Itt a március.  A madarak már csiripelnek, hívogatnak kifelé. Én pedig alig várom, hogy végre mezítláb lehessek odakint, és még az egyre közelgő rémséges cserebogárszezon sem fog tudni visszatartani.

Na jó, egy picit lehet.

Egy kis dráma azért mindig kell.

Szabó Anna Eszter

A képek a szerző tulajdonában vannak