Egy kis kultúrtöri – röviden

A borravaló már a középkorban is létezett (az első írásos emlék 1509-ben számol be róla), az azonban vita tárgya, hogy a németek vagy az angolok alkalmazták-e először. Míg a németeknél szokás volt ugyanis, hogy a felszolgálókat is meghívják egy pohár italra, vagy legalábbis annak árára a vendégek, a tizenhetedik századi angol nők azért dobtak aprót egy dobozkába, hogy gyorsabb kiszolgálást kapjanak a pincértől. Azt, hogy valójában kié az első borravaló dicsősége, hagyjuk rájuk, annyi azonban biztos: Európában jelent meg a hagyomány, amit kezdetben fürdőpénznek, ivópénznek vagy sörpénznek neveztek (illetve Kínában teapénznek). A korabeli borravalózás nem sokban különbözött attól, amit most értünk rajta: anno a királyi udvar tagjai, a módosabb polgárok adták a mesterek és szolgálók munkájáért, mintegy ráfizetve vele az eredetileg meghatározott díjra. A neve pedig nem véletlenül alakult ki –

eredetileg ugyanis pontosan akkora összegnek felelt meg, amennyiért egy pint, azaz valamivel több mint másfél liter helyi termesztésű bort lehetett vásárolni.

Mára azonban sok szempontból átalakult a borravaló intézménye – mind a szerviz, mind a közönség oldaláról. Hiszen míg anno evidens volt, hogy az éttermekben, taxiban, fodrásznál, kozmetikusnál adunk, mára átrendezi kissé a képletet, hogy megjelent a szervizdíj, hogy sok helyen a pultnál történik a kiszolgálás, valamint az, hogy az infláció mértéke mellett jókora fejtörést okozhat az a bizonyos 10 százalék is. És ahogy látom, ebben igencsak megoszlanak a vélemények.

Így érezzük mi

Az, hogy a téma sokak számára fejtörést okoz, a szerkesztőségben is kiderült. Reprezentatív kutatásnak aligha nevezhetem azt, hogy megkérdeztem a kollégáimat a borravalós szokásaikról, az azonban már így is felsejlik, hogy ahányan vagyunk, annyiféleképpen gondolkodunk a témáról.

Krajnyik Cinti például vendéglátós családból származik, így számára a borravaló intézménye a mai napig szent és sérthetetlen. A szervizdíj bevezetése óta, amennyiben az benne van a számlában, éttermekben már nem ad pluszpénzt, de a futároknak továbbra is ad.

„Az olyan helyzetekben, amikor rendelek valamit, és felajánlhatom a futárnak az appban, mennyi borravalót adok, konkrétan elfog a szégyen, ha csak arra gondolok, hogy nem adok. Ilyenkor olyan vízióim vannak, hogy amikor meghozza a vásárolt terméket vagy ételt, akkor majd azt fogja gondolni rólam, hogy egy sóher szemét vagyok, és nem lesz velem kedves. A people pleaser énem tehát visítva szenved, és inkább rákattintok, hogy adok pár száz forintot” – mondja el Cinti, és mint kiderül, ebben Both Gabi is egyetért: amikor csak teheti, ad, fodrásznak, kozmetikusnak, pedikűrösnek egyaránt.

„Tizenéve járok mindegyikhez, nem ezen múlik a jó viszonyunk, de tényleg szívesen adom. Étteremben általában tíz százalékot adok, ha van szervizdíj, akkor is adok külön a kezébe, amikor indulunk.

Az ilyen fesztiválos lehúzós automatákat viszont utálom. Szerintem amúgy is pofátlanul magasak az árak ezeken a helyeken, és ehhez képest nagyon vacak a kínálat. Szóval ott kivételt teszek” – teszi hozzá. Lőrincz Emma hasonlóan áll a dologhoz: ha nincs szervizdíj feltüntetve, mindig rátesz 10 százalékot az eredeti árra, a futároknak nagyjából 200 forintot ad, a szépségszalonokban pedig ötszázig vagy ezerig kerekít. Hozzáteszi: ha nem elégedett, szemrebbenés nélkül elhagyja – és úgy tűnik, ezzel nincs egyedül.

A többiek fenntartásokkal kezelik a borravaló kérdéskörét, és – a már megemlített ellenérvek mellett – emberi tényezőkhöz is kötik. Többen mondják például, hogy csakis akkor adnak borravalót (de akkor jó szívvel!), ha a felszolgáló tájékozott, udvarias, segítőkész, humoros, érzi és tiszteli a vendégek határait – ha azonban személytelen a kiszolgálás, adott esetben türelmetlen vagy tapintatlan a személyzet, akkor szó sem lehet jattolásról.

Ami az árba belefoglalt 10%-ot, valamint a pultnál beüthető borravaló arányt illeti, sokan ezzel sem értenek egyet:

„Attól teljesen kivagyok, amikor a bárokban a pultos kiszolgálásra is elvárt a borravaló, pláne ha automatikusan rászámolnak 10 százalék szervizdíjat. Ha valami bonyolultabbat kérek, vagy olyan volt a kiszolgálás, szívesen adok pár százalékot, de a »csóró egyetemistaságom« nehezen viseli, hogy egy sörcsapolásra már borravalót kelljen adni. Szerencsére a legtöbb terminálon van még opció nulla százalékot nyomni, de egyre több helyen látom, hogy automatikusan számolnak vele…” – írja Pichler Zsófi, egy másik kollégám pedig ráerősít: őt személy szerint nagyon zavarja a szervizdíj ténye, mert az a tapasztalata, hogy gyakran fordított arányosság van a szervizdíj megléte és a szolgáltatás minősége között.

De úgy tűnik, a szervizdíj eleve vékony jég, hiszen míg van, aki arra is ráfizet, olyan is akad, akit egyenest lehordott érte a pincér. Széles-Horváth Annának kifejezetten rossz élménye fűződik ehhez: „Azóta alig merek adni, mióta egy pincér kb. megszégyenített, hogy mennyire hülye vagyok, ha nem látom, hogy ott a szervizdíj a blokkon. Előtte nem volt így náluk, és nem jártam ott egy darabig, egyáltalán nem tűnt fel. Még kb. nekem kellett bocsánatot kérni, hogy borravalót adnék.

Amúgy én nem szeretem a fix díjat, hadd döntsem el, adok-e, vagy nem. Ha extra kedvesek és extra finom, akkor persze.

Fiala Borcsa szigorúbban méri a jattot: ahol nincs blokk, tehát zsebbe megy a pénz, fodrásznál, körmösnél nem jattol, és éttermekben sem, amennyiben a szervizdíj benne van a számlában.

„Nagyon idegesít, amikor pultnál fizetek (tehát még csak az asztalhoz se jönnek ki), és be kell nyomni fizetés előtt a terminálon, hogy akarok-e adni borravalót, és ha igen, mennyit, 5, 10, 15, 20 százalékot. Ezt erőszakosnak érzem. A húgaim sokat pincérkedtek, pultoztak anno külföldön is, és ők mondták, hogy ha pultnál rendelsz, nem kell adni borravalót. Lehet, hogy sóher vagyok, de ha kifizetek például 2800 forintot egy olyan másfél bögre méretű »görög salátának« csúfolt dologért, aminek a harmada lila hagyma, és a pultnál veszem át egy lakókocsiból (mint történt a legutóbb), akkor nem szeretnék mindennek a tetejébe pluszban borravalót fizetni, nem érzem, hogy az még jár” – mondja. Szabó Anna Eszter szintén nem jattol mostanság – kivéve, ha extra finom az étel, vagy kiemelten jó fej a szerviz –, ami extra pénze van, azt inkább hajléktalanoknak adja, olyan helyre, ahol semmi nincs. Válságos időben mérlegel az ember, és kétszer is meggondolja, hova kerül az a pár száz forint, amit tud nélkülözni. 

A protokollszakértő szerint sem fekete-fehér a téma

Mint az iménti véleményekből is jól látszik: nincs egységes álláspont a borravaló etikettjére vonatkozóan, és a szervizdíj jelentősége is tisztázatlan. És noha ebben a kérdésben garantáltan sok szubjektív tényező dönt, dr. Bittó Renáta protokollszakértő ezt megerősíti: szerinte többféle szempont együttese határozza meg, hogy a borravaló egyáltalán számításba jön-e, és ha igen, milyen mértékben.

fizetés borravaló jatt
Dr. Bittó Renáta – A kép dr. Bittó Renáta tulajdona

„A hely, az alkalom, az igénybe vett szolgáltatás nagysága, az igénybe vett szolgáltatás gyakorisága, illetve nagyobbrészt a szolgáltatással való elégedettség, mind egy-egy összetevő, ami meghatározza, hogy mi a protokolláris magatartás. Nem elhanyagolandó szempont az sem, hogy vannak »adakozóbb« típusú személyek, de van, hogy épp a pillanatnyi hangulata vagy anyagi helyzete alapján dönt a kérdésről. Nincs tehát általános ökölszabály. 

A borravaló alapvetően annak az elismerése, hogy többet kaptam, mint amit a szolgáltatás önmagában kívánt volna. Ennek személyes jellege van a szolgáltató és a vásárló kapcsolatában.”

Hozzáteszi: amikor az adott hely már eleve szervizdíjat számít fel a szolgáltatásért, akkor a borravaló kérdése alapvetően megoldódott, azaz ezen felül – alapvetően – már nincs további teendőnk. És persze itt jön be a szubjektivitás. Ha a pincér olyan extra kiszolgálásban részesített, amelyet a személyére tekintettel honorálni kívánunk, az szívünk joga. 

Amennyiben nincs „hivatalosan megállapított” szervizdíj, akkor az igénybe vett szolgáltatás nagysága és milyensége is segít annak a kérdésnek az eldöntésében, hogy adjunk-e borravalót, és ha igen, mennyit. Más például egy gyorsétteremben történő étkezés során a helyzet, megint más, amikor futár hozza ki az ételt és más egy nívósabb étteremben történő vacsora esetén. 

„Az első esetben »tömeges« kiszolgálásról van szó, főleg, ha terminálon keresztül rendeltük az ételt. Ilyenkor fizetünk az ételért, de további pénzbeli ellenszolgáltatás már nincs. A második esetben a futár személyesen foglalkozott velünk, hogy időben és megfelelő módon jusson el hozzánk az étel, így ezt a gesztust értékelhetjük a borravalóval. A harmadik esetben (és tegyük fel, hogy nincs eleve felszámolt szervizdíj) szintén a személyes kapcsolódást fejezzük ki pénzbeli ellenértékkel is. Ez esetben az asztalhoz kivitt összecsukható mappába illik beletenni a borravalót is, amiben a számlát megkaptuk.

Amennyiben bankkártyával fizetünk, úgy az adni kívánt borravaló összegét készpénz formájában célszerű belehelyezni a mappába, mivel ha a számlához íratjuk, akkor az a pénzforgalmi kérdéseken kívül, későbbi elosztásbeli dilemmákat is felvethet.” 

Bittó Renáta szerint kimondott-kimondatlan szabály, hogy Magyarországon általánosságban a végösszeg 10-15 százalékával illik számolni. A tól–ig határ jelzi, hogy a borravaló összege nagyban függ az alapdíjtól is: például egy 4500 forintos tételnél nem illik 450 forintot adni (ez akár ellenérzést is kiválthat), hanem ilyenkor érdemes felkerekíteni az ötezres határig.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / LeoPatrizi

Takács Dalma