„Akkor téged a férjed tart el?”

Piszkos anyagiak

A kérdés bizonyos szempontból jogos, hiszen nehéz lenne kijönni a 48 ezer forint családi pótlékból és a 25 650 forint gyereknevelési támogatásból (gyet) összeálló havi 73 650 forintból. Utóbbi ismertebb nevén a „főállású anyaság” fizetsége, tulajdonképpen a gyes meghosszabbítása, ami abban az esetben igényelhető, ha a harmadik (negyedik stb.) gyermek elmúlt hároméves, de még nem töltötte be a nyolcat, a szülő (vagy gondviselő) pedig legfeljebb heti 30 órában vállal keresőtevékenységet.

Ha otthonról dolgozik, nincs időkorlát – tehát akár egy teljes állás mellett is jár a gyet. Egész jó kis zsebpénz lehetne ez az önmagában nyilván nevetséges összeg a családi pótlékkal együtt – ha van mellette egy fix kereset.

A mi családunkban ezt a fix keresetet a férjem teremti elő, annál az egyszerű oknál fogva, hogy így osztottuk fel a feladatokat: ő dolgozik, én pedig a gyerekekkel vagyok. Persze egyáltalán nem olyan éles a határ, mint ahogy leírva annak tűnik: ő is rendszeresen foglalkozik a gyerekeinkkel és nekem is beesik egy-két alkalmi munka, amit elvállalok. De a fókusz nála a munkán, nálam pedig a gyerekeken van – ő általában a munkához igazítja a családot, én pedig a családhoz minden mást.

Mielőtt felháborodottan felhördülnétek, kedves olvasók, hogy „de jó nekik, megtehetik”, arra kérlek titeket, olvassatok tovább: szeretném megosztani veletek az én történetemet, ami ahhoz a döntéshez vezetett, hogy most nincs állásom.

Mindamellett szeretném kifejezni az elismerésem minden szülőtársnak, aki akár családi, akár anyagi élethelyzete miatt folyamatosan zsonglőrködik az idővel és a szerepekkel, egy vagy két állás mellett akár több gyerek nevelésével, mert nincs választási lehetősége. Kőkemények vagytok! Éltünk mi is ebben az őrült mókuskerékben – majd megpróbáltunk tudatosan, lemondások árán lassítani rajta.

Egyszer volt, hol nem volt,

volt egyszer egy fiatal pár egy hároméves kislánnyal. Az egyetemet épp befejeztem, a lányom a közeli oviba kezdett járni, én pedig a környékünkön találtam munkát egy irodában. Minden nagyon szerencsésen alakult, csak épp attól kezdve alig láttuk egymást. Legkorábban ötkor végeztem, mert a kötelező egyórás ebédszünettel együtt kilenc órát kellett a munkahelyen töltenem. A férjem nagyon hasonló beosztásban dolgozott, csak messzebb, tehát neki még az utazással is eltelt másfél óra a napjából.

Mivel nem akartuk, hogy a lányunk reggel fél nyolctól este fél hatig intézményben legyen, segítséget kértünk a nagyszülőktől. Ebből az lett, hogy mindennap ők mentek érte – csoda, hogy egyáltalán elvállalták.

Amikor este az ajtajukban toporogva haza akartam indulni tőlük a lányommal, legnagyobb kétségbeesésemre ő nem akart jönni, mert épp játszott, jól érezte magát, húzta az időt. Azt a drága időt, amit én vele akartam tölteni a villámsebesen közeledő lefektetésig.

Kezdtem úgy érezni, hogy nekem nem maradt más a gyerekemből, csak a reggeli rohanás és az esti rutin, két nyűglődős procedúra, meg a hétvégék, amikor igyekeztünk felszámolni a hét során keletkezett káoszt, és visszatalálni egymáshoz.

Közben egyre jobban vágytam egy második gyerekre, aki majd „megment” ebből a helyzetből. Nem jött megmenteni. Végül felmondtam, és belevetettem magam a szabadúszásba: szinte semmit nem kerestem ugyan, mert ami bevétel jött, visszaforgattam a vállalkozásba, de legalább elkezdtem építeni magamnak valamit, ami érdekelt, és mellette a gyerekemmel tudtam tölteni a délutánokat. 

Ez volt az első olyan helyzet a családunk életében, amikor közös megegyezéssel úgy döntöttünk a férjemmel, hogy én hátrább lépek a munka világából ahhoz, hogy a közös életünk rendezettebb és kiegyensúlyozottabb lehessen. Ennek érdekében tulajdonképpen lemondtunk a fizetésemről – bár azt hittük, csak ideiglenesen, amíg nekem beindul a biznisz, de végül más indult be: az újra megtalált családi harmóniában megfogant a második gyerekünk.

Ezután már nem vártunk sokat a harmadikkal, két évre rá nagycsalád lettünk. Még nem töltötte be a második életévét a legkisebb, amikor egy nagyon ígéretes félállás jött velem szembe. Kihagyhatatlan lehetőségnek tűnt, hogy újra megpróbáljam összehangolni a családot a munkával – immár három gyereket a heti, elvileg húszórás elfoglaltsággal. És ekkor újabb vesszőfutás kezdődött. Hasonló a korábbihoz, csak épp azzal az eltökéltséggel súlyosbítva, hogy semmiképp sem fogom a gyerekeimet a munkának alárendelni. Egy idő után feltűnt, hogy annyira igyekszem elérhető anya lenni, hogy nem teremtem meg magamnak a munkavégzésemhez szükséges időt.

Miért vállaltam el az állást, ha a legkisebbet nem akarom mindennap, csak heti két-háromszor napközibe vinni? Miért hozom el a középsőt ebéd után az oviból, ha nyilvánvaló, hogy két kicsi mellett délután nem fogok tudni dolgozni?

Családi minta, társadalmi elvárások vs. egyéni értékrend

Szép lassan kibogoztam, hogy ha nem is teljes ellentmondásban, de mégis harcban áll bennem az otthonról hozott minta a saját, egyéni vágyaimmal. Nálunk a munkának hatalmas értéke volt, a szüleim valamiféle szent hivatástudatban élték az életüket, és szép sikereket értek el a szakmájukban önerőből. Nagyon nehéz ezzel az örökséggel szemben (ugyanakkor talán épp ebből eredően) vállalni azt, hogy nekem az elhivatottság leginkább az anyasággal kapcsolódik össze. Nem adott annyit a munka – legalábbis amit akkor végeztem –, hogy azt érezzem: ezért érdemes feláldozni azt az időt, amit a gyerekeimmel tölthetnék.

A belém ivódott mintákat tovább erősíti az a nyomás, amit a társadalom felől érzek: bár elvben a család és a gyerek érték, amit különféle médiumok is hangoztatnak, mégis a családért végzett munka teljesen alulértékelt.

És most nem a családtámogatások összegére gondolok, hanem arra, hogy milyen kép él bennünk (bennem is!) a főállású anyáról, aki „otthon ül”, kavargatja a levest, esetleg tereget, miközben „eltartják”.

Az, hogy valójában a folyamatos láthatatlan és érzelmi házimunkával működtetik az egész családi életet, valahogy még mindig elsikkad, annyira természetesnek vesszük. Ezt a képet saját magamban is írom át folyamatosan, hiszen nem a háztartás kedvéért hagytam ott a munkahelyet, hanem a gyerekek miatt. Érdekes folyamat volt az is, hogy ne szakmai kudarcként lássam azt, hogy a főállású anyaságot választom, hanem egy adott időszakra érvényes, felelősségteljesen meghozott döntésnek.

Amikor mindenhonnan az folyik, hogy a család és a munka összeegyeztethető (én is ebben az illúzióban nőttem fel), kifejezetten fájdalmas szembesülni azzal, hogy valamerre mindig billen a mérleg nyelve, és ha ügyesek vagyunk, legfeljebb az ide-oda billenések számát tarthatjuk egyensúlyban.

Engem, bevallom, felőrölt az, hogy ha a gyerekeimmel játszom, kattog a fejemben a munka, amivel haladnom kellene, ha meg dolgozom, úgy érzem, hogy tőlük veszem el az időt. Nyilván ez az én saját belső dilemmám volt, aminek az a lényege, hogy a „dolgozó nő” ideálja még mindig fényesebben ragyogott a fejemben a „főállású anya” nyúzott alakjával szemben. Mára sikerült ezt a torz, hamis képet átrajzolni és a két szembenálló figurát kibékíteni egymással – hiszen mindkettő mi vagyunk, akár nyúzottan, akár kipattintva. 

Biztos vagyok benne, hogy eljön az a nap, amikor nyitottabbá válok a munkapiaci lehetőségekre, és megtalálom a nekem való melót, de amíg a gyerekek kicsik és intenzíven, fizikailag is szükségük van rám, addig valami ösztönös erő feléjük húz, és azt súgja, hogy mellettük a helyem.

A legnagyobb gyerekem által már kezdem megtapasztalni, hogy ez az időszak egyáltalán nem tart örökké, sőt meglepően hamar véget ér, és én sem tervezek „beleragadni” az anyaságba, de egy vélt elvárásnak megfelelve sem akarok kihagyni valamit abból a szoros, kisgyerekkori szakaszból, ami itt és most történik bepótolhatatlanul.

Ha új emberekkel ismerkedem össze, és megkérdezik, mivel foglalkozom, még mindig képes vagyok zavarba jönni

Mondjam meg rögtön, hogy főállású anya vagyok, és egyből engedjek bepillantást a magánéletembe? Vagy beszéljek a legutóbbi munkahelyemről, amit nem véletlenül hagytam ott? Vagy meséljek a végzettségemről, ami szintén hozzám tartozik, de az utóbbi években háttérbe szorult?

Esetleg áruljam el, hogy nagyon szeretek írni, ami megint egy kicsit olyan, mint a főállású anyaság: az érintetteken kívül nem sokan tekintik munkának, csak valami otthon végezhető kedves kis dolognak?

Általában a pillanatnyi hangulatom szerint választok a repertoárból, a különféle reakciókon pedig egyre jobban szórakozom. („Három gyereked van? Ne már! És ők most hol vannak?” „Írni szoktál? Ez annyira romantikus!” „Lengyel szakra jártál? És tudsz lengyelül? Mondj valamit, légyszi!”)

Egy kihalófélben lévő faj (utolsó) napjai

Lassan egy éve már, hogy felmondtam, és bár dolgozó nőként is elsősorban anya voltam, és csak másodsorban alkalmazott, gyorsan repül az idő a hivatalos főállású anyaságom alatt is. A két ovisomat hazahozom ebéd után, ráadásul a legkisebb péntekenként pihenőnapot tart, és egész nap itthon marad. Így heti négyszer, hétfőtől csütörtökig van délelőttönként három „gyerekmentes” órám – ha épp senki nem beteg, vagy nincs tanítási szünet. Ez az idő villámgyorsan eltelik, akár ügyintézek, akár bekapcsolódom a házimunka végtelen körforgásába, akár kihasználom a csendet és az egyedüllétet írásra. Most épp gyerekverseken dolgozom, remélem, egyszer majd meg is jelennek.

Ami pedig a címbeli kérdést illeti, a volt osztálytársamnak is az igazságnak megfelelően válaszoltam: igen, most a férjem tart el, mivel az eddig leírtak alapján arra jutottunk, hogy az a pénz, amit megkerestem, nem érte meg azt az energiát, amit elvitt a családtól.

Igen, ez azzal jár, hogy szűkebben élünk, de eddig úgy tűnt, hogy tudjuk nélkülözni az egyébként elég szerény keresetemet. Sajnos a mostani gazdasági helyzetben ez a családi feladatmegosztás valószínűleg egyre rövidebb ideig lesz fenntartható. Úgyhogy miután átnéztem a főállású anyaság mellett kiálló szövegemet, ironikus módon megyek is álláshirdetéseket böngészni… 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Halfpoint Images

Héda Veronika