–

Tisztában vagyok vele, hogy darázsfészekbe nyúlok ezzel a témával, és a kijelentésemmel, hogy

szeretném, ha a férfi meghívna az első randin.

Mielőtt azonban egyből rám sütnék a kommentelők az „aranyásó” bélyeget, és megkapnám, hogy ezzel a hozzáállással ásom alá az emancipáció lényegét, hadd tegyem árnyaltabbá az álláspontom. Ha pedig utána valaki szerint még mindig hülye vagyok, hát legyen, vállalom.

A kérdés kapcsán ellentmondásos véleményekre bukkantam, jól látszik, hogy a társadalmat erősen megosztja a probléma, hogy az egyenjogúságért és a szexizmus ellen vívott harc közepette, még mindig tartja-e magát az a patriarchális felfogás, hogy egy férfinak illik rendeznie a számlát az első randi végén. Az egyik 2018-as kutatás szerint – melyet a Badoo világhírű társkereső végzett, több mint kétezer brit tizennyolc és harminc év közötti egyedülálló nő bevonásával –, a megkérdezettek 65 százaléka vallotta, hogy a számla felezését preferálja az első randin. Ezzel szemben az USA-ban egy évvel korábban készült felmérés szerint, amelyet a Match.com készített ötezer szingli bevonásával, a megkérdezett nők 91 százaléka értékeli, ha egy férfi kifejezetten ragaszkodik hozzá, hogy ő fizessen az első randin, ugyanakkor 45 százalékuk szerint az is teljesen rendben van, ha felezik a számlát.

Hogyan is alakult ki a szokás, hogy a férfi fizet?

A randizás mint olyan, 1920 körül jött divatba, amikor a nők és a férfiak még közel sem rendelkeztek azonos jogokkal, egyenlő anyagi feltételekkel meg végképp nem, tehát értelemszerűen a férfi hívta meg a nőt, ez is hozzátartozott az udvarláshoz. Ezt megelőzően pedig az ismerkedés abban merült ki, hogy a leendő pár gardedám kíséretében, vagy felügyelet mellett a lányos házban találkozhatott egymással, annak érdekében, hogy a rendszerint elrendezett frigy megköttessen. Ezen, ugye, rég túl vagyunk, nyilván pofán röhögné a generációm a szüleit, ha azt mondanák:

„Apáddal kinéztük, melyik sráccal kéne a Bumble-ről találkoznod, lőttünk is rá egy szuperlájkot. Hívd át ma estére limonádézni, hogy megismerhessük, és eldönthessük, hozzád való-e.”

Ami azonban továbbra is változatlan, hogy a férfiak jellemzően még mindig több pénzt keresnek ugyanazért az elvégzett munkáért, mint mi, nők. A KSH adatai alapján a teljes munkaidőben alkalmazásban állók bruttó átlagkeresete jelentős különbséget mutat a férfi és a női munkavállalók között Magyarországon.

Míg a férfiak bruttó átlagkeresete 2020-ban 439.929 forint volt havonta, ugyanez a szám a nők esetében 370.005 forint volt. Ez azt jelenti, hogy néhány forint híján 70 ezer forint különbség van a nemek bérezése között,

a nők férfiakhoz viszonyított jövedelmének hátránya közel 16 százalék. Azért a pénzért tehát, amiért a magyar férfiaknak egy éven keresztül kell dolgozniuk, a magyar nőknek körülbelül 14 hónapot és körülbelül egy hetet.

Ennek tudatában persze lehet vitatkozni, hogy éppen a különbségek leküzdése érdekében nem kellene tovább mélyíteni a nemek között húzódó szakadékot, és ezért volna jó a nőknek ragaszkodni ahhoz, hogy állják a számla rájuk eső részét, de hivatkozhatunk arra is, hogy amíg ilyen bérkülönbségek vannak, addig mégsem olyan elavult szokás, hogy a férfi hívja meg a nőt első alkalommal, ezt mindenki döntse el maga. 

Panellányból őstermelő – Út a hitelspirálból a szabadságba

WMN Life – 2021. június 23. – INK

 

Nem kell velem egyetérteni

Innentől azonban az én szubjektív véleményalkotásom következik, és felkészülten várom a kommenteket, hogy milyen alapon várom el az egyenjogúságot, ha azt szeretném, hogy egy férfi meghívjon.

A transzparencia jegyében álljon itt, hogy fehér, heteroszexuális, diplomás fiatal felnőtt vagyok, és az anyagi körülményeim is jónak tekinthetők. Több szempontból is a társadalom privilegizált csoportjához tartozom, ha valamilyen hátrányos megkülönböztetés ér, az „csak” azért történik, mert nő vagyok. Ezzel együtt senkinek ne legyenek illúziói, ez számos kirekesztő helyzetet és problémát teremt. Gondoljunk akár a fent említett bérszakadékra vagy a mindennapi, esetenként ugyan jóindulatúnak szánt szexizmusra, illetve a női nemet övező sztereotípiákra. Fontos hangsúlyoznom, hogy nekem szerencsém van, akár a bántalmazott nőkhöz vagy más kisebbségi csoportokhoz képest, mert hozzájuk viszonyítva rendkívül kevés engem érő diszkriminációval találkozom.

Az ő problémáikhoz képest a „vekengés”, hogy kinek illik fizetni egy első randin, nevetséges. Tényleg így gondolom. De közben felvet egy sor olyan kérdést, ami az én életemben viszont aktívan jelen van, foglalkoztat, és ezzel azt hiszem, nem vagyok egyedül.

Nem azért szeretném, hogy egy férfi állja a számlát az első randin, mert királynőnek képzelem magam, akit meg kell hódítani, és ez is a játék része. Nem is azért, mert én ne engedhetném meg magamnak, hogy beüljek valahova. Végképp nem azért, mert arra gerjedek, ha egy férfinak sok pénze van. Én azzal is bőven megelégszem, ha egy kávéra futunk össze az első alkalommal, vagy iszunk egy szörpöt ebben a 40 fokos hőségben. Azt sem bánom, ha egyáltalán nincs számla, mert csak sétálunk egyet, és valaki egy termoszban hoz magával otthon készített limonádét. Engem a gesztus érdekel. Az, hogy a férfi, amikor első alkalommal elhív, kitalálja, hogy hova menjünk, megszervezi a találkozót, mert beletesz ennyi energiát, hogy megismerhessük egymást. Nyugi, ezután nem fogok hátradőlni, hogy na, akkor engem itt most nagyon le kell nyűgözni, és flegma fejjel várom, hogy ez az egytől–tízes skálán mennyire fog sikerülni. Bele fogom tenni én is a magam részét, készülni fogok a találkára, érdeklődő leszek, de tényleg olyan nagy baj, ha az egyébként liberális nézeteim mellett ebben konzervatívabban gondolkodom, és jólesik, ha egy férfi magára vállalja az első randival járó terheket anyagilag és a szervezésben is?

Nem lehetek felvilágosult, és az egyenlőségben és a sokszínűségben hívő ember, ha közben azt is vallom, hogy vannak klasszikus férfi és női szerepek, amelyeket nem akarok mindenáron megváltoztatni a saját életemben?

Hiszek az egyenjogúságban, a legközelebbi alkalommal természetesnek veszem, hogy visszahívom a másikat. Azt viszont egyáltalán nem értem, miért kell olyan kellemetlen helyzetbe hozni egy nőt, amilyenbe már oly’ sokszor kerültem, hogy az első randi végén megkérdezi a felszolgáló, hogy készpénzzel vagy kártyával, külön vagy egyben, és a randipartnerem csak áll vagy ül mellettem némán, ezért nekem kell megszólalnom. Ilyenkor mindig azt mondom, hogy külön, kártyával, és kifizetem a részem. Mondanám, hogy még ezzel sincs gondom, de van. Még csak nem is az, hogy fizetnem kell, bár fenntartom, hogy nem elegáns, de

megértem, hogy a férfiaknak sincs könnyű dolga a mai világban, ahol a nők egy része sértésnek veszi, ha meghívják őket.

Ennek kiküszöbölésére remek megoldás a nyílt kommunikáció. (Tudom, mennyire elcsépelt már.) Egy randipartnerem egyszer például megkérdezte, miután fizetett, hogy nem probléma-e számomra, hogy meghívott. Végtelenül tiszteletteljes gesztus volt, és nagyon értékeltem a kérdést.

Szóval, ha a fizetésre kerül a sor, mellettem pedig csak áll szótlanul a férfi, a legnagyobb bajom az, hogy egy balfasz, aki rám hárítja annak a felelősségét, hogy döntést hozzak, hogy ezt most miként fogjuk rendezni, és rossz esetben, ha azt mondom, egyben, és az úr fizet, „gold digger” vagyok,

ha azt, hogy felezünk vagy tételekre bontjuk, „emancipált, megközelíthetetlen femináci” vagyok, aki mindent irányítani akar,

és nem hagyja, hogy a férfi férfi lehessen mellette. Utóbbi is megtörtént már, szóval nem, nem csak kitalálom.

  

Persze újabb ellenérvként jöhet, hogy annyira felgyorsult a világ, és annyi randin vesz részt az ember, és különben sem gondolkodik mindenki úgy, mint én, hogy a következő alkalmat majd én állom már a cechet, tehát totális anyagi csődöt jelentene, ha mindig a férfi fizetne. Erre pedig azt mondom: ugye, nem baj, ha azt nem fogadom el kifogásként, hogy úgyis egy futószalagon épp soron következő randipartner vagyok, és ez legitimálja, hogy „nem érem meg a befektetést”? Tényleg nem kell hatfogásos vacsorákban gondolkodni, akkor kezdésnek üljünk be egy kávéra.

Nem győzöm hangsúlyozni, én csupán azt szeretném érezni, hogy a férfi férfiként van jelen ebben a helyzetben, én pedig lehetek a nő, aki ugyan független, erős és önálló, de be tudja fogadni, ha egy férfi gondoskodni szeretne róla. Igen, akár egy meghívás formájában. Nem állítom, hogy mindenki úgy gondolkodik, ahogy én, sőt, biztosan nagyon sokan nem. Viszont állásponttól függetlenül tényleg érdemes egyszerű, őszinte kommunikációval előre kideríteni, hogy a másik hogyan vélekedik a kérdésben, és akkor nem a pénztárgép meg a pincér előtt kell bénáskodni.

Krajnyik Cintia

Források: ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Jacobs Stock Photography Ltd