–

Amikor néhány évvel ezelőtt a New York-i bécsi operabálon az italpincér megkérdezte, mit hozhat nekem, az eddigi berögződéseimnek megfelelően lemondóan kértem valami gyümölcslevet. Megszoktam, hogy miközben körülöttem sorra rendelik az alkoholos koktélokat, a legtöbb hely legfeljebb azok alkoholmentes változatait tartja az itallapon, és őszintén bevallom, iszonyúan unom a magyarázkodást amiatt, hogy miért nem iszom „rendes” koktélt. Így aztán az italrendelést többnyire szükséges rosszként élem meg, ha új társaságban vagyok. Nem azért, mert szégyellem, hanem mert fáraszt.

A kerek asztalnál már mindenki leadta a rendelését, a pincér arcán pedig őszinte csodálkozást láttam. Nem azért, mert nem alkoholos italt kértem, hanem mert nem értette, miért nem koktélt kérek én is, elvégre egy elegáns bálban vagyunk. Beletelt néhány másodpercbe, mire rájöttem, hogy itt egy elég látványos kulturális különbség képeződik le éppen, úgyhogy készségesen elmagyaráztam neki: nincsenek jó tapasztalataim e téren, sajnos nem ritkán még a pincérek is megjegyzést tesznek arra, hogy alkohol nélkül kérek egy koktélt, de minimum van valaki, aki megkérdezi, gyógyszert szedek-e, vagy terhes vagyok.

A pincér őrületes eleganciával elmosolyodott, és a legfinomabb modorban azt kérdezte: „Kisasszony, mit szólna egy Shirley Temple-höz?” Gondolom, látta rajtam a zavart, így gyorsan hozzátette: „Bízzon bennem, szeretni fogja. És nincs benne alkohol.”

Csakhamar döbbenettel vegyes boldogsággal kortyolgattam az italomat, ami végre nem mentes koktél volt, nem virgin meg mocktail, meg ilyenek (ezek a kifejezések csak azt erősítik, hogy valami nem oké azzal, amit iszol).

A Shirley Temple ugyanis eredendően alkoholmentes

Így találták ki. És nem véletlenül ez a neve.

A harmincas évek közepén járunk, a kaliforniai Chasen’s étterem (más források szerint a Brown Derby étterem) bárjában Shirley Temple a sztárvendég, aki – értelemszerűen – nem ihat alkoholt, de hát azért mégse nyomhatnak a kezébe egy pohár kólát, hiszen minden mozdulatát fotóriporterek tucatjai követik.

A bartender kitalálja hát, hogy készít egy kifejezetten neki megálmodott koktélt, amit (micsoda marketingérzék!) a gyerekszínészről nevez el. A siker óriási: onnantól minden gyerek Shirley Temple-t kap Amerika-szerte, ha a nagyok koktéloznak. És Shirley Temple is ezt kapja – ha szereti, ha nem.

Egyébként nem: kifejezetten émelyítőnek találta az italt, de hát mit volt mit tenni, akárhová utazott népszerűsége éveiben, mindenhol automatikusan ezt kapta.

Bevallom: nekem ízlik.

Én imádom az édes italokat, így aztán szép sorban el is fogyasztottam vagy hármat belőle a bálon. Azóta pedig több magyar bárban is próbálkoztam ezt kérni – kevés sikerrel. Hiába: az, ami Amerikában a legalapvetőbb kulturális referencia, idehaza a legritkább esetben van meg. (No persze ne legyünk igazságtalanok: nyilván Amerikában sem ismerik a Túró Rudit, de még a túrót sem. És ez így van rendjén.)

De mi is az a Shirley Temple?

Hát, igazán nem agysebészet az elkészítése, még akkor sem, ha az évek során sokat alakult a recept, és a koktél rajongói alapvetően két táborra oszlanak: van, aki a gyömbéres verzióra szavaz, és van, aki szerint citromos üdítővel (például Sprite-tal) az igazi. Én a gyömbéres verzióra szavazok, az pedig így készül:

  • halmozz jeget egy pohárba
  • csorgass rá két evőkanál gránátalmaszirupot
  • öntsd fel az egészet gyömbérrel
  • rakj bele koktélcseresznyét (ha engem kérdezel: sokat)
  • zsebeld be a gyerekek (és kivételezett figyelmednek örvendő felnőttek) ujjongását


Igen, ennyi. Én imádom kortyolgatni, de aki nem bírja az édeset, az vélhetően tényleg jobban bírja majd Sprite-tal. Egy biztos: ha egy gyereket kell lenyűgözni a felnőttek koktélozása közben, a Shirley Temple tuti befutó. (Létezik az úgynevezett Dirty Shirley verzió, de csak azért se írom le, milyen alkohol kell bele!)

De ki is az a Shirley Temple?

Szerintem a legtöbbünknek megvan az a fekete-fehér GIF, amelyben egy bodros hajú kislány pénzt hajigál ki az ablakon (lásd még: pénzügyi szokásaink egy GIF-ben).

Vagy az, amelyiken ugyanez a szöszke kislány édesen kuncog – de úgy, hogy azt bármelyik csetbeszélgetésben be lehet dobni, amikor valaki kiröhögi a másikat.

Shirley Temple arca és frizurája az amerikai kultúrtörténet része. Az elképesztő tehetségű kislány 1928. április 23-án született a kaliforniai Santa Monicában. Ahogy járni tudott, már táncolt is, de színészi képességei mellett énekelni is kiválóan tudott.

Négyévesen indult karrierje, tízéves koráig huszonkilenc filmben szerepelt, és 1950-ben, huszonkét esztendősen már „nyugdíjba” is ment. Akkorra ugyanis elveszítette legfontosabb attribútumát: a csodagyerekséget.

Sikere a harmincas években akkora volt, hogy bármit el lehetett adni a nevével, ruhát, babát, édességet – és persze a nagy amerikai álom lelkes hívői örömmel meg is vásároltak mindent.

Sajnos azonban egyáltalán nem volt csupa móka és kacagás, ami a színészi karrier során és azután következett. (Van, amit azóta sem sikerült megtanulnia Hollywoodnak.) Ahogy Judy Garland is brutális nyomásról, lelket megnyomorító munkatempóról és elvárásokról beszélt, Shirley Temple-nek is kijutott a filmstúdiók eszetlen hadakozásából.

Hogy miért engedték el mégis a kis sztár kezét?

Mert egyszerűen elképzelhetetlennek tetszett, hogy Amerika kis kedvencére hirtelen érett nőként tudjon tekinteni a moziba járó közönség. Az ötvenes évek végén, a televízió térhódításával ő maga is újra képernyőre került: mesefeldolgozásokkal és show-műsorokban vállalt szerepekkel kellett beérnie, a sorozat, amelynek a pilot epizódját is leforgatták, sajnos sosem készült el.

Igazgatótanács-tag volt viszont a Walt Disney cégnél, a Del Monte Foodsnál vagy épp a National Wildlife Federation környezetvédelmi szervezetnél.

Emellett pedig diplomáciai karriert futott be: volt Amerika ghánai és csehszlovák nagykövete is (ez utóbbi 1992-ig), és az Egyesült Államok protokollfőnöke is.

Mivel nagy rajongója vagyok a klasszikus zenés-táncos amerikai filmeknek, én elsősorban innen ismertem meg már gyerekkoromban is Shirley Temple-t, és bevallom, máig lenyűgöz az, amire képes volt a vásznon. Pláne, ha felnőtt fejjel már azt is tudom, hogy ő nem egy kislánynak álcázott nagyobbacska lány volt, hanem épp annyi idős, amennyinek a vásznon is tűnt.

Az egyik legismertebb jelenete biztosan az, amelyikben az ifjú Temple Bill „Bojangles” Robinsonnal próbál utcazenével és -tánccal pénzt keresni a The Little Colonel című, 1935-ös filmben – egyszerűen elképesztő, milyen ritmusérzékkel ropja a két zseni. Imádom.

És ne feledkezzünk meg a híres lépcsős jelenetről sem:

Emelem poharam tehát a mai nap szülinaposának emlékére: éljen a Shirley Temple sokáig!

Csepelyi Adrienn