Csendes barátunk, a halhatatlan ginkgo biloba fa titkai

–

E keletről gondjaimra
bízott fának levele
a tanult főt okosítja,
titkát fejtetvén vele. 

Egyetlen élő levélkét
látunk kettéválva mi?
Vagy kettőt, mik eltökélték:
egynek fognak látszani?

Lám, már Johann Wolfgang Goethét is megihlette a csodafa – versének címe Ginkgo biloba, a fordítás pedig Tandori Dezsőé – és a szív alakú, erezett levelek láttán, mi más, mint a szerelem jutott eszébe. Enyedi Ildikó filmrendező múzsája is egy ginkgo biloba fa lett ezúttal – mint mondta, az ötlet a Simon mágus fikusza óta érett benne. Csendes barát című filmje a magányról mesél, no meg a kapcsolódás lehetőségeiről és buktatóiról ember és ember, ember és növény közt.

A filmről írunk majd még a későbbiekben részletesen (varázslatos alkotás, ha engem kérdeztek), most arról szeretnék mesélni, miért nem túlzás egy fa köré építeni egy történetet, mitől olyan különleges és páratlan élőlény a ginkgo, amely, kiderül majd ez is később, halhatatlan. Nem hiszed? Gyere velem!   

Növénnyé változott napfény

Amikor ősszel edzésre megyek Zsuzsihoz, mindig teszek egy kis kitérőt hazafelé, hogy lássam a környék tudtommal egyetlen ginkgo biloba fáját. Ha láttatok már ilyen fát (biztosan mentetek már el mellette, legfeljebb nem vettétek észre, mert sajnálatosan ritkán nézünk felfelé rohanás közben), nem csodálkoztok, gondolom, hogy ennyire szeretem látni a napsárgává színesült leveleit, amelyek közt hunyorog a puha fény.

Gyűjtöm is a leveleit, könyvek lapjai közé csúsztatom őket, jó rájuk bukkanni télen, vagy bármikor.

Páfrányfenyő. Így is hívják őt, aki a tudományos leltárban ginkgo bilobaként szerepel, de egyébként sokféle elnevezése van a világban. Amikor gyönyörködünk benne a Füvészkertben, a Városligetben vagy ahogy én legutóbb, a sellyei arborétumban, nem biztos, hogy tudjuk, egy nagy, magányos túlélővel van dolgunk.

A kutatások szerint már 270 millió évvel ezelőtt is a Föld lakója volt: ezt bizonyítják a Nebraska államban talált megkövesedett levéllenyomatok. A dinoszauruszok aranykoráról beszélünk: a páfrányfenyők látták megszületni, uralkodni majd kipusztulni őket.

A ginkgo mindent és mindenkit túlél   

A fa, amelyet tőlünk keletre szentként tisztelnek, Délnyugat- és Kelet-Kínában őshonos, Japánba és Koreába úgy 2000 évvel ezelőtt kerülhetett az emberek által.

Azon ritka élőlények közé tartozik a ginkgo, amelyet nem kiirtott az emberiség, hanem elterjesztett világszerte – nem volt nehéz dolgunk, a ginkgo rendkívül jól alkalmazkodik bármilyen környezethez.

A magyar elnevezésből arra következtethetünk, hogy fenyőfélével van dolgunk, és sokáig tényleg úgy gondolták, a páfrányok és a tűlevelűek közti „átmeneti szakasz” képviselője, de ma már tudjuk: egy külön evolúciós ágat alkot ez az egyetlen, hihetetlenül szívós faj.

Ginkgo, a különc óriás

A kutatók úgy vélik, egykor a világon sokféle ginkgo-faj létezhetett, ám az évmilliók alatt egyre zsugorodott az élettere, és az utolsó jégkorszak idején a fajok nagy része kihalt, már csak a Kína területén lévő példányok maradtak fenn, ez az a faj, amit ma is ismerünk. A név is kínai: a gin ezüstöt jelent, a kyo kajszibarackot: utalva a fa húsos maghéjjal körbevett magjára.

A növényt először a buddhisták fedezték fel maguknak, kolostorokba, kegyhelyek köre ültették. Úgy vélték, kapcsolatot jelentenek a szellemvilághoz és védik a szakrális helyeket az ártó szándék ellen.

A filozófus Lao-ce is ültetett állítólag ginkgo biloba fát, talán, hogy az állandóan mozgásban lévő és szakadatlanul változó valóságban egy biztos pontra leljen.  

Nyugati turnéját a 18. század közepén kezdte meg a ginkgo. Egy Engelbert Kaempfer nevű német természettudós ugyanis megpillantotta Japánban a páfrányfenyőt 1712-ben, és olyannyira elbűvölte a látvány, hogy tévesen írta fel a nevét a jegyzetfüzetébe: így lett a ginkyoból ginkgo.

Kaempfer maga hozta az első példányt Európába, és ezek után gyorsan elterjedt: szaporítani kezdték Hollandiában, Angliában, Amerikában, és pillanatok alatt óriási népszerűségre tett szert mind a tudósok, mind a polgárok körében. Utrechtben még ma is áll egy fa, amit az 1700-as években ültettek. Egyik első példánya lehetett a faültetési hullámnak, amely a 18-19. századot végigkísérte.

Karl Linné botanikus, több mint 7000 növényfaj osztályozója, ginkgo biloba néven vezette be a fajt a nevezéktanba 1771-ben. A „biloba” a levél kétoldali szimmetriájára utal, azt jelenti: kétkaréjú.    

A szelíd óriás kincsei

A ginkgo fák tényleg lenyűgözően szépek. (Tudom, ezt már mondtam, de oda vagyok értük, na!) Akár harminc méter magasra is megnőnek és széltében is igen terebélyesek, ugyanakkor van bennük valami légiesség is, amitől, úgy tűnik, el is tudnának repülni a széllel, ha akarnának.

Halíl Dzsibrán, libanoni-amerikai költő aforizmája jutott eszembe a sellyei fa láttán. A költő azt írta, hogy „Trees are poems, that the earth writes upon the sky, We fell them down and turn them into paper, That we may record our emptiness”,

ami nagyjából ezt jelenti: „A fák költemények, amelyeket a föld az égre ír. Mi kivágjuk és papírrá formáljuk őket, hogy ráírhassuk az ürességünket.” (Műfordítását nem találtam e soroknak.)

Fiúk és lányok

A ginkgók párban élnek: vannak „fiú” és „lány” egyedek, azaz a fák termők vagy porzók. Ha nincs egykilométeres körzetben egy termő és egy porzó, akkor nincs szerelem, és nincsenek utódok sem.     

A „lányokat” kevésbé szívesen ültetik Nyugaton a kertekbe, mert a maghéj, amikor bomlásnak indul, erősen, khm, hányásszagú. De Keleten ebből nem csinálnak ügyet: a kínaiak számára a mag fontos élelemforrás, feltörve pisztáciához vagy gesztenyéhez hasonló állagú és ízű, sok ételféleség kiegészítője lehet. Sütve-főzve egész családok túlélését biztosította nehéz történelmi időszakokban: magas a fehérjetartalma. De ma is használják az emberek zöldséges, rizses, gombás ételek ízesítésére. A magból készítenek továbbá bort, erjesztett levéből masszázsolajat, rovarírtót, mosószert: szóval igen értékes és univerzálisan használható kincs ez a fa számunkra.

Fája világos, hamuszürke, szép és könnyű, ezért évszázadok óta szívesen használják beltéri építészetben, bútorgyártásban, de a keleti kultúrákban dísztárgyakat is készítenek belőle.

És a leveleiről még nem is esett szó! A gyógyászatban a 15. században már dokumentáltan használták. Sebkezelésre például, de állítólag a szeplőket is halványítja. Antibakteriális hatása miatt is népszerű lett: bevetették például a tuberkulózis terjedése ellen. Ma elsősorban az érrendszerre gyakorolt hatása miatt fogyasztjuk. De azt mondják, fülzúgásra, fejfájásra, allergiára, szorongásra is jó, érdemes kipróbálni.

A halhatatlan társ

A ginkgofa bírja a port, a szmogot, a sózott utakat, a tápanyaghiányt – szóval ideális városlakó. Az a durva, hogy bizonyos mértékig még tűzálló is fa létére. Az 1923-as tokiói tűzvészben gyakorlatilag minden fa elpusztult, de a ginkgók megmaradtak (nem véletlen, hogy a jómódú emberek házát a kínai városokban ginkgofából hasított zsindelyekkel fedték).

Legendás a hirosimai történet is: az atomtámadás során egy ginkgofa összetört, elszenesedett, a következő évben mégis kihajtott. (Hasonlóképp a World Trade Center ikertornyai elleni terrortámadás kínai körtefa túlélőjéhez. A fát a romok alatt találták, összetörve, megégve, de új ágat hajtott – októberben! –, jelezve, hogy élni akar. Ma is ott áll az Emlékparkban, minden évben virágba borul.)

A ginkgo már csak azért is jó egészségnek örvend, mert sok kártevője nincs a koránál fogva – amik voltak, rég kipusztultak mellőle. Legfeljebb az ember tehet benne kárt.

A sellyei csendes barátunk körülbelül 220 éves, de Kínában több mint 100 ezer évnél idősebb ginkgofa él!

Tudományosan is igazolt különben, hogy halhatatlan: a faj genomjából hiányzik ugyanis a sejthalálért felelős gén! Az öregedési mechanizmus ezen hiányát még nem tudták megfejteni a kutatók. Az idős fákban lelassul ugyan a sejtek osztódása, de nem szűnik meg, így a növekedés valójában sosem fejeződik be.

Viszont, amikor a fa úgy ítéli meg, hogy itt az idő utódokban folytatódni, a törzsén elkezd dudorokat növeszteni, ezek léggyökérszerű képződmények. Hogy mikor dönt így, és miért, azt csak ő tudja, nincs életkorhoz kötve, gyakorlatilag bármikor bekövetkezhet, akár egy trauma hatására is. A dudorok egyre nagyobbak lesznek, végül elérik a talajt, és gyökeret eresztenek, megerősödnek. Egy ideig együtt léteznek az „anyafával”, aztán az szép lassan elhal, de tulajdonképpen él tovább a „gyerekeiben”. Ha elkezd dudorokat növeszteni, akkor tehát nem beteg, nem kell kivágni, csak látványosan átadja a helyét az ifjabb generációnak. 

Érdekesség, hogy az idős fák néha morgó hangot adnak, ha átfúj a szél a törzsükön lévő réseken. Egy legenda is kapcsolódik ide, ezt még elmesélem nektek. Jiuzhong város közelében állítólag volt egy ginkgo-liget, amelyet ki akartak vágni, hogy hidat építsenek a folyóra. Szinte minden fát kivágtak már, amikor egy öreg ginkgo pár már földön heverő termő tagja síró-nyöszörgő hangot adott ki, amikor a párja került sorra. A rémült favágók elmenekültek, így maradt életben a liget egyetlen fája.       

A budapesti közönség először a Mozinet Filmnapokon láthatja a Csendes barátot október 5-én 19.30-tól a Puskin moziban, egyébként 2026. januárjában kerül a hazai mozikba.

Kurucz Adrienn