D. Tóth Kriszta: Lágyrész
Tíz évbe telt, mire képes lettem valakinek beszélni arról, ami történt, és újabb tízbe, amíg ki tudtam mondani magamnak: bántalmaztak. Túlélő vagyok. Valamint további ötbe és jelentős mennyiségű terápiába az, hogy szembenézzek vele: nekem ez a működés az ismerősömmé vált. Ma viszont, pontosan negyvennyolc évesen, azt is látom, hogy a bántalmazás nem az, aminek látszik, sokkal több annál. Belülről, rostonként bontja a személyiséget, először szolgává tesz, és a végén gyakran belőled is bántalmazót csinál; a saját magad bántalmazóját. De nekem ebből itt és most elegem van. Boldog születésnapot, kedves Kriszta! Mostantól vigyázok rád.
–
A tarkómat érte az ütés. Dühös volt és tehetetlen. Léptem egyet befelé, ő felém indult, és közben lendítette a karját, a három erő összeadódott a csattanásban. Megtántorodtam, nekiestem az előszobafalnak. A fülem zengett, odakaptam. A tenyerem tiszta, nem véreztem. A másik kezemből kicsúszott a vita hevében hevenyészve megtömött táska füle. Éreztem az ólmot az ereimben ott, ahol vérnek kellett volna folynia. Azt hiszem, vagy háromszáz kilót nyomtam a sok nehézfémtől. Olyan tömeg volt ez, amit aznap este én már nem tudtam volna elvonszolni onnan. Megadóan feltápászkodtam, és még mindig szédelegve lenyomtam a vendégszoba kilincsét. Én ma itt alszom, suttogtam magam elé. Nem jött utánam. Másnap reggelivel várt, három szelet Németországból hozott szalámit fektetett a tányéromra a vajas pirítós mellé. Amikor nagyjából fél évvel később a fejemet az ágyba verte, már tudtam, hogy hamarosan elmenekülök. Kapóra jött egy egyetemi ösztöndíj, egészen Amerikáig futottam előle. Évekkel később úgy hozta a sors, hogy felvették oda, ahol dolgoztam. Amikor először megjelent a szerkesztőségben, megnémultam. Szoborrá dermedt a beszédközpontom, nem szóltam egy szót sem, se neki, se senkinek.
Tíz évbe telt, mire képes lettem valakinek beszélni arról, ami történt, és újabb tízbe, amíg szavakat találtam ahhoz, hogy kimondjam magamnak: bántalmaztak. Túlélő vagyok. Valamint további ötbe és jelentős mennyiségű terápiába az, hogy szembenézzek vele: nekem ez a működés az ismerősöm. Még úgy is, hogy sem előtte, sem azóta soha, senki nem vert meg.
Mert még csak tenyér sem kell hozzá. A lágyrész nyolc napon belül gyógyul, a szavak, a csend, az elhanyagoltság, a fenyegetések, a hangsúlyok, a hazugságok, a manipuláció… a félelem, évtizedekre lebénítja a lelket.
A bántalmazás villámgyorsan a bizalmadba férkőzik. A barátod lesz. Áthuzalozza az agyat, oda tapad, ahol a legplasztikusabb a személyiséged: az önértékeléshez. Rostonként írja át azt a zsigeri tudást önmagadról, hogy ember vagy, és mint ilyen, szeretnivaló.
A végére elhiszed, vallod, éled, hogy te ennyit érsz. És elkezdesz úgy működni, mint egy szolgáló. Mindenki érzelmi szolgája. Az anyádé, az apádé, a testvéredé, a mindenkori társadé, a saját gyerekeidé, a kollégáidé, a főnökeidé, a beosztottjaidé, a vállalkozásodé, a lakóközösségé, a közértben a sorban mögötted állóé…
A világ szolgája leszel, mert azt reméled, hogy ha majd mindenki jól lesz, akkor te is megérdemled, hogy jól legyél. Ha mindenkit eléggé szeretsz, akkor egyszer csak majd érdemes leszel a szeretetre te magad is. De addig dolgod van; darabolod az almát a gyereknek, számolod, hogy meglegyen a napi öt zöldség-gyümölcs, de te nem viszel be vitamint. Ha látod, hogy valakinek fáj, te vagy az első, aki felajánlja a segítségét, de te nem kérsz segítséget, ha bajod van. Mindenkit elviszel orvoshoz, de hogy kivizsgáltasd magad, arról szó sem lehet. Hát, kinek van erre ideje a sok teendő közepette? Mész, csinálod, megszervezed, megoldod.
Bástyájává válsz minden közösségnek, ahol megfordulsz. Kötőszövetévé az emberi kapcsolataidnak, még bőven azután is, hogy lejárt a szavatosságuk. Ha csenddel vernek, kimozgatod, ha beledöglesz is. Ha manipulálnak, nem akarod észrevenni. Ha hazudnak, megbocsátasz. Ha elhagynak, visszavárod. Meg akarod érteni. A motivációját. Az érzelmi hátterét. És begyógyítani a sebeit, hiszen, szegény, nem véletlenül vált olyanná, amilyen. Segítségre van szüksége. Újra és újra odatartod a másik orcádat. Istenem, ki tudja, hányszor pofoztak már fel, de neked mindig van másik orcád.
Míg másoknak határtartásról papolsz, a saját határaidon simán átmasírozhat bárki. Te leszel a jó asszony, aki mindent megbocsát. Meg az erős nő, akire mindenki felnéz. A válogatott gonoszságokat a nyilvánosság előtt elegáns hallgatással viselő, „ez vele jár, ne is törődj vele, emelkedj felül” ismert személyiség.
És közben szépen lassan a saját magad legfőbb bántalmazójává válsz. Kedvenc eszközöd az elhanyagolás.
Nekem sem tizenkilenc éves koromban kezdődött azzal a pofonnal, de az biztos, hogy azóta tökéletesítettem és a működésem alapelemévé tettem.
Most itt ülök a negyvennyolcadik születésnapom hajnalán, ölemben a laptoppal, és arra gondolok, hogy ebből elég.
És arra is gondolok, hogy ezt most nem fogom túlírni.
Simon Márton szerint: „Szeretni annyi, hogy állsz és nem tudsz mit csinálni”.
Szerintem saját magadat szeretni annyi, hogy állsz, és hagyod magadnak, hogy csináld.
Kedves Kriszta, kérlek bocsáss meg! Ne haragudj rám! Elvesztettük egymást, pedig itt vagy mindig. Egy bőrben élünk. Nincs, aki jobban ismerne nálad. Mindenemről tudsz. És én mégis elhagytalak. A nagy igyekezetemben, hogy mindenkit képes legyek szeretni, elfelejtettem, hogyan szeresselek téged. Hogyan szeresselek jól.
A lenti tükörben megvizsgáltam az arcodat. Az arcomat. És megállapítottam, hogy igen, valóban negyvennyolc éves vagyok. A lágyrészek begyógyultak, a ráncok olyanok, amilyenek. Azokba, ha nem haragszol, inkább mégsem fecskendeznék mérget. Felejtsük el a mérget.
De a lelked ráncaival tudunk mit kezdeni. Még bőven van idő.
Gyere ide, átölellek.
A kiemelt kép a szerző tulajdonában van
