„Én egy vad szörnyeteg vagyok!” – erről mesélnek a tizenharmadik századi kisfiú rajzai

–

A novgorodi ásatások során több mint ezer levelet, üzenetet tártak fel eddig. A leletek száma egyre növekszik, ugyanis a környék talaja viszonylagos épségben őrizte meg ezeket a fakéreglapokat, így a kutatás még ma is folyik. Novgorodot a tizenharmadik században kiterjedt nyírfaerdőségek vették körül, így kiszárított nyírfakéreglapokra írtak egy szikeszerű írótollal. A leletek nagy száma és tartalma azt bizonyítja, hogy igen elterjedt volt az írás a városban. Nemcsak a papok vagy a bojárok tudtak írni, hanem a kereskedők, sőt a birtokos asszonyok is.

Nem csupán hivatalos leveleket, üzleti feljegyzéseket, hanem személyes üzeneteket, sőt „bevásárlólistát” is találtak a régészek, illetve több, gyerekkéztől származó gyakorlólapot is. 

„Aki ezt olvassa, az hülye!” 

A sok száz nyírfakéreg-üzenet között a legértékesebbek talán Onfim lapocskái, aki igencsak unhatta a sulit, ugyanis az iskolai munka vagy éppen a házi feladat elkészítése közben készítette el rajzait. Mondhatni unalmában firkálgatott. Vagy éppen üzenetet írt valamelyik társának, esetleg megviccelte őket. Mert a nyírfakéreg-lapocskák alapvetően írásgyakorlásra szolgáltak Onfim esetében – az ábécé rendje szerint következtek a betűk, vagy egymás után szótagok, szókapcsolatok, végül mondatok, sőt zsoltárrészletek is. Az egyik ilyen leleten furcsa betűsorra bukkantak a régészek, amelyek vízszintesen, balról jobbra olvasva értelmetlen betűsoroknak tetszettek. Ám ha függőlegesen olvasták az oszlopokat, akkor (szabad fordításban) a következő mondat volt kibetűzhető: „Aki ezt olvassa, az hülye!”

Azt hiszem, mindannyiunknak ismerősek az ilyen típusú iskolás viccek, mint ahogyan a kis cédulák is, amelyeket a barátunk padjába csempésztünk. Onfim is küldött ilyen üzentet a barátjának, Danilónak. Ha pedig megunta az írást, akkor a lap szélére rajzolt, mint bármelyik gyerek manapság, akinek elege van a betűgyakorlásból. 

Onfim világa

Onfim először önmagát rajzolta le. Nyilván lovag vagy harcos akart lenni, akik az akkori idők sztárjainak számítottak. Éppen ezért megörökítette magát, amint lovával nemcsak hogy eltiporja az ellenséget, hanem a biztonság kedvéért, még egy lándzsával is átdöfi. És hogy el ne tévesszük, ki a hős, a lovas mellé a saját nevét is odaírta: Onfim.

A tizenharmadik század az Arany-horda támadásaival nem volt egy nyugalmas időszak. Onfim rajzai az ezerkétszázas évek derekán születhettek. A harci készültség a mindennapok része volt, hiszen 1238-ban a környező városokat elfoglalták a tatárok. Bár Novgorod megmenekült, ilyen viszonyok között természetes, hogy sok harcosábrázolást találhatunk a kisfiú rajzai között. Egész csatajelenetet is megelevenít, hátrafelé nyilazó tatárokkal, eltaposott ellenségekkel, haldokló lovakkal. Egy másik képen lófuttatást láthatunk, sőt van, ahol ketten ülnek egy lovon. A kutatók azt feltételezik, hogy itt Onfim egy mindennapos eseményt örökített meg, amikor az édesapja vitte a lován.

Az én személyes kedvencem a nagy szemű szörny, amivel igazság szerint a régészek nem tudnak mit kezdeni. De ez a kedvesen félelmetes figura is ismerős lehet a gyerekeink rajzairól. Ő az a szörny, ami manapság az ágy alatt lakik, és éjszaka mászik elő. Akinek nincs valóságos alakja, Onfim azonban tökéltesen lerajzolta. 

A mesetudat a kisgyermek sajátja

Olyannak látja a világot, amilyennek képzelni szeretné, így hát természetes, hogy Onfim is a legnagyobb harcosként ábrázolja magát. Ám a mesei képzeletnek nincsenek határai, így a tizenharmadik században élt kisfiú fantáziavilágába simán belefért, hogy szörnynek gondolja magát. Az egyik rajzán (amit később felülírt, így nehezen kivehető) egy képzeletbeli lényt ábrázol, amely tüzet lehel, elálló fülei vannak, és kunkori farka. Talán egy sárkány lehet, ki tudja. Ám az biztos, hogy Onfim azt írta a rajz mellé, hogy „Én egy vad szörnyeteg vagyok!”.

A lelet érdekessége az is, hogy ezt nem a szokásos nyírfakéreg-lapocskára rajzolták, hanem egy leselejtezett kosár aljára, amelyet „újrahasznosítottak”. Valószínűleg Onfim édesanyja adta a gyerek kezébe, hogy azon gyakoroljon. A kosáralj egyik oldalán a gyerek házi feladatát láthatjuk, a másikon pedig megjelenik Onfim, a szörnyeteg, aki lehet, hogy éppen a sok házi feladat miatt olyan dühös. 

A gyerekek rajzain megjelennek a szeretteik is. Onfim is lerajzolta önmagát az édesapjával, majd a barátaival, akik libasorban követik a kisfiút. 

Miért ilyen „primitívek” ezek a rajzok?

Onfim rajzait elnézve valószínűleg mindenkinek az oviskorú gyerekek alkotásai jutnak az eszébe. Széles mosolyú, nagyfejű fej-láb emberkék, akiknek gyakorlatilag nincs testük, a kezeik pedig olyanok, mint a gereblyék, amelyeken még véletlenül sem szerepel öt ujj.

A kutatók véleménye szerint azonban Onfim nem három-négy, hanem hét-nyolc éves lehetett, amikor a rajzokat készítette. A nyírfakéreg-lapocskák ugyanis egyértelműen arról tesznek tanúbizonyságot, hogy a kisfiú már nemcsak a betűket ismerte, hanem képes volt szavakat és mondatokat is leírni, sőt másolt a Bibliából, vagy diktálás után írt le nehéz, számára érthetetlen szöveget. Márpedig a korszakban leghamarabb hat-, de inkább hétéves korban kezdték el iskolába járatni a gyerekeket, és minimum egy évet felölelt, amíg megtanulták a betűket, és azokból nemcsak szótagokat, hanem értelmes szavakat és mondatokat is tudtak alkotni. Onfim tehát minimum hétéves kellett hogy legyen, amikor a nyírfakéreg-lapocskákon a rajzait elkészítette. 

Természetesen merülhet fel a kérdés, hogy miért ilyen hatalmas a különbség Onfim rajzai, és egy mai hét-nyolc éves ábrázolásai között?

A gyermekrajzelemzés komoly felkészülést igényel, ám egy pedagógus számára elengedhetetlen, hogyha jelzés szinten is, de tudjon „olvasni” a gyerekek képi jeleiből. Az óvodáskorú gyerek rajzai alapvetően érzelmi indíttatásúak, céljuk nem a világ valósághű lemásolása, hanem (Piaget fejődési szakaszainak megfelelően) egyfajta érzelemvezérelt, egocentrikus világkép megmutatása. Ez vagyok én, rendszerint a világ közepén, minden értem van és körém rendeződik, én vagyok a legnagyobb hős, amerre csak a szem ellát. Ez a világ nem túl bonyolult, vannak a jók és a rosszak, és mi természetesen a jók oldalán állunk. Később a gyerek gondolkodása differenciálódik, megjelenik a valósághű ábrázolás igénye, de ennek Onfim rajzain még nyomát sem találjuk. Ráadásul úgy tűnik, hogy még ötig sem tud számolni, hiszen az emberkéinek 3-8 ujjuk van, de véletlenül sem öt. 

A pedagógusképző intézményekben még ma is sok helyütt Florence Goodenough rajztesztjét oktatják, amely az emberábrázolás differenciáltsága alapján következtet a gyerek értelmi képességeire. Ezen a teszten Onfim valószínűleg közel sem érné el az életkorának megfelelő pontszámot. Ám ebből a tényből hibás lenne azt a következtetést levonni, hogy Onfim, vagy a tizenharmadik századi iskolás gyerekek butábbak lettek volna, mint a maiak, hiszen Goodenough tesztje nem veszi figyelembe például a kulturális tényezőket, amelyek esetünkben igencsak meghatározók. Onfim valószínűleg egész életében nem találkozott annyi képi ingerrel, mint amennyivel egy mai óvodás akár hároméves koráig találkozik. Nem vették körbe képeskönyvek, az utcákon nem voltak plakátok, a televízió és az internet képözönéről pedig ne is beszéljünk.

És igen, valószínű, hogy még ötig sem tudott számolni. Novgorodban ugyanis akkoriban nem volt külön jele a számoknak: az ábécé betűinek sorszáma jelölte őket. A cirill ábécé első betűje az „a” volt az egyes, a „b” azonban kimaradt és a „v” lett a kettes, a „g” a hármast jelölte. Hogy a helyzetet bonyolítsuk, a betűknek külön nevük is volt: az „a”-t „az”-nak, a „g”-t „galogónak” kellett mondani.

A számolás tehát csak akkor jöhetett szóba, amikor már tökéletesen tudott írni és olvasni a gyerek, hogy ne keverje össze a betűket és a számokat.

Egészen mások voltak a gyereknevelési elvek is. Ha csak konkrétan a művészeti nevelést tekintjük, ma természetes, hogy a kétéves gyereknek már zsírkrétát adunk a kezébe, fest az ujjával, majd később ecsettel, és igen sokféle ábrázolási technikát kipróbál, mire eléri a hét-nyolc éves kort. Onfimnak semmi ilyesmire nem volt lehetősége. Mégis rajzolt, vélhetően először az utca porába, vagy a sárba, majd később a nyírfatáblácskákra. Ám, ha nem lett belőle ikonfestő, akkor esélyes, hogy egész életében egyszer sem volt a kezében ecset, és sohasem használhatott a rajzaihoz színeket. 

Nem volt nagy művész, képei mégis fennmaradtak, és megmutatnak egy apró szeletet abból, hogyan éltek, éreztek és gondolkodtak a tizenharmadik századi gyerekek. 

Források: ITT, ITT; valamint V. L. Janyin: Nyírfakéreg ​levelek üzenete. Fordította Szvák Gyula. Gondolat–Kárpáti, Budapest–Uzsgorod, 1980; képek forrása: en.wikipedia.org

Kiemelt képek forrása: Wikipedia / В. Л. Янин, «Я послал тебе бересту…», изд. 2, М., 1998; Wikipedia / Dario Aralezo

Miklya Luzsányi Mónika