Ha a vezető egy közülünk, nehéz lázadni ellene – Beköszöntött a Haver Főnökök kora

–

Átmeneti rítusok

Arnold van Gennep francia antropológus óta tudjuk, hogy a gólyatáborhoz hasonló aktusoknak fontos társadalmi szerepe van. Átmeneti rítusoknak nevezik az élet fontos állomásai közötti váltások ceremóniák formájában történő kollektív feldolgozását.  Átmeneti rítusnak számítanak például az esküvő köré csoportosuló szokások: hajadonból férjes asszonnyá válni nagy változás egyéni és össztársadalmi szinten is, ennek feldolgozásában pedig kvázi segítenek a rítusok az eljegyzéstől az esküvőn át a nászútig, amelyek mind-mind átvezetnek a házasságba. 

De hogy jönnek ide a mérgező főnökök? Nos, a munka világába való beavatás már a közoktatásba való bekerüléssel megkezdődik, ahol megtanuljuk, milyen elvárásokat támasztanak felénk intézményes keretek között, és ezeknek hogyan tegyünk eleget. Ha úgy tetszik, megkezdődik egy hosszú (nagyon hosszú) jegyesség.

Az esküvő az első „munkaszerződés” aláírása, a mézeshetek pedig az „onboarding”, vagyis a beszoktatás folyamata, amikor még elég megtalálnod a kávégépet, és mindenki kedves mosollyal jutalmaz érte.

Majd eltelik pár hónap, és realizálod, hogy megérkeztél a házasság nevű intézménybe. Vagyis a munkahelyedre. 

A tekintélyszemély ez esetben nem Ágota néni, a neurotikus osztályfőnököd (igaz történet), még csak nem is egy régi (nagyon régi) letűnt patriarchális világban a férjurad, hanem a nagy kezdőbetűvel írt Főnök, aki az udvarlási fázisban egy bűbáj volt, de amióta kötnek azok a béklyók, fokozatosan mutatja meg valódi arcát, te pedig azt kívánod, bár ne tenné…

Az Igazi Seggfej

Van az a típusú mérgező főnök, aki gátlástalanul és kendőzetlenül mérgező. Meg sem próbál udvarias és kedves lenni, vagy olyan manírokat magára erőltetni, amikből kiderülne, emberszámba vesz téged. Sőt, olyannyira tudatában van saját erőfölényének, hogy ezzel rendszeresen és nyíltan vissza is él, már-már élvezettel.

Ennek a típusú főnöknek az iskolapéldája Az ördög Pradát visel című filmben a Meryl Streep által megformált Miranda, akiről úgy hírlik, valójában a Vogue főszerkesztőjéről, Anna Wintourról mintázták. A film alapjául szolgáló könyvet ugyanis az a Lauren Weisberger írta, aki 1999-ben tíz hónapon át tényleg Anna Wintour asszisztense volt. Szegény pára.

A filmbeli karakter, Miranda Priestly gyakorlatilag póráznak használta a beosztottjai telefonját, bármilyen magánéleti helyzetből elszólítva őket, küllemükre, munkájukra folyamatos becsmérlő megjegyzéseket téve. Tehát hiányzott belőle mindenféle részvét, kegyelem és alapvető tisztelet. Amellett, hogy szakmailag biztos kitűnő volt – bár számomra nincs szakmaiság emberség nélkül –, egy igazi nagybetűs Seggfej. 

Hadd említsem meg Miranda férfi változatát, a Förtelmes főnökök Dave-jét, akit Kevin Spacey személyesített meg. Nagyon szélsőséges példa, hiszen Dave odáig jut a kíméletlenségben, hogy meg is öl valakit, de az egész film túlzóan szatirikus, és ez így van jól. Dave Mirandához hasonlóan szintén az alkalmazott lelkét akarja megkaparintani, és magával vinni az öröklétbe, csak őt talán eggyel kevésbé érdekli a szakmaiság, és eggyel jobban a kezében összpontosuló hatalom. 

Az ilyen Dave- és Miranda-félékben egy pozitívum van: nyíltan lehet őket utálni, ami nem várt előnyökkel jár. Magad, a munkatársaid és néha még a főnök előtt is elismert a seggfejség ténye. Nincsenek ambivalens helyzetek, amit lehet akár így, akár úgy interpretálni, és a méltatlan bánásmód elszenvedője nagy valószínűséggel nem lesz megkérdőjelezve, amikor panasszal vagy nyílt kritikával él, hiszen mindenki tudja a szervezeten belül, hogy egy Toxikus Főnökkel van dolguk. 

A film egyik jelenetében Dave beosztottja, Nick az egymilliomodik méltatlan bánásmód után azt vizionálja, hogy kidobja főnökét az ablakon, mire a munkatársai ujjongásban törnek ki. Senki sem vonja kétségbe (legalábbis Nick fantáziájában), hogy amit a férfi alkalmazottként nap mint nap átél a munkahelyén, az egyszerűen nem normális.

Egy amerikai felmérés szerint a dolgozók 50 százaléka távozott a munkahelyéről a közvetlen főnöke miatt. Ezekben az esetekben nincs „ha” és „de” és „talán”, az Igazi Seggfej elől menekülni kell, minden lelkiismeret-furdalás nélkül. 

Az Édesbájos Seggfej

A második típussal már nehezebb a dolgunk, mert ugyan itt is egy Mérgező Főnökkel állunk szemben, viszont azzal a különbséggel, hogy az Édesbájos megpróbálja magát Rendes Főnöknek álcázni. Legalábbis alkalmanként, legalábbis a vezetőség felé. 

Eszközei válogatottak lehetnek, például nyílt verbális agresszió helyett passzív agressziót alkalmaz. Te pedig máris ott találod magad a liftben, miután ő kiszállt, elejtve egy aprócska, finom megjegyzést a munkáddal, külsőddel, bármivel kapcsolatban, amikor nem tudod eldönteni, hogy egy szándékosan gonosz beszólással volt dolgod, vagy pedig valamit félreértettél csupán.

Az Édesbájos Seggfej ugyanis felfelé nyal, és lefelé tapos, tehát van egy olyan arca, amelyet a vele egy szinten, vagy a hierarchiában feljebb állók sosem fognak megismerni.

Következésképpen sokkal nehezebb panaszt emelni a bánásmódja ellen, hiszen a vélt vagy valós szaktudása mellé gyakran olyan behízelgő modor társul, ami nem teszi egyértelműen elviselhetetlenné.

Hangulatember – ezzel a szóval szokás elvenni viselkedésének az élét: annak a nagy mennyiségű bújtatott verbális abúzusnak, manipuláció-cunaminak és megszállott mikromenedzselésnek, amit az Édesbájos elkövet. A legszomorúbb az egészben pedig az, hogy amikor épp jó hangulatban van, még meg is tudja magát kedveltetni, így aztán a munkások ellenállása sem szerveződik olyan hatékonyan, mint az első típus esetében. 

Az Édesbájos alkalmazottai is válogatott megküzdési módszereket dolgoznak ki, hogy ne kerüljenek miatta átmeneti létbizonytalanságba. Nem feltétlenül azt, hogy képzeletben kidobják az ablakon, hiszen az sem olyan egyértelmű, hogy ezért a többiek tapsolnának neki. 

Sőt, egyesek egyenesen a kegyébe akarnak férkőzni, kiismerni, mikor mit kell ahhoz tenni, vagy mondani, hogy velük kivételt tegyen, mikor megkezdődik a Gonoszság Órája.

Nekik akár még egy furcsa Stockholm-szindrómájuk is kialakulhat időközben, hiszen az Édesbájos olykor tényleg megjutalmazza a hűséges viselkedést, és megmutatja emberi oldalát, pont annyira, hogy az a bizonyos felmondólevél sosem legyen ténylegesen elküldve… 

A posztmodern Haver Főnök

Slavoj Žižek szlovén filozófus szerint felemelkedőben van egy harmadik típusú mérgező főnök is, hála a munka átalakuló világának, ami még mindig kapitalista keretek között operál ugyan, azonban igyekszik beépíteni a változó idők szelét is, és a munkaerőpiacra belépő új generációk szakmai elvárásait. Ez a típus pedig nem más, mint a Haver Főnök – állítja Žižek. 

Žižek szerint a ma főnöke már nem akar főnök lenni, a szó klasszikus értelmében legalábbis biztosan nem.

Ha a nagy egészet nézzük, sok minden nem változott – értendő ezalatt az alulfizetettség és túldolgoztatottság párosa –, és a modern főnök azt nem akarja vállalni, hogy ilyen körülmények között beleáll a hatalmi figura szerepébe, hiszen az azt a felelősséget is maga után vonná, hogy javítani kellene ezeken a körülményeken. 

A Haver Főnök a munka világának egy olyan új korszakát képviseli, amelyben az éles határok munka és magánélet között végképp elmosódnak, és nem csupán az otthoni, illetve hibrid munkavégzés okán. Azok számára, akik egy napot is eltöltöttek a versenyszférában, ismerősek azok a frázisok, hogy „mi itt egy nagy család vagyunk”, „ez egy barátias hangulatú munkahely”, stb… Ha arra gondolnak, hogy ugyanúgy anyagi függőségben élsz alkalmazottként, mint a születési családban voltál gyerekként, akkor a megfogalmazás helyes, egyébként viszont gyakran az ilyen jellegű kiszólások, főleg ha a főnöktől érkeznek, igyekeznek azt a tényt elfedni, hogy itt bizony tarthatatlan határidők és végtelen számú túlórák vannak kilátásban. Te pedig még meg is teszed ezt, kényszeredett mosollyal az arcodon, hiszen csapatjátékos vagy, nemde?

A Haver Főnök ellen nehéz lázadozni, hiszen ő is egy közülünk, együtt szocializálódik velünk a munkaórán túl is, ami ebben az esetben nemhogy megnehezíti, de gyakorlatilag lehetetlenné teszi, hogy megszerveződjön az Ellenállás.

Amikor felemelnéd a szavadat az irreális elvárások és a nem arányos kompenzáció okán, röviden fizetésemelést kérnél, a Haver Főnök csak széttárja a kezét, rosszabb esetben felfelé mutogat, hiszen neki is van egy Haver Főnöke, aki szintén nagyon jó fej, csak hát most igazán nem áll módjában, szegezi tekintetét ő is az eggyel magasabb pozícióban lévő üvegajtára. 

A felmondás helyett Žižek arra biztat minket, ha Haver Főnökkel van dolgunk, igenis kényszerítsük ki belőle a vezetői magatartást annak minden felelősségével együtt.  

Anya, egy nap lehetek Rendes Főnök?

Volt szerencsém egy évtizednyi pályafutásom során szám szerint egy Igazi és három Édesbájos Seggfejhez, lassan két éve pedig több Rendes Főnöknek is dolgoznom. Felmerül bennem a kérdés, ha valaha főnök leszek, milyen mintát követek majd? 

A pszichológusommal a minap azon tanakodtunk, pontosabban ő segített engem a tanakodásban, hogy vajon a mérgező szülői mintákat mennyire tudja az ember levetkőzni, amikor belőle is szülő válik? Ez a gondolat nem titkoltan foglalkoztat engem, de csak ennek a cikknek a megírása közben eszméltem rá, hogy az is érdekel, vajon mennyire tudja az ember levetkőzni a mérgező vezetői mintákat?

Hány Rendes Főnökökkel eltöltött év kell ahhoz, hogy a velük való együttműködés az alkalmazotti létem sebeit begyógyítsa, és potenciálisan felkészítsen saját Rendes Főnökségemre?

Edina szerint, ő a psziszchológusom, újraírhatók a toxikus szülői minták, és válhat jó szülő egy gyerekként traumatizált felnőttből. Itt bátorkodom biztató szavait ráhúzni jelen téma kapcsán felmerülő aggályaimra, és ezek alapján kijelenteni, a Főnök-sebek is gyógyíthatók, és még belőlem is válhat Rendes Főnök… ahogy belőled is.

Ha érdekel a téma, olvasd el Modla Zsuzsa Pokoli főnökök című könyvéről szóló ajánlónkat is

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ jacoblund

Wilson Luca