A filterek alattomos térhódítása

Amikor a kiterjesztett valóság (AR) szűrők a 2010-es évek közepén divatba jöttek, nem sokat foglalkoztunk velük. Az olyan filtereket, mint a kutyaarc a Snapchaten – az első közösségimédia-alkalmazáson, amely ezeket kínálta – csak ártalmatlan szórakozásnak tekintettük.

Népszerűségük végül más közösségimédia-platformokat is arra késztetett, hogy létrehozzák a sajátjaikat, majd később lehetővé tették a felhasználóik számára, hogy ők is megalkossák a nekik tetsző szűrőket. A filterek nagy része azonban nem szigorúan a szórakoztatásra készült, hanem arra, hogy javítsa az ember külsejét: pirosabb orcát, simább bőrt, tágabb tekintetet kölcsönzött a felhasználóknak – persze csak az online térben.

A ma használt szűrők közül sok már nem is AR-, hanem AI-alapú, ami még inkább valósághűvé, már-már ijesztően meggyőzővé teszi azokat.

De ahogy a filterezett kontentet egyre nehezebben különböztetjük meg a természetestől, úgy tűnik, valami más is változik: az ezekről alkotott véleményünk.

Nemrég több tucat amerikai állam perelte be a Metát

Meggyőződésük szerint ugyanis a cég tudatosan károsítja a felhasználóit, többek között épp a szépségszűrők használatával. Az ügyet nagyrészt Frances Haugen, a Facebook volt termékmenedzserének és adattudósának állításai, és az azt követő vizsgálatok robbantották ki, amelyek bizonyítékokat tártak fel arra vonatkozóan, hogy ezek az alkalmazások káros hatással vannak a mentális egészségre a felhasználók jelentős része, de különösen a fiatal lányok esetében.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Valentina D (@bilintinamakeup) által megosztott bejegyzés

Az egyre nagyobb horderejű ügyben kifejezetten a Metát okolják a „testdiszmorfiát elősegítő” vizuális eszközök tervezéséért, de arra is rámutattak, hogy a vállalat

„tisztában volt azzal, hogy a fiatal felhasználók fejlődő agya különösen érzékeny a manipuláció bizonyos formáira, és ennek ellenére döntött úgy, hogy ezt a sebezhetőséget célzott funkciókkal [mint a szűrők] használja ki”.

Nem meglepő módon az ügy viszonylag rövid idő alatt országos vitát indított el a gyerekek online biztonságáról és a szépségszűrők hatásáról.

Eddig csak néhány felmérés készült a témában, mint például az a 2021-es, több mint kétszáz tinédzser körében végzett kutatás, amely eredményei szerint a legtöbben (61 százalék) a szépségszűrők használata miatt rosszabbul érzik magukat a való életben, és a filterek alkalmazása összefügg az alacsony önbecsüléssel, valamint a rossz testképpel. Egy másik felmérés szerint ötből egy lány érzi úgy, hogy a szépségszűrők negatívan hatnak rá.

Azonban, ahogy Jessica DeFino, a hivatalos Kardashian-Jenner alkalmazások egykori szerkesztőjéből a szépségkultusz kritikusává váló riporter az MIT Technology Review-nak adott interjújában rámutat: „vannak tanulmányok és felmérések, amelyek azt mutatják, hogy a fiatal lányok, különösen a tinédzserkorúak, de

a nők minden korosztályban nagyobb arányban tapasztalják a külsejükkel kapcsolatos szorongást, depressziót, test- és arcdiszmorfiát, illetve egyre nagyobb mértékben jelentkeznek táplálkozási zavarok, önkárosítás, sőt még az öngyilkosság is gyakoribb”.

Bár ez is sokkoló, létezik egy még kézzelfoghatóbb bizonyíték arra, hogy ezek a virtuális szűrők tényleges hatással vannak a valós életre. Az interjú későbbi részében DeFino megjegyzi, hogy a filterek abszolút jelenléte a plasztikai műtétek megugrását is eredményezte, mivel az emberek, főként a nők, mindig a „tökéletes”, filteres arcot akarják látni: ez az úgynevezett Instagram-arc jelenség.

Egyre nő a „szépségadó”

Vannak páciensek, akik a népszerű közösségimédia-szűrőkkel vagy képszerkesztő eszközökkel digitálisan módosított szelfikkel érkeznek a plasztikai sebészhez vagy injekciós konzultációra, és azt mondják, így akarnak kinézni. Ez a Snapchat-diszmorfiának is nevezett vágy, hogy a megjelenésed a virtuális, torzított énedhez hasonlítson, valójában a testdiszmorfiás zavar (BDD) egyik formája, amit az Amerikai Pszichiátriai Társaság mentális zavarnak minősít.

Az azonban, hogy egyre többen döntenek úgy, hogy a való életben is úgy szeretnének kinézni, mint a legnépszerűbb beauty filterekkel, minden bizonnyal valami mást is eredményez: a „szépségadó” növekedését mindenki más számára. Ugyanis soha nem volt még nagyobb kihívás „szalonképesnek” lenni, és ez az, amit egyesek szépségadónak neveznek – az árat, amit meg kell fizetnünk azért, hogy nőként létezünk ebben a világban.

A beauty influenszerek egy része pedig nem sokat segít ezen a helyzeten, sőt. Miközben sokakkal elhitették, hogy ha az ő méregtelenítő teáikat, bőrbarnítóikat és étrend-kiegészítőiket veszik meg, akkor elérhető a velük való hasonlóság, a dolog nagy része szintén filterezett átverés. Az emberek többsége ugyanis nem gondol bele, hogy valójában egy torzított képre szeretne ily módon hasonlítani. Valamire, ami nem is létezik. 

Minél szélsőségesebbé válnak ezek a szűrők – és az utóbbi időben éppen ebbe az irányba halad a dolog –, annál nagyobb a szakadék a valós élet és a szépségideál között.

Így annál több termékre és beavatkozásra van szükség ahhoz, hogy közelebb kerüljünk ahhoz a feljavított verziónkhoz – vagy éppen a képhez, amit egyes influenszerek sugallnak –, ami a képernyőről mosolyog vissza ránk.

Ez egy kereskedelmi aranybánya

Nem meglepő, hogy a világjárvány ellenére a szépségipar az elmúlt években virágzott: a plasztikai sebészet és a szépészeti beavatkozások piaca is – különösen a botox és az ajakfeltöltés népszerűsége ugrott nagyot. Valójában ugyanis még a világjárvány idején sem enyhült a nőkre nehezedő nyomás, hogy megfeleljenek a szépséggel kapcsolatos elvárásoknak.

A videokonferencia-hívások számának növekedését rengeteg – főként csak a nőknek szóló – tanács kísérte arról, hogyan nézzenek ki profin videócseten, ami aztán létrehozta a Zoom-arc-jelenséget, egyfajta fordított Nárcisz-élményt, amikor a saját arcunk szemlélése elégedetlenséghez vagy épp kétségbeeséshez vezet – ami megint csak a kozmetikai beavatkozások számának megugrását eredményezte.

A szépségre való törekvés mindig is a társadalmi nyomásból és az önkifejezés vágyából fakadt. Manapság azonban sokan feltételezik, hogy csak az utóbbiról van szó. 

De vajon tényleg így van? Az a törekvés, hogy egyre közelebb kerüljünk önmagunk feljavított, virtuális változatához tényleg az önkifejezést jelenti, vagy épp ellenkezőleg: önfeladás egy egydimenziós szépségideálnak? És mit vesz el tőlünk ez az önképünkkel kapcsolatos megszállottság, hogy elérjünk és fenntartsunk bizonyos, kívánatosnak tartott tulajdonságokat? 

Mindig megfizetjük az árát – idő, pénz, vagy akár fizikai és szellemi jóllétünk formájában

Ez persze nem jelenti azt, hogy a nők és a lányok számára könnyű lenne egyszerűen kihátrálni, hiszen kétségtelenül nagy a nyomás, hogy fiatalosnak, simának és hibátlannak tűnjünk egy olyan társadalomban, ahol a megjelenésünk mindig a középpontban van. A fiatalabb generáció tagjain pedig, akik alig ismerik a mindenütt jelenlévő szelfik és szépségfilterek előtti világot, ez a nyomás még nagyobb lehet – ezzel együtt pedig a potenciális költségeket és negatív hatásokat is jobban elszenvedik.

Éppen az ő érdekükben kell ezeket a párbeszédeket elindítani: nem szabad visszariadnunk attól, hogy kritizáljuk, megkérdőjelezzük a jelenlegi szépségideálokat, és mindent, ami segít fenntartani ezeket – a közösségi médiától kezdve, a szépségszűrőkön és az influenszerkultúrán át a szépségipar által ránk erőltetett üzeneteiig.

Mert lehet, hogy már nem iszunk folyékony aranyat az örök szépség eléréséhez, ahogy tették ezt a XVI. században, de az, hogy megpróbálunk hasonlítani a saját vagy éppen más digitálisan manipulált képére, semmivel sem racionálisabb. 

Még ha a közösségimédia-platformok a jövőben óvatosabban is járnak el a beauty filterekkel kapcsolatban, a tanulmányok szerint az e téren hozott szabályozások csak korlátozott hatást érhetnek el. Hiszen amíg nem függetlenítjük a saját értékünket – és másokét – a fizikai szépségtől, addig fontos lesz számunkra, hogy megpróbáljunk megfelelni annak szűkös elvárásainak, amit a mindenkori szépségideál jelent.

Kiemelt képünk forrása: Instagram

Mózes Zsófi