–

My Heart Will Go On

Arról, hogy a szomszéd lakásban lakik valaki, csak a falon átszűrődő Celine Dion-dalok, kéjes nyögések, és az ajtótól a liftig tartó szaftos kukacsík nyoma árulkodott a kockás kövön.

A rejtélyes szomszéd sosem jön ki a lakásból, a negyven fok melegben napokon át aszalódik az ajtaja előtt a cukros üdítőitalokkal teletömött szemeteszsák. Belengi a lépcsőházat az üdítők édeskés szaga, ahogy elkezdenek fermentálódni a kánikulában.

Mindig ő jut eszembe, ha valami olyan közhelyes szalagcímet látok a hírfolyamomban, hogy: „Fenekestül felforgatta a világjárvány az életünket, hát nem őrület?!” Ilyenkor rendszerint nevetve, cinikusan válaszolok a laptopom képernyőjének: „Ja, naná, hogy felforgatta, napközben is lehet nézni pornót, haver! De, tényleg őrület.”

Az együttélés most talán nehezebb, mint korábban volt. Régen csak hat után estek haza az emberek, most aki teheti, otthonról dolgozik.

A home office alatt a lakóházak egyre inkább kollégium jelleget kezdenek ölteni, állandó a nyüzsgés, aminek megvan a bája, de bőven akadnak hátrányai is.

A napjaim ritmusát videóhívások, online ügyintézések, telefonok és a szomszédok határozzák meg.

Jelenleg az elsődleges közösségem a lakóközösség, amelybe frissen, alig két hónapja csöppentem be.

Az első hetekben bűnügyi profilozókat megszégyenítő módon próbáltam rájönni a falakon átszűrődő hangok alapján, hogy kik is lehetnek az új szomszédaim.

Volt olyan, aki a beköltözésem napján bemutatkozott. Átjött, hogy egyszer és mindenkorra tisztázza az erőviszonyokat közöttünk. Legalábbis megpróbálta.

– Muszáj ezt ma? Nagyon hangos… hű mekkora macska! Szóval, vasárnap van, ilyenkor pihennek az emberek… – tért a lényegre.

– Bocs, sajnos még eltart egy darabig, most költözöm be épp, elnézést az esetleges kellemetlenségért.

– Lehetne, hogy ezt máskor folytasd? Ilyenkor pihenni szoktak az emberek.

– Bocs, nem. De esetleg segíthetsz cipekedni, gyorsabban készen leszünk, hamarabb lesz csend.

Válaszul sietve elköszönt, és inkább hazament. Hogy érzékeny a hangokra, az nem vitás, egy másik alkalommal este már lefekvéshez készülődtem, amikor elhajtott az ablak alatt egy autó bazi hangosan, mire a szomszéd kikiabált az ablakon, mintha bármi értelme is lenne: Ez most komoly, baszki?

Azt is kiabálhatta volna akár, hogy nem este kéne versenyezni, vagy esetleg fenyegetőzve, hogy hé, haver, hívom a köztereseket!

De ő nem így tett, és bármilyen fura arc is, mégis kedvelem. 

Azért mindent összevetve jó társaság ez. Most csak két szélsőséges példát említettem, amikkel másokat szórakoztatok egy fröccs mellett.

Alapvetően mindenkin érezhető, hogy kapaszkodik a másikba, hogy keresi a kapcsolódást. Egy rövid beszélgetés a liftben, receptcsere a folyosón, vagy ahogy az ablakba kiülve beszélgetnek a nyugdíjas lakók egymással.

Ilyenkor mindig a barátnőm kislánya jut eszembe magunkról, aki az egész nyarat csak a szülei társaságában töltötte, és ha vele egykorú gyereket lát az utcán, minden alkalommal odarohan hozzá, hogy szia, leszünk barátok? Hogy hívnak? 

Mindannyian a magunk módján keressük a kapcsolódási pontokat. A személyes találkozók felértékelődtek.

Persze a távolságtartás is fontos, a maszkviselés, hogy odafigyeljünk egymásra, de ezzel együtt a testi és a lelki egészségünk is. Egy közösséghez tartozni pedig gyógyító tud lenni. Mi az irodában éppen ezért – betartva a biztonsági előírásokat – személyesen is találkozunk néha, kis csoportokban, jövő héttől pedig már végre sűrűbben fogunk bejárni. 

Ezen a nyáron, ha nem tett volna keresztbe a világjárvány, sokat utaztam volna. Ehelyett dolgozom, és sokakhoz hasonlóan lakást felújítok. Ezzel pedig, legalábbis ahogy a webshopok leterheltségét nézem, tudom, hogy nem vagyok egyedül. 

Örkény nevet

A fura szomszédaim viselkedése sem volt elegendő számomra, hogy elfogadjam az utóbbi hónapok tudományos cikkeinek tanulságait: a világjárvány így vagy úgy, de mindenkin nyomot hagyott. Aztán júniusban elromlott a hűtőm, és kezdtem beletörődni, hogy igazuk lehet a brit tudósoknak. A következő történeten azóta is nevetek néha. (Oké, amikor megtörtént, baromi ideges voltam.)

Az elektrotechnikai webshop, ahonnan új hűtőt rendeltünk, azzal a végtelenül ígéretes ajánlattal kecsegtetett, hogy házhoz szállításkor egyúttal a régi, elromlott hűtőt is elviszi. Tiszta sor. De nem úgy világjárvány idején!

Béla és Bandi (természetesen nem ez az igazi nevük), miután megérkeztek az új hűtővel, először is úgy gondolták, otthagyják a küszöbömön.

– Kisasszony, ha én bemegyek abba a lakásba, elveszítem az állásom, hát van magának lelke? – érvelt az egyikük.

– Van hát. De hogy kerül be a lakásba a hűtő, ha annyit nyom, mint én? És ugyanígy: hogy kerül ki a régi, ami szintúgy nehéz?

– Ez igaz… Tudja, mit? Ki kéne tolnia a régit a küszöbre.

– Nézzen rám, ön szerint elbírom?

– Ez is igaz. De mi nem mehetünk be, utasításba adta a főnök. Ha bemegyek, elvesztem az állásom. Majd adjon le egy újabb kérvényt, ingyenes a szolgáltatás, és újra jövünk érte, addig meg valahogy tolja el az ajtóig.

– Rendben – hagytam rájuk –, akkor legalább a másik hűtőt segítsenek behozni. Hosszas kérlelés, nógatás után végül beadták a derekukat, és a következő mondat hangzott el:

– Tudja, mit? Áttolom magának a küszöbön, az még szabályszerű.

A csuklóm – mutatja szemléletesen végighúzva kecsesen húsos ujját a kézfején, mint valami légiutas-kísérő – át fog érni az ön térfelére. De ez legyen a mi titkunk. Ennyit megteszek magácskának.

A hűtőt rátolta a küszöbre, és mire annyit mondhattam volna, hogy bakfitty, már el is tűnt társával, és ott álltam az ajtóba beékelődött hűtővel, így végül se kimenni, se bejönni nem lehetett többé. 

Ha azt hinnétek, hogy ez teljesen egyedi eset, akkor tévedtek.

A legtöbb futár rendszerint a küszöbön szeretné hagyni a bútorokat, vagy az épület aljában. Két hónap alatt a gázostól a villanyosig lassan mindenkinek megvan már a személyes telefonszáma, akik szintén unortodox megoldásokat keresnek a feladataik teljesítésére. 

Júniusban még úgy éreztem magam, mint egy szomorú orosz kisregény főhőse, aki folyamatosan küszködik a bürokráciával és az elemekkel. Most kábé úgy érzem magam, mint amikor gyerekként megtudtam az örök élet billentyűkódját a Super Marióban.

Egy másik billentyűkód a világjárványhoz

Kamaszkoromban két dolgot fogadtam meg, de nagyon: sose leszek olyan ember, aki átmegy a fiatalokhoz, hogy halkítsák már le a zenét, és sosem ülök fel a vidámparkban az Ikarusra. Ezek közül mindkettőt tartom (még), de lehet, hogy az elsőt megszegem, és a hangos zenehallgatást illetően revideálom a nézeteimet.

Ami kimaradt a hírekből, de én most elárulom nektek:

ha nem nyitsz egy kis szelepet, ahol kiengedheted a gőzt, pillanatok alatt azon kapod magad, hogy Covid-tagadó Karenné változol, vagy zsémbes, házsártos öregasszonnyá, aki kárál a szomszédokkal, esetleg, ami a legrosszabb: olyan emberré, aki miután elektromos rollert használ, az út közepén felejti.

Megtalálni a szabadságot a korlátok között nehéz. Nekem például szabadság az alkotás, amikor kiírhatom magamból az eszement szürreális történeteimet, vagy ha fejleszthetem magam, tanulhatok valami újat, és persze szükségem van társas érintkezésre is. Ha testileg túlélem is a világjárványt, szellemileg tuti belerokkannék, ha hosszú távon nem találkoznék hetente a barátaimmal.

Másnak a szabadságot pedig nyilván a zenehallgatás jelenti, vagy ha napközben pornót nézhet, esetleg kikiálthatja az ablakon az érzéseit. 

És mivel naplóbejegyzés nem maradhat tanulságok és pozitív üzenet nélkül, küldöm mindenkinek kedvenc mémemet. Bárhogyan engeditek is ki a gőzt, bringázással, futással, haveri találkozásokkal, ne felejtsétek el magatokkal vinni a maszkot. Íme, emlékeztető a viseléséhez:

forrás: 9gag

Szőcs Lilla