„Összefutottunk a bolt előtt, de úgy ment el mellettem az apám, mintha idegen lennénk” – Zsülietta története

–

Amikor Kerepecki Anna fotós kollégámmal megérkezünk a zuglói Családok Átmeneti Otthonához, ahová a 26 éves négygyerekes Zsüliettát jöttünk meglátogatni, szinte alig halljuk egymás hangját. A magas toronyház első négy emelete szolgálja a családokat, a fölötte levő szinteken munkásszállás található, jelenleg pedig óriási munka folyik a külső falakon. Az egész épület fel van állványozva: október végéig fog elkészülni a szigetelés, melyet EU-s pályázati pénzekből finanszíroztak. A hangzavar szinte folyamatos, fúrnak, faragnak, száll a por.

A káosz közepén azonban rendíthetetlen nyugalommal és derűvel áll kisfiával a karján Zsülietta, aki kérdésemre elismeri: valóban nagy türelemmel áldotta meg az ég, könnyen alkalmazkodik sok nehéz helyzethez, és ez a tulajdonsága bizony sokszor tett neki nagy szolgálatott az élete során. 

Zsülietta és a családja bő egy éve lakik a CsÁO-ban. Örül, hogy végre van egy hely, amit a magukénak tudhatnak (legalábbis jövő júniusig, amikor költözniük kell), a békés otthon mint olyan ugyanis többnyire ismeretlen fogalom volt a fiatal nő eddigi életében. Izgult is nagyon, amikor megbeszéltük a találkozót, szerette volna, ha minél szebb formáját látjuk a lakásnak, úgyhogy előző nap leszaladt a boltba festékért, hogy az érkezésünkre gyorsan kifessen mindent. Végül egy baleset miatt (a kisfia véletlenül felborította a festékes vödröt) ez nem valósult meg, amit persze mi egy cseppet sem bántunk, hiszen a lakása így is nagyon szép, tiszta és rendezett volt, a padló még illatos és nedves a friss felmosás után. Végül a felújítás hangzavara elől menekülve nem a lakásában, hanem az Otthon interjúszobájában ülünk le beszélgetni.

Zsülietta először a gyerekkoráról mesél, amire a nehezebb körülmények ellenére is szívesen emlékszik vissza – ez pedig legfőképp a nagymamájának köszönhető. Az édesanyja és a nagymamája nevelte fel, a két asszony éjt nappallá téve dolgozott, hogy el tudják tartani magukat és a gyerekeket. Abban az időben mindketten a Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei munkásszállásán takarítottak, és felváltva vigyáztak a gyerekekre. Az anyukájával, úgy érzi, korábban is inkább olyan „semmilyen” volt a viszonya, mostanra azonban nagyon megromlott.

Zsülietta születése után ugyanis az édesanyjának új párja lett, aki azonban nem volt „túl jó ember”, sokat csavargott, ám ha otthon volt, abban sem volt sok köszönet: gyakran előfordult, hogy kezet emelt Zsülietta édesanyjára.

Az asszony végül, hogy a gyerekei ne legyenek ezeknek az erőszakos cselekményeknek kitéve, ne ebben kelljen felnőniük, elzavarta a háztól a férfit. A fiatal nő szerint azonban anyjának bele sem kellett volna mennie ebbe a viszonyba. „Őszintén szólva én a helyében ebbe nem is vágtam volna bele. Ha már egy férfi otthagyott egy gyerekkel, nem mertem volna belemenni egy következő a kapcsolatba, főleg ha az ennyire bizonytalan. De az anyám ennek a férfinak is szült két gyereket, a két húgomat… majd egy következőnek az öcsémet. Számomra ez kínos, és érthetetlen is. Hiszen az apám után sok mindenen ment keresztül. Nehéz egy gyereket egyedül nevelni, mellette dolgozni, a lakást fenntartani. Utána vállalt még két gyereket egy olyan embertől, akire semmiben nem lehet számítani, tehát ugyanúgy kellett robotolnia a gyerekek mellett. Majd vállalt a harmadiktól még egyet. Az öcsém apja ugyan dolgozik, de egyébként egy semmi. Nagyon magának való. Anyukámnál lakik, de mindenki mást elűzött a háztól. A húgaimat és a nagymamámat is.”

Zsülietta a saját édesapjáról sokáig semmit nem tudott. Még az anyukájából sem lehetett semmi érdemleges információt kihúzni, nem kapott rá választ, hiába kérdezett bármit is felőle. Az apa hiánya kitörölhetetlenül mély nyomot hagyott a lelkében, amiről azt állítja, a mai napig hatással van rá. „Látom, hogy a gyerekek mennyire várják az apukájukat. Nagyon örülök, hogy az enyémeknek van, de akkor is ott motoszkál bennem, mennyire vártam annak idején én is, hogy jöjjön hozzám is valaki, akihez én is odaszaladhatok. De nem volt ott senki.”

Az apa szerepét az ő életében így jobb híján a nagymamája próbálta betölteni. Ő volt az, aki ott állt mellette jóban-rosszban, és aki igyekezett a sok sebet – köztük az apa hiányából fakadóakat is – begyógyítani. Neki köszönhető, hogy a gyerekkorára – a nehézségek ellenére – szívesen emlékszik vissza. Elmeséli, mennyire szeretett kimenni a játszótérre, ahová gyakran a nagymamája is kikísérte őket, aki velük együtt mókázott, pancsolt. Ebből az időszakból talán azt tekinti a legnagyobb áldásnak, hogy a nagymamája nem hagyta magára. „Ha anyukám nem is, de ő mellettem volt mindenben, ha kellett, ha nem. Nagyon hasonló a gondolkodásunk. Olyan nekem ő, mintha a barátnőm vagy a testvérem lenne, nagyon szeretem.

Ami az apukám hiányát illeti, arra is mindig azt mondta, hogy ez a fájdalom idővel majd el fog múlni, a gyerekeimnél pedig megpróbálhatom ezt a hiányt bepótolni. Mindig úgy magyarázta el a dolgokat, hogy megértsem. Mindenben támogatott, azt mondta, bármi történik, ő ott lesz mellettem.

A nagymamám biztatott arra is, hogy tanuljak. Nekem ez hatalmas erőt adott, még úgyis, hogy végül a továbbtanulás – legalábbis egyelőre – nem jött össze.”

Zsülietta 17 éves volt, amikor arra kényszerült, hogy elmeneküljön otthonról. Ekkor költözött be hozzájuk egyik napról a másikra az édesanyja új párja, aki mellett végül sem neki, sem a testvéreinek nem volt maradása. „Nem voltunk ahhoz hozzászokva, hogy egy férfi is lakjon az amúgy is kicsi, egy szobából, konyhából és egy galériából álló lakásban, aki ráadásul álló nap félmeztelenül járkál. Jobbnak láttam, ha ebből kimenekülök, és így inkább összeköltöztem a párommal.” Nem sokkal később a két húga is elmenekült a családi otthonból, a nagyobbik, aki most 22 éves, az apjához költözött, a jelenleg húszéves kisebbik pedig albérletbe ment a barátjával. A nagymamát viszont egyenesen elűzték, hatalmas veszekedések közepette. „Anyám nagyon befolyásolható, fontosabb volt neki a férfi szava, mint a saját édesanyjáé.”

A nagymama kényszerűségből végül Németországba költözött egy rokonához, azóta is ott él és dolgozik. Jó helye van ott, ahogy Zsülietta mondja, „kint a nyugdíját is fizetik, idehaza azonban nem kapott semmit”. Messze él tehát, de a fiatal nő ebben is meglátja a pozitívumot: így legalább ő is önállóságra van kényszerítve, megtanul a saját lábán állni, és nem hagyatkozik mindig a nagymama tanácsaira, támogatására.

A szomorúság afölött, hogy így szétesett a családja, és elveszítette a nagymamáját, a mai napig benne munkál. Ünnepekkor különösen érzékenyen érinti, amikor látja, mások mennek a szüleiket, a nagyszüleiket meglátogatni, csak ő maradt egyedül.

Zsülietta befejezte a középiskolát (a Szász Ferenc Kereskedelmi Technikumban tanult), és bár voltak tervei a jövőjét illetően, ezek – legalábbis egy időre – parkolópályára kerültek. A fiatal lány hamar teherbe esett az első kislányával, majd (ha már úgyis mindig nagy családra és szerető otthonra vágyott) született még három kisgyereke: Alisa most hétéves, Virdzsi öt, Natali három, Dominik pedig egyesztendős.

„Készültem érettségire is, de végül nem lett semmi belőle” – meséli. „Minden álmom egy olyan intézmény, ahol szegénységben vagy hajléktalanságban élő embereknek tudok segíteni, ha mással nem, legalább egy meleg szobával, étellel.” Azt állítja, ő mindenkit megsajnál, akin látja, szegényebb módban él. „Nekem sincs sok mindenem, de amim van, azt szeretem megosztani másokkal. Hogy lássam, örülnek neki.” A gyerekei kinőtt ruháit, megunt játékait ezért rászoruló családoknak viszi el. „Lehet, hogy lelkileg egy nulla vagyok, és azért szeretnék ennyire segíteni másoknak.” Erre én is felkapom a fejem: hogy gondolhatja, hogy lelkileg ő mit sem ér? Kérdésemre szomorúan mosolyog, és újra az apjáról, pontosabban annak hiányáról mesél, mely a beszélgetésünk során újra és újra visszatér. Olyan, mint a búvópatak, ami akkor is ott van, ha nem látod, és aztán időről időre felbugyog.

„Ő lett volna a legjobb dolog, hogy ha ott van az életemben. De nem volt ott. Lehet, hogy emiatt van, hogy nekem az okoz örömöt, ha másnak segíthetek, legalább egy-két dologban.”

Aztán elmeséli a legutóbbi ilyen élményét: „Most is láttam egy anyukát két gyerekkel, akin látszott, hogy arra vár, mikor jön valaki, akitől tudna kölcsön kérni. Akkor levittem neki a mi ebédmaradékunkat, mondtam neki, hogy a fazekamat majd kérném vissza, de az éltelt fogyasszák nyugodtan. Meg adtam neki pár ruhát is. Nekem ezek jobban esnek, mintha én kaptam volna bármit.”

Tízéves volt, amikor megismerte az apját – a kapcsolatuk azonban egy hét után megszakadt. „Tízévesen találkozni valakivel, akit soha nem láttam… olyan volt, mintha az utcáról bárki odajönne azzal, hogy »én vagyok az apukád«” – idézi fel a furcsa találkozás emlékét. Zsülietta hazafelé tartott az iskolából, amikor eléállt egy férfi ezzel a mondattal. A lány hüledezésére az édesanyja felelt, aki a férfit kísérte: bólintott, hogy valóban így van, ahogy a (számára legalábbis) vadidegen férfi mondja. „Akkor megkérdeztem tőle, miért nem volt eddig mellettem, miért kellett nekem azt elviselni, hogy a suliban, a szülinapokon mindenkinek ott az apja, csak nekem nem. De erre ő sem tudott mit mondani. Mindent megkérdeztem tőle, például, hogy miért hagyott el… de semmire nem kaptam választ.”

Ezek után egy hétig járt hozzájuk, és próbálta a lányát rábeszélni, hogy költözzön hozzá, nála jobb élete lehet. Zsülietta azonban nem akarta otthagyni a nagymamáját, emellett zavarta az apja életmódja is, aki igen gazdag és csak úgy szórja a pénzt. Ezzel sem szívesen azonosult volna. Kérdésemre, miért ragaszkodott a férfi ennyire ahhoz, hogy hozzá költözzön egy hét ismeretség után, a fiatal nő elmeséli, hogy az apja egy régi roma családból származik, ahol hagyomány, hogy korán, 12-14 éves korban férjhez adják a lányokat. Zsüliettával is ez volt a terve: amint lehet, beházasítja egy másik gazdag roma családba.

Ő viszont szívesebben járt volna iskolába, tanult volna, így hiába marta belülről kicsi kora óta az apahiány, hiába az apja gazdagsága, nemet mondott. Az apjával így aztán – egy héttel a megismerkedésük után – meg is szakadt a kapcsolata.

„Két hete összefutottunk a bolt előtt, de úgy ment el mellettem az apám, mintha idegen lennék.”

Zsülietta a gyerekei édesapját még a középiskolában ismerte meg, ahová együtt jártak. Eleinte csak nagyon jó barátok voltak, ez a barátság pedig akkor érett szerelemmé, amikor a lány megtapasztalhatta, hogy a másikra valóban mindig számíthat. „Ha bármi bajom volt, ő ott állt mellettem. Ha lementem a ház elé sírni, mert otthon balhé volt, mintha csak megérezte volna, ott termett. A barátom, a testvérem is volt szinte, megvédett mindentől, a szúnyog nem érhetett hozzám, ha ő ott volt. Ő is sok mindent megosztott velem, ettől én is felengedtem” – idézi fel a kezdeteket. A párja már középiskolásként is az építőiparban dolgozott, ahol azóta is robotol hétfőtől szombatig, de gyakran még vasárnap is dolgozik. Építkezésekre fuvarozza a munkásokat, beszerzi az alapanyagokat, illetve amit tud, segít, mindezért pedig havonta 170.000 forintot tud hazavinni. Amikor nem dolgozik, akkor viszont igyekszik minden idejét a családjával tölteni. Ez mindkettejüknek nagyon fontos, de különösen Zsüliettának, aki nagyon szeretné, hogy ha már neki nem adatott ez meg, a gyerekeinek legyen rendes apja, aki ott van, elérhető, és lehet rá számítani.

A három lánya születése után Zsüliettáék az anyósához költöztek Csepelre, azonban ott sem volt sok maradásuk. Bár a párja szülei kertes házban laknak, de nem egyedül: a két unokájukat is ők nevelik gyámként, miután az anyjuk elhagyta őket. Így éltek tehát egy ideig, az anyósékkal, a sógornő két gyerekével, illetve ők, hatan. „Hiába nagy a lakás, három és fél szoba plusz a nappali, ám a gyámhivatal nem engedélyezte, hogy maradjunk.”

Mivel a gyerekeknek nem volt külön szobája, és már úton volt a negyedik csemete is, a védőnőjük válaszút elé állította őket: vagy elköltöznek onnan egy alkalmasabb helyre, mire megszületik a kisfiú, vagy elveszik tőlük a gyerekeket. 

Zsülietta sírva hívott fűt-fát, segítsen nekik – ekkor kerültek ide a Családok Átmeneti Szállására.

Ami azt illeti, a csepeli lakhatást Zsülietta is szűkösnek érezte, hiszen egy 14 négyzetméteres szobába voltak bezsúfolódva öten, de nem látott ebből a helyzetből kiutat. „Mindennap sírva keltem, hogy mégis, mit tudok tenni, de tanácstalan voltam. Albérletet, amit ki tudtunk volna fizetni, nem adtak ki nekünk, mert látták rajtunk, hogy romák vagyunk.” Megnéztek jópárat, kaptak is volna olcsón, de volt, hogy a tulajdonos az utolsó utáni pillanatban, amikor meglátta őket a kapuban, kiszólt, hogy meggondolta magát, és mégsem szeretné kiadni. Pedig felújították volna saját kezűleg a lakást.

A sok keserű tapasztalat miatt Zsülietta azt állítja, gyakran bánja, hogy roma, mert úgy érzi, emiatt nem tud érvényesülni. „Nem vesznek minket emberszámba. Szeretném, ha adnának nekünk esélyt.”

Végső elkeseredésében még az anyukájánál is megpróbáltak egy darabig élni, de ez – ahogy korábban – ezúttal sem működött. „Pedig meg is alázkodtam, hátha… De nem, nem ment. Én nem fogok azért rákiabálni a gyerekemre, meg mindent úgy csinálni, ahogy egy olyan ember akarja, akinek alapvetően nincs is semmi köze a lakáshoz. Alkalmazkodom én mindenkihez, de a gyerekeimet nem hagyom bántani.”

Mostanra Zsülietta kapcsolata az édesanyjával teljesen kihűlt, mindössze a köszönőviszonyra redukálódott. Összefutnak ugyan néha, mivel mindkettejük gyereke ugyanabba az iskolába jár, de ha lehet, nem keresik egymás társaságát. Mások segítségére tehát egyáltalán nem számíthat, ha valami adódik, azt ketten a párjával próbálják megoldani, de már megszokta ezt, nem érzi nehézségnek.

A tervét, hogy továbbtanul, nem adta fel, amikor a legkisebbik gyereke is bölcsődébe megy majd, szeretne elkezdeni egy szakács- vagy cukrásziskolát.

Amikor megkérdezem, mi jelenti számára az otthont, így felel: „Az, ha együtt vagyunk a párommal és a gyerekeimmel. Onnantól mindegy, hogy hol, vagy mekkora helyen.”

Nincs is más vágya, csak hogy legyen végre otthonuk, egy olyan, ahol nem kell azon fájdítani a fejét, mi lesz másnap, hova kell elhurcolkodniuk. A Családok Átmeneti Otthonában nyárig maradhatnak, úgyhogy most lakáspályázatokra adják be a papírjaikat, ám a férje fizetése önmagában kevés ahhoz, hogy ezzel sikeresek legyenek.

Képek: Kerepeczki Anna/WMN

Fiala Borcsa