Látlelet: Hajléktalanság, lakhatási szegénység 2010–2026 – Itt kell élned, hogy elhidd

–

Súlyosbító tényezők

Nagyon sok olyan tényező van, ami miatt – bár vannak kisebb sikerek, de – elmondható: az elmúlt 16 évben semmit nem javult Magyarországon a hajléktalanságban élők helyzete, de a lakhatási szegénység sem lett kisebb. Ide sorolhatóak az elmúlt 30 év lakáspolitikai kudarcai, a kétezres években elterjedt svájci devizaalapú hitel, melynek következtében 1,2 millió magyar ember került adósságcsapdába, akiknek a vállát összességében 5 ezer milliárd forint devizaalapú hitelállomány terhe nyomta, ami hosszú évtizedekre meghatározta a jövőjüket. (Az egyik érintettel, Katival, aki gyönyörű családi házból került végül hajléktalanszállóra, mi is beszélgettünk.)

A hajléktalanságban élőket durván érintette a 2018-as alaptörvény-módosítás, mely kriminalizálta a hajléktalanságot. 

A 2020–21-es világjárvány következtében is sokan elveszítették a munkájukat, ezzel párhuzamosan a fedelet is a fejük felől. Végül meg kell említeni a 2022–2023-as energiaválságot, melynek következtében a kilakoltatási kockázatok a középosztályt, illetve a biztos munkahellyel rendelkezőket is elérték.

Többszázezren zsákutcában

Teller Nóra szociológus szerint nagyon sok változás történt az elmúlt 16 évben Magyarországon a lakhatási szegénység és a hajléktalanság területén. Megnövekedett a lakhatási szegénység által érintett, illetve a megfizethető otthonok hiányától szenvedő csoportok száma. Teller Nóra kérdésemre elmondta: sok százezres lett az a tömeg, mely méltatlan lakáskörülmények között, alacsony komfortfokozatú lakásokban él, olyan helyen, ahol eladhatatlanok a lakások, így röghöz kötöttek a lakók is. „Egyre nagyobb bajba kerül az, aki rossz helyen, rossz lakásban lakik. A lakhatási szegénység önmagában viszonylag relatív fogalom, bár vannak objektív mérései. Egy része javult azoknak az otthonoknak, ahol korábban nem volt vécé vagy fűtés, de a benne élők életminősége és életlehetősége nem változott jelentősen.

Bár kevesebben vannak ma olyanok, akik a legeslegnyomorúságosabb körülmények között élnek, mint akár 15 évvel ezelőtt, de akik meg itt rekedtek, azok zsákutcába jutottak: nagyon nehezen tudnak javítani a helyzetükön.”

Ami a hajléktalanságot illeti, mondhatjuk azt, hogy részben javult a helyzet, többfajta ellátás áll rendelkezésre, és kevesebben vannak kint az utcán. Abból a szempontból azonban nincs javulás, hogy rengetegen beragadnak az átmeneti szállók világába, ahonnan már nem tudnak kilépni a lakáspiacra, és számukra elérhetetlenek az önkormányzati bérlakások is. Így az ottani helyek sem tudnak felszabadulni – magyarázza Nóra.  

A közterületi hajléktalanság rettenetesen pusztító, gyakorlatilag pillanatokon belül teljesen leépíti még azokat is, akik esetében pislákol a halvány remény arra, hogy visszakerülhessenek lakhatásba, stabilizálják a körülményeiket. Számukra – hiába vannak kevesen – nincsen olyan rendszerszintű megoldás, amely valós segítséget tudna nyújtani. 

Lakhatási szegénység: 2 millió 877 ezer ember

A lakhatási szegénység meghatározásánál azok a háztartások tekinthetők érintettnek, ahol a háztartás teljes felhasználható bevételének minimum 40 százalékát lakhatással kapcsolatos költségekre kell fordítani.

Ilyen szempontból a leghátrányosabb helyzetben a hajléktalanságban élők vannak, ez legalább 10 ezer embert takar. A Habitat for Humanity jelentése szerint 90 ezer olyan háztartás van Magyarországon, melyből hiányzik az alapvető infrastrukturális ellátottság – ez mintegy 230 ezer ember érint.

A Habitat adatai szerint a hazai háztartások közel negyede, a lakosság 30 százaléka érintett a lakhatási szegénység legalább egy jellemzője által, ez nagyságrendileg 1 millió háztartás, illetve ezen belül 2 millió 877 ezer ember. Ahol két indikátor is jelen van, az félmillió embert, a három pedig több mint 160 ezer főt érint. 2024-ben a kormány ugyan bejelentette a gazdaságpolitikai akciótervét, aminek egyik pillére a megfizethető lakhatás lett, „ez azonban nem sok olyan programot hozott, amelyek szociálisan célzottan, a lakhatási szegénységben élőknek kedveznének” – írta meg a Telex.

A Habitat for Humanity jelentése szerint idén sem számíthatunk jelentős változásra, hiszen a 2026-os költségvetés lakhatási kiadásának csupán 5 százaléka lesz szociálisan célzott.

2023-ban 475 ezer háztartás jelezte (mely közel 1,2 millió főt érint), hogy az általa használt ingatlan komoly problémákkal rendelkezik: beázik a tető, nedvesednek a falak, a padló vagy az épület alapjai, vagy rohadnak a nyílászárók. 

A magyar lakosság harmada úgy küzd a lakhatási szegénység valamilyen formájával, hogy 2010 óta az Európai Unió országai közül nálunk drágultak a legnagyobb mértékben a lakások. Ezen pedig az állami támogatások nemhogy segítettek volna, de sok esetben inkább az árrobbanást erősítették – derül ki a Habitat for Humanity Lakhatási Jelentésének 2025 végén publikált, második részéből.

A Habitat 2019-es jelentése szerint a megelőző évben 3 millió embernek jelentett komoly gondot a hiteltörlesztés, a közüzemi számlák vagy az albérlet kifizetése. Az okok között felsorolhatjuk, hogy egyre kevesebb ember tud megfizethető lakhatáshoz jutni, és hogy az állam a családpolitikának rendelte alá a lakáspolitikát, azaz nem szociális rászorultság alapján ad támogatásokat. A CSOK-nak és a Babaváró hitelnek olyan szigorúak a feltételei, hogy azt javarészt csak a jobb anyagi helyzetben lévő családok tudják igényelni. 

A saját lakás vásárlása is egyre kevesebbek számára elérhető. Míg az ingatlanárak kilőttek az egekbe (Budapesten 2010–2018 között 128 százalékkal emelkedtek meg), ezt a tendenciát sajnos a jövedelmek nem követték, csupán 44 százalékos növekedést tudtak produkálni nettóban. Szigorúbbak lettek a hitelezési szabályok is.  

680 ezer didergő ember

A lakhatási válsággal szoros összefüggésben van az energiaszegénység, mely Magyarországon a háztartások 10 százalékát érinti. Egy háztartás akkor nevezhető energiaszegénynek, ha nem képes megfizetni a fűtést oly mértékben, ami elengedhetetlen a méltó életminőséghez. A leginkább érintett csoportokba egyedülálló idősek, munkanélküliek, nagycsaládosok és egyszülős családok tartoznak. Ráadásul minél rosszabb anyagi helyzetben van az adott háztartás, annál valószínűbb, hogy a jövedelmének nagyobb részét költi fűtésre, hiszen ezekben az esetekben legtöbbször silány állapotban lévő, elavult, rossz energiahatékonyságú és magas rezsiköltségekkel járó ingatlanokról van szó, írta meg a Telex is. 

2024-ben közel 328 ezer háztartás vallotta: nem tudják megfelelően kifűteni az otthonaikat. Ez több mint 680 ezer érintettet jelent. Ezért sokan vannak, akik tűzifával fűtik a szobákat – a gyakran rossz minőségű, nedves tűzifa és a szemét eltüzelése miatt viszont sok szennyezőanyag kerül a levegőbe. 

A Habitat jelentése szerint: aki lakhatási szegénységbe született, nagy valószínűséggel ott is marad.

Az első Orbán-kormány a rendszerváltás után igyekezett a lakáspolitikát egységesebbé tenni, új intézkedéseket vezetett be: ilyenek voltak az államilag támogatott lakáshitelek, a magánlakás-építés támogatása adókedvezményekkel, vagy a panelfelújítási program. A kedvezményezettek azonban javarészt a középosztály fiatal családjai közül kerültek ki, ami hozzájárult a lakhatási szegénységben élők jelentés részének leszakadásához. 2010 után megszűnt vagy összezsugorodott több olyan támogatás is, ami azokat segítette volna, akik leginkább rászorultak. Megszűnt a szocpol, szigorították a lakásfenntartási támogatást, az adósságcsökkentési támogatást, a gázártámogatást pedig felváltotta a rezsicsökkentés. 

Az elmúlt három évtizedből fájdalmasan hiányzik az átfogó lakáspolitikai koncepció. Több mint 8700 milliárd forintot költött el úgy az állam, hogy nem vették figyelembe: az illetőnek valóban szüksége van-e az állami pénzre, vagy anélkül is tudna lakóingatlanhoz jutni. 

Kilakoltatások

A fizetések értékvesztése, illetve a rezsiárak meredek növekedése sok ember megélhetését, lakhatását sodorta veszélybe. A rezsiköltségek miatt az albérletbe jutás is megnehezült: a tulajdonosok nagyobb összegű kauciót kérnek a bérlőktől, ám sokaknak nincsen annyi megtakarítása, amivel ezt fedezni tudnák. Arról nem is beszélve, hogy romaként hiába van valakinek bejelentett munkája, pénze, lehetetlen feladatnak tűnik albérlethez jutni, derül ki a Telex cikkéből, de az Utcáról a lakásba egyesület is hírt adott a romákat érintő diszkriminációról a budapesti magánbérleti piacon. 

A világjárvány alatt bevezetett kilakoltatási moratórium, ha átmenetileg megkönnyebbülést is jelentett, később kettős csapást mért a rendszerre, hiszen arra egyszerre szabadultak rá az addig felfüggesztett végrehajtások és az új esetek is. Ami pedig sokak számára ijesztő lehet: a középosztályt is elérte a lakhatási válság, illetve azokat is, akik aktívan dolgoznak és biztos jövedelemmel rendelkeznek. Az Utcajogász ügyfelei között kilakoltatási ügyek kapcsán megjelent kórházi ápoló, tűzoltó és tanár is.

De ott van annak a nyugdíjas irodalomtudósnak a tragikus esete is, akit annak ellenére lakoltattak ki, hogy időközben rendezte a 300 000 forintos tartozását.

Dr. Kovács Zsuzsa kódexkutató, aki korábban évekig élt és tanított Franciaországban, irodalomtudományból doktorált, verseket írt, illetve a kutatásai alapozták meg mindazt, amit a Tihanyi- és a Kazinczy-kódexekről tudni lehet, végül hajléktalanszállón hunyt el, négy hónappal a kilakoltatása után – adott róla hírt a Mérce. Az ő esete is rámutat a szabályozási hiányosságokra: sem a lakásbérletet szabályozó jogszabály, sem a végrehajtási törvény nem köti semmilyen összeghez a lakás kiürítését, a bíróságnak akkor is el kell rendelnie a kilakoltatást, ha egyébként az adós időközben megfizette a tartozást – hívta fel a figyelmet a 444 cikke. 

A Város Mindenkié tapasztalatai szerint azok, akiket kilakoltatnak, nem feltétlenül kerülnek azonnal és szó szerint az utcára, ám egyértelműen elindítja őket a hajléktalanság irányába tartó lejtőn: albérletből rendszerint szívességi lakáshasználatba mennek, onnan pedig munkásszállóra, majd valamilyen hajléktalanellátó intézménybe.

Teller Nóra szociológus kérdésemre elmondta: azok esetében, akik egy végtelenül kiszolgáltatott helyzetbe csöppennek bele és ott próbálnak valahogy helytállni, például szívességi lakáshasználóként, befogadottként élnek, vagy olyan nyomorúságos körülmények között laknak, ahol nem tudják kifűteni a lakásukat, netán igen túlzsúfolt környezetben élnek, ott valójában egy hajszálon múlik, hogy mit hoz a holnap, kell-e sorba állniuk az átmeneti szállóra vagy még nem.

„De rajtuk kívül is sokan lehetnek veszélyeztetve egy-egy élethelyzet miatt. Elég csak a svájci devizahitel-válságra gondolni, amikor gyakorlatilag a kilakoltatás, végrehajtás fenyegetett rengeteg családot. Az a fajta prevenciós eleme a magyar lakáspolitikának és szociálpolitikának, amely megvédené az embereket, teljes egészében hiányzik. Az emberek java része, ha bajba kerül, akkor tényleg nagyon gyorsan kerül nagyon nagy bajba.

Elég egy hosszabb betegség, egy ápolási szükséglet, amelyet nem lehet másképp megoldani, csak úgy, hogy ha valaki feladja a munkáját, és az ember pillanatokon belül a társadalom perifériájára sodródik.”

Hajléktalanság kriminalizálása 

A 2018-as Alaptörvény-módosítással, mely büntethető cselekménnyé minősítette „az életvitelszerűen közterületen tartózkodást”, megint nem a problémát magát, csupán a tüneteket próbálták meg kezelni hatalmi módszerekkel. A Mérce állítása szerint több mint ötvenezer ember veszi igénybe a hajléktalanságban élő emberek számára nyújtott szolgáltatásokat évente, és nagyságrendileg tízezer ember alszik a szabad ég alatt Magyarországon – bár pontos statisztikák erről nincsenek (ami szintén problémás). Szakértői becslések azonban ennek a duplájára, harmincezerre becsülik a hajléktalanságban élők számát idehaza. 

A 2018-as szabályozás kimondja: ha valakit 90 napon belül háromszor érnek szabálysértésen, a rendőrség büntetőeljárást kezdeményezhet. Az illetőt ezután őrizetbe veszik, és 72 órán belül bírósági eljárást kezdenek az ügyében, mely során akár elzárásra is ítélhetik. Ám ha fél éven belül kétszer is bűnösnek találják, akkor mindenképpen börtönbe kell vonulnia. 

Az alkotmánymódosítás előtt is voltak panaszok arra, hogy a rendőrség elegendő ok nélkül vegzálta a hajléktalanságban élőket. A Város Mindenkié csoport 2011-es Utca és jog című kutatása is erre mutatott rá.

A Február Harmadika munkacsoport 2019-es kutatásában minden hetedik hajléktalan ember mondta azt, hogy bántalmazta már rendőr, biztonsági őr vagy közterület-felügyelő.

A Magyar Helsinki Bizottság elemzéséből pedig az derült ki: 2019-ben egy hajléktalan ember börtönbe küldése kétszer annyiba került, mint egy garzonlakás bérleti díja. Egy hajléktalanságban élő ember 30 napi elzárásának költsége ugyanis nagyjából 240 000 forintba került az államnak, míg egy garzonlakás havi bérleti díja nagyjából 120 000 forint volt.

Teller Nóra szociológus elmondta, onnantól, hogy 2018 októberétől büntethetővé vált az életvitelszerűen közterületen való tartózkodás, már nem lehetett ez alól kibújni: akit elkaptak, azt az illetőt el lehetett vitetni. „Tehát akit zavarónak ítélt a köz, arra odahívta a rendőrt, hogy távolítsa el. Ebből a szempontból ez elképesztő fejleménye volt a szociális ellátás teljes ellehetetlenítésének a hajléktalanság kezelésében, hiszen innentől egy teljesen más ágazat karhatalommal állt bele ebbe a kérdésbe. Már korábban, amikor elkezdték az aluljárók – ahogy Tarlós fogalmazott – „kitakarítását”, látható volt, hogy elmennek a végsőkig. Azaz a szabályozó hatalom nincsen belátással arra, hogy ezeknek az embereknek inkább valamilyen támogatásra lenne szüksége. Azzal, hogy elzavarják őket, nem oldódik meg semmi. Pedig tudni lehetett, hogy az ellátórendszer egyébként egészen jól együtt tudott működni éveken keresztül a közterület-felügyelettel és a rendőrséggel.” Teller azt mondja, a statisztikákból látszik: viszonylag kevés ügyből lett tényleges elzárás ahhoz képest, hogy hányan élnek kint az utcákon.

„Tehát egy ponton a végrehajtás beláthatta, hogy ez a módszer az égadta világon semmit nem fog megoldani.” 

A fővárosban és környékén több ezren élhetnek saját építésű kunyhókban, ami szintén szabálysértésnek minősül. Az alkotmánymódosítást követően rengetegen menekültek el ezekből a jobb híján saját kezűleg tákolt hajlékokból is – így azonban eltűntek a szociális intézményrendszer látóköréből is.

Nem kell rajta hosszan gondolkodni, hogy az ember belássa azt, amit a Szabálysértési Munkacsoportot alkotó szervezetek is régóta mondanak: a hajléktalanság súlyos krízishelyzet, amelyet semmiképp sem büntetőjogi, hanem szociális intézkedésekkel kell kezelni. „A hajléktalanság nem bűn, hanem állapot, az elkövetés szándékossága nem értelmezhető. A hajléktalan embereket nem lehet kényszerrel az ellátórendszer sokszor elégtelen színvonalú és férőhelyhiánnyal küszködő intézményeibe terelni. A szabálysértési törvény új szabályai alapjogsértőek” – áll a Magyar Helsinki Bizottság cikkében. 

„A hajléktalanság állapotának különböző, mondhatni szezonális időszakai vannak” – magyarázza Teller Nóra. – „Amikor meleg az időjárás, jóval kevesebben mennek be szállókra. Ám ha elfogynak az erőforrások, mint amilyen például egy szívességi lakáshasználat, vagy hidegebbre fordul az idő, akkor be kellene tudni húzni az embereket a szállókra. Megint mások a lehetőségek Budapesten, és vidéken. 

Így is sok ember van, akit el tudnak hozni a szálló ajtajáig, de nem biztos, hogy ott be is tudják őket engedni, mert annyira rossz állapotban vannak, akár mentálisan, akár fizikálisan, vagy alkohol, drog befolyásoltsága alatt állnak. Ezekre a problémákra a rendszer nincs felkészülve, nincs elég ember sem, aki ezt tudná kezelni, de külön hely sincs, ahol ezek az emberek tudnának pihenni, józanodni, és ahol nincsenek kitéve olyan ingereknek, ami konfliktusokhoz vezethet. 

Megszüntetni azt, hogy életvitelszerűen kint legyen valaki az utcán csak úgy lehetne, ha teszünk megelőző lépéseket azért, nehogy az utcára kerüljön, vagy mindent megteszünk annak érdekében, hogy méltó körülmények közé kerüljön az utcáról. Ezekbe az irányokba azonban nem történtek kormányzati lépések.” 

A kapacitásprobléma régóta jellemző a hajléktalanellátó intézményekre: a közterületen, hajléktalanságban élő emberek számára igénybe vehető éjjeli menedékhelyeken a férőhelyek telítettsége a téli időszakban átlagosan 97 százalékos, jópár menedékhely erőn és kapacitáson felül működik a hideg napokon.

Világjárvány, válság

A 2020-21-es világjárvány, illetve az azt követő gazdasági válság tovább mélyítette idehaza a lakhatási válságot. A Telex 2020-as cikke szerint akkor 3 millió ember volt Magyarországon, akiknek komoly gondot okozott a hiteltörlesztés, a közüzemi számlák vagy az albérlet kifizetése. 

Bár a világjárvány alatt életbe lépett a lakáshitel-fizetési moratórium, illetve felfüggesztették a végrehajtásokat és a kilakoltatási eljárásokat, ám mivel nem születtek átfogó megoldások ezeken a területeken, és nincsen rendszerszintű kormányzati stratégia a lakhatási szegénység kezelésére, a probléma továbbra is időzített bombaként ketyeg.

Civil szervezetek munkájának ellehetetlenítése

A 2025-ös átláthatósági törvénytervezet sok civil szervezet munkáját nehezítette meg. A TASZ magyarázata szerint „a tervezett törvény valójában nem az átláthatóság növelését szolgálja, hanem a kormány újabb kísérlete arra, hogy elhallgattassa a közügyekről véleményt formálókat. Ahelyett, hogy a munkájukat kritizálókkal vitába szállna, meg akarja szüntetni a vitát. A javaslat egy újabb lépés abba az irányba, hogy eltántorítsa a polgárokat a közügyekben való részvételtől.” 

Pedig a civil szervezetek munkájára óriási szükség van egy olyan országban, ahol – mint láthattuk – a kormány nem teszi a dolgát, nem védi meg az állampolgárait, és sok esetben nem képes rendszerszintű megoldásokat hozni.

„A civil és egyházi szervezetek viszik a hátukon a hajléktalan ellátás különböző aspektusait, ami az országon belül, városonként igen eltérő lehet” – magyarázza Teller Nóra szociológus. – „A civileken kívül az önkormányzatok foglalkoznak ezzel úgy, hogy rengeteg pénzt bele kell tegyenek ahhoz, hogy az egyébként az állam által finanszírozott szolgáltatások színvonalát valamennyire megpróbálják szinten tartani. Amiben a civilek viszont sokkal jobbak, és hogyha nem lennének, akkor nem is működne: megpróbálják megalapozni és stabilizálni az olyan élethelyzeteket, amelyek kívül esnek a klasszikus ellátórendszer kapacitásán és tudásán. 

A civil szervezetek nélkül nagyon sok minden egyszerűen nem tudna működni. Ami viszont ezeknek a szervezeteknek nagyon rosszat tesz, az a kiszámíthatatlanság.

Amikor évről évre az is elbizonytalanodik, akinek igazából a kiszámítható, hosszú távú segítő munka lenne a célja és a feladata, akkor onnantól gyakorlatilag az ő munkája lehetetlenül el.”

Nyíló olló és gyerekszegénység 

2024-ben 1 millió 819 ezer embert fenyegetett a szegénység az országban, miközben egyre nagyobb a távolság a leggazdagabbak és a legszegényebbek között – írta meg a HVG. A romák és a magányos nyugdíjasok helyzete sokkal rosszabb lett egy év alatt, a gyerekvállalás továbbra is szegénységi kockázatot jelent a magát családbarát kormánynak valló vezetés mellett.

A gyerekszegénység is jelentős Magyarországon: minden hatodik gyerek relatív jövedelmi szegénységben lévő családban él Magyarországon, ez a helyzet nem változott 2017 óta – mutat rá a HVG.  

Az Eurostat 2023-ra vonatkozó felmérése szerint Magyarországon több mint 400 ezer gyerek szegénység és kirekesztettség kockázatának van kitéve. A kutatók megállapították: 2010 óta majdnem háromszorosára nőtt a súlyosan szegény gyerekek aránya Magyarországon.  

Teller Nóra arra hívja fel a figyelmet, hogy a hajléktalanság nem az egyedülálló középkorú férfi problémája. A Családok Átmeneti Otthonában élők helyzete ugyanannyira súlyos, és az maga is egy hajléktalansági élethelyzet.

„A szociális ellátásnak a hajléktalanságra vonatkozó összes tudása kellene ahhoz, hogy ezek a családok ne ilyen életkörülmények között legyenek. Azokon a helyeken tud csak hatékony változás bekövetkezni, ahol felismerik, nevesítik a családos hajléktalanságot.”

Feltétlenül meg kell azt az esetet is említeni, ami jól illusztrálja a kormány mentalitását: amikor a miniszterelnököt az ATV-ben Rónai Egon a gyerekszegénységről kérdezte, arra azt felelte, ebből a témából még fel kell készülnie, illetve hogy nem mindegy, hogy cigány- vagy „magyar gyerekekről” beszélünk, ugyanis előbbi egy „sajátos csoport”. 

Kitekintés

Teller Nóra szociológust végül arról is megkérdeztem, ő hogyan látja a jövőt, illetve miben látja ezekre a komplex problémákra a megoldást. „Rengeteg nagy tudású, elképesztően elkötelezett ember van a mostani ellátórendszerben. Olyanok, akik pontosan tisztában vannak vele, hogyan lehetne jól segíteni. Olyanok, akik nem mondanak le senkiről, akik csinálják tovább a munkát, és ott vannak, jönnek, hősiesen segítenek újra és újra, már bőven a kiégési szakaszokon túl is. Rendkívül méltatlan körülmények között dolgoznak sokan a szociális ágazatban, és tesznek meg mindent azért, hogy a lehető legméltóbb körülmények között élhessenek emberek” – felelte. 

„Ha optimistán nézek a témára, akkor úgy vélem, nagyon sok mindent tudunk arról, hogyan lehet előremutató szolgáltatásokat nyújtani, és hátha előbb-utóbb a döntéshozók is megértik: nem kerül sokkal többe ezeket a módszereket implementálni. 

Ez, ami most van, így nem jó. Azoknak az embereknek nem fogja megoldani az élethelyzetét, akik átmeneti szállókon vannak, de azoknak az embereknek sem segít, akik nem jutnak be, mert tele van a rendszer.”

Teller Nóra szerint végig kellene gondolni rendszerszinten, hol vannak meg azok a belépési pontok, ahol a hajléktalanná válást jobban meg lehet előzni, a hajléktalanságból való kivezető utakat pedig jobban ki kell szélesíteni. 

„Próbáljuk meg azt megnézni, hogy a probléma maga mekkora, milyen mélységű, és milyen összetettségű. Ebben elképesztő felelőssége van a társadalomkutató világnak és az intézményrendszernek is. Jó lenne, ha megpróbálnánk ugyanarról a társadalmi problémáról beszélgetni. Tehát amikor mi elmondjuk, hogy mekkora a lakhatási szegénység és hány embert érint, akkor nem előremutató, ha az intézményrendszer meg csak a hajléktalanságban élő emberekkel foglalkozik, és azon belül is csak azokkal, akik benne vannak a rendszerben, a láthatatlan rétegekkel pedig nem. 

Ezzel együtt azt gondolom, hogy a hajléktalanság alapvetően egy kezelhető probléma. Kicsi ahhoz képest, amit most az ellátórendszer mutat magából. Több típusú szolgáltatással, több típusú támogatással, végiggondolt időzítésekkel és rengeteg prevenciós munkával megoldható lenne.

És ezek mind létező dolgok. Nem kell újakat kitalálni. Csak hagyni kell azokat dolgozni, akik elvégeznék a feladatot.”

–

Fiala Borcsa