Tóth Flóra: Nem tudtam, hogy ennyire macskás nő vagyok

–

Egy kis élet elvesztése után jöttünk rá, hogy mennyire kellenek nekünk a cicák

Ahogy a legtöbben, ha cicát szeretnének, mi is az ismerősi körben néztünk körül először, és lett is egy opció hamar, ahol egy csomó cica közül választhattuk ki azt a kettőt, akikkel innentől szeretnénk megosztani az életünket. Mert az több okból is egyértelmű volt, hogy kapásból két cicánk lesz: egy-egy a két lányunknak és társaságnak egymásnak, ha nekünk hosszú napunk lenne (ami előfordul). Közben sajnos a cicák, akikért aznap mentünk volna, lebetegedtek (macskanátha), és már éppen feldolgoztuk (mármint a gyerekek) az óriási csalódottságot, hogy még nem leszünk boldog cicagazdák, amikor kiderült, hogy az új otthonunk mellett van egy kóbor kiscica és egy anyuka a kerítés és tűzfal közötti sávban. A lányok egy perc alatt átírták a tervet, és rögtön az anyukát és a kiscicát akarták befogadni. De 

ahol egy kiscica van, ott több is: végül kiderült, hárman vannak. Kezdett kicsit ijesztővé válni a történet. 

De a gyerekek nem aggódtak; ők egy perc alatt elnevezték a három kiscicát: Rozmaring, Bodza és Roletti, és óriási kampányolásba kezdtek értük. Már egymás közt is leosztották őket, én is kaptam egyet: Rolettit. Mivel a tervünk az volt, hogy kinti-benti cicák lesznek, végül arra jutottunk, hogy oké, éljünk veszélyesen, legyenek hárman. Elkezdtünk barátkozni velük, etettük őket, szépen alakult a helyzet. Már meg is lehetett őket simogatni, szóval haladtunk, amikor egy reggel egy kedves szomszéd hívásából tudtuk meg: az egyik kiscicát elütötte egy autó. Mind megsirattuk szegényt, ráadásul először azt hittük, Rozmaring az áldozat (ő volt a legbátrabb), de aztán kiderült, hogy Roletti. Bár ma már őszintén kívánom, hogy három kis őrült cica randalírozzon itt, azt is bevallom, hogy ha egytől búcsúznunk kellett, akkor nagyon jó, hogy az „én” cicámat veszítettük el. És egyébként 

azóta is lelkiismeret-furdalásom van, hogy néha azt kívántam, bárcsak csupán két kiscicát találtunk volna.

A haláleset felgyorsította az eseményeket

Bármennyire szomorúak voltunk is, az élet nyilván ment tovább – de bizonyos tekintetben nem ugyanúgy, ahogy korábban. Ugyanis valahogy rögtön azt éreztük, hogy a kiscicák életveszélyben vannak a kinti kőkemény világban, és azonnal bevittük őket a házba. A barátság viszont még nem tartott itt, úgyhogy az első napon két teljesen beijedt kiscica bujkált mindenhova. Persze tudtuk, hogy trauma lesz nekik a befogás, de azt terveztük, hogy először megszoknak bennünket, aztán költöznek be hozzánk. Végül nem így történt.

Szerencsére kedves, anyukacsoportos segítők hatására egyetlen éjszaka alatt alomhoz szoktattuk a kis vad cicáinkat (bele kell rakni a kakit az alomba, undi, de nekünk nagyon bevált). Napközben rohangásztak (amikor úgy érezték, hogy tisztes távolban vagyunk), éjjel pedig aludtak és hagytak bennünket aludni – ekkora kegyre nem is számítottam.

Az viszont lehetetlennek tűnt, hogy valahogy bevarázsoljuk őket a hordozóba, és elvigyük őket az állatorvoshoz. Végül egy kis csellel (nedves táp) sikerült. Az állatorvosnál kiderült, hogy Rozmaring lány, Bodza pedig fiú, és mindketten egészségesek. Azért fellélegeztünk. Mint később kiderült, túl hamar. 

Ugyanis pikkpakk jött az első vészhelyzet

A kiscicák féreghajtót kaptak, és estére az egyikük láthatóan rosszul volt, nem tudott rendesen menni, dőlt a hátsó lába összevissza. Először csak telefonon konzultáltunk állatorvossal, aki felvetette, hogy mérjük meg a lázát a popsijában, ha van eszközünk hozzá. Szerencsére nem volt. És amúgy is egyértelművé vált, hogy meg kell mutatnunk az orvosnak, nagyon aggasztó állapotban volt. Az állatorvoshoz vezető korábbi autóutat nagyon intenzíven végigméltatlankodó kiscica most csak csendben feküdt a hordozóban. 

Azon az estén és éjszakán az életéért aggódtunk (pedig még csak két napja volt nálunk). 

Szerencsére az éjjeli krízis után reggel jött a megkönnyebbülés: a cica sokkal jobban lett, és másnap este már ugyanolyan huncut volt, mint előtte. Valószínűleg a féreghajtás viselte meg – nagyon férges volt, az biztos (és persze hiába lelkesek a lányok még az alomtakarításban is, a férgeket nyilván nekem kellett ellenőrizgetni minden kakiban).

Azóta kicsit már nyugodtabban zajlik az összecsiszolódás, de azt az éjszakát nem felejtjük. Megtanultuk, hogy hiába csak másfél nap, 

ha egyszer úgy döntesz, hogy felelősséget vállalsz egy életért, akkor felelős is vagy, és ezt a sokszor édes, máskor meg nagyon nehéz (esetünkben nem egészen egykilós) terhet onnantól éjjel-nappal cipelned kell. 

Az egyik cica már hozzánk bújik, a másik a házban már otthon érzi magát, de velünk még nem oldódott fel. De már most látjuk, hogy a két nyargalászó, verekedő, valamelyik búvóhelyén szuszogó cica olyan, mintha mindig is ide, hozzánk tartozott volna. Idén őszre és télre biztosan nem engedjük ki őket, kicsit sok volt ez a két trauma most. Aztán tavasszal majd meglátjuk. Addig meg az első roham után kicsit higgadtabban és lassabban kialakítjuk a közös kis életünket a két cicával, de én már látom, hogy végérvényesen macskás nő lettem. Vagy mindig is az voltam?

Kiemelt képünk és a belső fotók a szerző tulajdonában vannak. 

Tóth Flóra