Az, hogy van valami dolgom a tengerrel, viszonylag korán kiderült. Olyan hatéves lehettem, amikor először találkoztam vele – ezúton is hálát adok a szüleimnek, amiért lehetőséget biztosítottak erre , és már akkor megértettem: itt valami olyan nagy erő áll velem szemben, amit apró emberi léptékemben képtelen vagyok felfogni, és maximum ahhoz tudom hasonlítani, amiről Bogi néni a hittanórákon beszél.

A tenger szerepe aztán életkorom függvényében változott: kicsiként játszótársat láttam benne, kamaszként szenvedélyt és szabadságot, a húszas éveim elején inspirációs forrást, most pedig bölcs tudóst,

aki árnyalataival az érzelmi skála minden aspektusát képes megjeleníteni. Mikor először próbáltam ki a „biztonságos hely” imaginációs relaxációt a pszichológusommal, automatikusan a tengerpart képét hívtam meg magamhoz. A mai napig, ha a legideálisabb, legbékésebb környezetet kell elképzelnem, a hullámok hangja sejlik fel, megérzem a számban a sós ízt, az orromban a sós illatot, és elönt valami furcsa, elemi nyugalom. Sok szorongásos- és pánikrohamból húzott már ki ez a nagy, igazán empatikus és megértő kékség.

Nem kellett hozzá sok idő, hogy rájöjjek: ezzel nem vagyok egyedül. Én hiába vagyok monogám, a tenger bizony egy igazi szajha – aki egyszer látta, az beleszeret, ő pedig bárkinek odaadja magát – és a meditáló emberek nagyjából 60 százaléka képzeli magát a partjára a biztonságos hely keresésekor. (Ez nem reprezentatív kutatásból származó adat, hanem a saját tapasztalatom.) Egye fene, békét kötök ezzel a kapcsolati aszimmetriával, pláne, amennyiben nemcsak holmi légyottokról van szó, hanem valódi szövetségekről. De mégis, mi az oka annak, hogy ilyen sokan, ennyire intenzív vonzalmat érzünk a kék hullámok iránt?

művészet vallás tenger óceán szimbólum
A kép a szerző tulajdonában van

A purgáló, a tisztító, a gyóntató nagy kékség

A felismerés, hogy a tengerben van valami természetfeletti erő, nagyjából az emberiség történetével egyidős. A Bibliában a tenger az eredet, a születés szimbólumaként jelenik meg, a Jelenések könyve a népeket, a sokaságot, a nemzetet, a nyelvet azonosítja vele. Ezzel együtt a hal, amelyet kifog a háló, az egyház tagjának szimbóluma – hangsúlyozva: Isten hálója nem válogat kor, nem, etnikai hovatartozás, osztály, gazdagság vagy nyelv alapján. 

A hindu vallásban szintén fontos szerepet tölt be a tenger: a hit gyakorlói az óriási víztömeget a világokra, a létezés tényére és a halhatatlanságra vonatkoztatják, és úgy tartják: anno az óceánból előkerült óriási aranytojás kettéhasadásával jött létre a föld és az ég. A vallás egyik központi eleme az óceán fenekén elrejtett amrita életelixír, ami megivóját halhatatlansággal ruházza fel. 

És bár a milliónyi példa közül most csak kettőt említettem, ezek alapján nem meglepő, hogy a mai napig számtalan vallási ceremónia kapcsolódik a tengerhez – vagy legalábbis az annak reprezentációjául szolgáló vízhez. Balin újévkor (amit ők Nyepinek neveznek),

a város lakói templomaikból és otthonukból a tengerbe viszik szobraikat és istenképeiket, ahol rituálisan megtisztítják őket, hogy a következő évben újult erővel védelmezhessék a népet.

Hozzájuk hasonlóan a candomblé vallás hívői is a tengerparton ünneplik az újévet: ők ajándékokat – luxuscikkeket, ékszereket, parfümöket – gyűjtenek Iemanjá istennőnek, és azokat küldik el neki csónakon. Amennyiben a csónak elsüllyed, az istennő fogadta az ajándékot, és egyben teljesíti is küldője kívánságait, ha viszont visszatér a partra, az azt jelenti, hogy Iemanjá elégedetlen a neki felajánlott csecsebecsékkel.

A zsidó újévnek, azaz a Rosh Hashanahnak szintén fontos helyszíne a tenger: a naplementében, a parton gyülekezve a résztvevők megbánják bűneiket és megbocsátást kérnek uruktól a Tashlikh rituálé keretein belül, imádkoznak, majd kirázzák zsebeiket és zsemlemorzsát dobnak a tengerbe. A francia Saintes-Maries-de-la-Mer tengerpart az európai hagyományőrző cigányság életében tölt be hasonló szerepet. Május 24-én, egy tíznapos felkészülés záró ceremóniáján Kali Sara szobrát viszik a tengerbe, óriási, táncos-zenés fesztivál kíséretében.

Hemingwaytől Monet-ig mindenki beleszeretett

A tenger szimbóluma – nem meglepő módon – a művészeknek is mindig fontos inspirációs forrást jelentett. Az összes példát (vagy akár csak a legfontosabbakat) felsorolni lehetetlen lenne – de csak a szemléletesség kedvéért ott van például Homérosz Odüsszeiája, ahol a tenger az ismeretlen, a bolyongás, a veszély, a felfedezés, a kíváncsiság megtestesítője, amiben az öntudatos polgár bizonyíthatja talpraesettségét és leleményességét. 

Valamelyest testvérműnek tekinthető Hemingway „Az öreg halász és a tenger” című könyve, aminek főszereplője szintén egy nagy cél felé halad, és megmutatja: bármilyen vihar jöjjön, ő képes kifogni a halat és legyőzni a tengert.

Shakespeare A vihar című darabjában a nagy víztömeg elszakítja a főhőst szeretteitől, és ezzel a kiszolgáltatottság és veszélyforrás jelképévé válik, ezzel szemben Herman Melville Moby Dickjében és Virginia Woolf Hullámok című művében a tenger titokzatosságán, sokszínűségén, vágyakkal teli karakterén a fókusz.

művészet vallás tenger óceán szimbólum
A kép a szerző tulajdonában van

Szintén mindenkinek ismerős lehet Edward Munch A sikoly című festménye, JMW Turner tengeri tájképei, Claude Monet Impresszió; a felkelő nap című festménye, vagy személyes legnagyobb kedvencem, amivel legszívesebben az egész lakást kitapétáznám: Hokuszai A nagy hulláma. Bár utóbbi egy cunamit ábrázol, ami lecsapni készül a csónakokra, én struccpolitikát folytatva ragaszkodom hozzá, hogy ezt a képet inkább kalandosnak és játékosnak lássam, mintsem baljósnak. (Amúgy is, ott a háttérben a Fudzsi, aki bölcs tekintettel felügyeli a dolgok rendjét – hát hogy lehetne így bármi gond?)

És – noha személyes tapasztalatuk jóval kevesebb lehetett a tengerrel, mint a fent említetteknek – nem meglepő módon a magyar irodalom legnagyobbjai is megihletődtek a végeláthatatlan kékség láttán. Ady Endre és Kosztolányi Dezső tengerhez írt szerelmes versei a misztikumra, a vágyakozásra reflektálnak (előbbi: „Szememben mély víz gyúrt piros dalt: tengerem szíve pergett”, utóbbi: „Szeme a hullám, szája a húsba gyúr/ S az éjben elrepül a lángvessző.”), egyik kedvencem, Pilinszky Éjszaka a tengerhez című versében a létezés értelméről kérdezi a hullámokat:

„Tenger, felelj, mi az, a mihez?
Ha a nappalnál szelesebb éjbe járva
itt találkozunk, úgy igyál velem.

Nézd, mint bont le belőlem a vágy
és a hiány, mily sűrű, meleg vízbe hull.

Tenger, felelj, meddig lehetek boldog
így semmit sem tudni, csak azt, hogy vagyok?”

Fodor Ákost szintén haikuírásra ihlették a szenvedélyekkel teli hullámok:
 
Szerelemről és
tengerről igazán csak
hallgatni tudok.”
  

A lélektan nyelvén

Azonban mielőtt elkapna a gépszíj, és újabb öt oldal irodalom- meg művtörivel traktálnálak titeket, térjünk végre a 1000 dolláros kérdésre, ami talán legtöbbünket foglalkoztat: ugyan mit tud ez a nagy víztömeg, amivel annyi embert levesz a lábáról?

Bár a kérdés kapcsán nem találtam átfogó, reprezentatív kutatást, saját élményeimből, blogbejegyzésekből és az irodalmi művek alapján azt gondolom: a tenger sokszínűségében rejlik a válasz. A tenger a paradoxonok területe, ahol minden, és mindennek ellenkezője is megtörténhet: egyszerre van jelen benne az állandóság és a változás, a béke és az indulat, az erő és a gyengédség. A Symbolism and Metaphor oldal hét fontos sajátosságot határozott meg a tengerrel kapcsolatban, amik mind a természet nyelvén, mind a lélektan szempontjából jelentőséggel bírnak. És azt hiszem, talán ez a legnagyobb erő itt: 

a tenger számos olyan attribútummal rendelkezik, ami az emberi természetben is fellelhető – és általában a szimpatikusabb oldalról.

Ezek tehát az...

  • erő: a tenger az ember számára megzabolázhatatlan – aki vízbe megy, kénytelen lesz alkalmazkodni a természet törvényeihez.
  • titokzatosság: rengeteg legenda kering sellőkről, akik matrózokat vittek a halálba, hajókról, amik titokzatos módon eltűntek, elsüllyedt városokról és kincsekről, amikhez senkinek sincs térképe. Robert Capa erről egyszer azt mondta: „ami […] a tengert illeti, nincs helyszín, amely nála jobban őrizné titkait. A kellékek itt némán, mozdulatlanul pihennek a víz tükre alatt.”
  • végtelenség: hiszen a partján állva nem láthatjuk a szemközti szárazföldet, és adott időjárási körülmények között még azt is nehéz megállapítani, hol kezdődik az ég, és hol ér véget a víz.
  • nyugalom: nem véletlen, hogy rengeteg meditációhoz használják a hullámzás hangját, és a vízen való lebegés is nagyon megnyugtató.
  • remény: a víz az élet, az utazás, egy új kaland reményét tartogatja, arról nem is beszélve, hogy a túlpart toposzához az új és szép élet reménye kötődik.
  • élet és halhatatlanság: a tengert sokan természetfeletti, spirituális erővel ruházzák fel, és ahogy feljebb is írtam, a hinduizmusban például az örök élet elixírjét kötik hozzá. Emellett a tenger felfogható a különböző erőforrások, például az élelem forrásaként is.
  • a természettel való kapcsolat: ha a természeti viszontagságok és az időjárás művészek, akkor a tenger maga a műalkotás. Az apály és dagály hatásának, a szél erejének, az esőnek és a napfénynek köszönhetően a tenger mindig más arcát mutatja meg, ezzel is a természet sokszínűségére irányítva a figyelmünket.  

    Kurucz Adrienn: Nincs kegyelem!

    WMN Life – 2023. október 13. – KAd

Én ezt a listát szívesen kiegészíteném még két elemmel: az egyik a veszély és a biztonság furcsa egyenlőtlensége – hiszen, míg az óriási hullámok akár életeket is követelhetnek, a víz mégis az anyaméhre emlékeztető, legbiztonságosabb közeg, arról nem is beszélve, hogy a földi élet és az életben maradás legfontosabb feltétele is egyben. A második saját asszociációm pedig a változás szimbolikája: ahogy a metaforák ismertetésének utolsó pontjában is írtam, a tenger különböző arcaiban felfedezhetjük saját énjeinket és hangulatainkat is, és egyben emlékeztet arra is: az életben egyetlen dolog állandó, a változás. Számodra mit jelent ez a misztikumokkal teli, ezerarcú nagy kékség?

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ ronniechua

Takács Dalma