Ha a vágy maga az élet, akkor miért kell kontrollálnunk?

–

Hamar értjük, ki mit akar, de ez nem mindig segít

Fejlődéslélektani vizsgálatok azt mutatják, korán érzékenyek leszünk a többi ember – akár a sajátunktól eltérő – céljaira. Woodward és kollégái öt hónapos babáknak játszottak le többször egymás után egy animált felvételt, amelyen egy személy két tárgy közül az egyik után nyúl. Miután a gyerekek hozzászoktak a látványhoz, a tárgyak pozícióit a következő videóban felcserélték a kutatók. A személy tehát vagy ugyanazért a tárgyért nyúlt, mint korábban (de a másik irányba), vagy ugyanazt a babák által már megszokott karmozdulatot végezte (de ezáltal a másik tárgyért nyúlt). A csecsemőket mégis ez utóbbi lepte meg jobban: ezt a videóváltozatot nézték hosszabban. Kialakult bennük egy elvárás, hogy a szereplő a céljainak megfelelően cselekedjen, és furcsállták, hogy ez nem valósult meg. 

Ebbe a kérdéskörbe sorolható egy másik klasszikus kísérlet is, Repacholi és Gopnik híres „keksz vagy brokkoli?” dilemmája. A jópofa vizsgálatban kisgyerekek találkoznak egy kedves kísérletvezetővel, aki hosszan áradozik nekik arról, mennyire imádja a brokkolit – a gyerekek viszont érthető módon inkább a kekszért lelkesednek. Ezt követően a kísérletvezető megkérdezi őket (ezek végig kétszemélyes helyzetek), mivel kínálnák meg őt inkább: brokkolival vagy keksszel? 

Míg a 14 hónapos gyerekek magukból indulnak ki, és a néninek-bácsinak is a kekszet ajánlják fel, addig a 18 hónapos gyerekek már képesek arra, hogy a felnőttnek a brokkolit adják (ha egyszer ezt kedveli, így járt, gondolják). 

Más vizsgálatokból pedig az derül ki, hogy három–négy éves gyerekek már el tudják magyarázni egy Froggy nevű, „eléggé figyelmetlen” plüssbékának, hogy egy történet szereplői, egy fiktív anyuka és a gyereke mit akarnak egy-egy helyzetben, és ezek a vágyak hogyan ütköztek akár a realitással, akár egymással is. Ovis korunkra tehát már elég kidolgozott fogalmunk van a vágy természetéről, miközben éretlen önkontroll-funkcióink miatt igencsak kevéssé tudunk ellenállni neki.

Ki ne hallott volna a pillecukortesztről, a pszichológiatörténet – bocsánat, hogy ezt írom – egyik legcukibb kísérletéről? Az eredetileg Walter Mischel nevéhez köthető kutatás során a következő „üzletet” ajánlják az ovisoknak: ha 15 percig meg tudják állni, hogy ne egyék meg az ínycsiklandónak tűnő pillecukrot, akkor az idő lejártával kapnak még egyet.

Amikor magukra maradnak a gyerekek, látszik, mekkora kínban vannak, hogy ne falják fel az édességet: tapogatják, szagolgatják a cukrot, van, aki meg is kóstolgatja.

De hát ennyi idősen (sokszor később is!) komoly kihívás a késleltetés, már csak azért is, mert gyerekként sokszor úgy tűnik, csak vánszorog az idő, míg felnőttként aztán könyörtelenül felgyorsul (erről ITT írtam).   

Ha a vágy maga az élet, akkor miért kell kontrollálnunk?

Érdekes, hogy a vágy szó nagyon erősen kapcsolódik a szexualitáshoz csakúgy, mint a libido kifejezés, pedig ez utóbbi is egy általánosabb pszichés energiát jelöl Freud elméletében. A mester úgy vélte, az ösztönénünk (id) a személyiségünk egyetlen veleszületett része, a tudattalan ősi energiák tárháza, amely folyamatosan élvezetet keres, a vágyak azonnali kielégítését hajtja. Az énünk (ego) viszont nem az öröm-, hanem a valóságelvet követi. Míg az ösztönén a ló, a mozgás irdatlan ereje, addig az ego a lovas, amely a külvilág lehetőségeit, követelményeit is figyelembe véve irányt szab a vágtatásnak (vagy épp ügetőre fogja, megállítja az állatot). Persze bejön a felettes-én (szuperego) is, amely a társadalmi normákat, értékeket képviseli, azt, hogy mi helyes és mi nem.  

A vágy pedig a legtöbb kultúrában nemcsak életerő, hanem valami, ami rabul is ejthet minket, és ami bűnök forrása lesz, ha képtelenek vagyunk kordában tartani. A buddhizmusban például – ahogy arra Neel Burton is utal – a mohóság és a sóvárgás a szenvedés oka. Nem véletlen, hogy Neil Gaiman Sandman képregényében is (ITT ajánlottam) Vágy ikertestvére Kétségbeesés, vagy hogy – amint arra Kőváry Zoltán is rámutat Bevezetés az egzisztenciális pszichológiába című könyvében – a „szenvedés” és a „szenvedély” szavak mindegyike a „szenv” tőből származik, és ez számos nyelvben hasonlóan van (passion/passió).

Gondolj csak bele, hogy a függőségeket is szenvedélybetegségnek nevezzük: ami kezdetben eksztatikus állapotba juttat minket, túlhajszolva viszont szinte biztosan nyomorba dönt. 

Valójában a fájdalom és az élvezet szorosan összefügg egymással, és a téma egyik szakértője, a Stanford Egyetem pszichológiaprofesszora, Anna Lembke arra figyelmeztet minket, hogy meg kell tanulnunk önmérsékletet gyakorolni egy alapvetően túlfogyasztásra ösztönző világban. Mert ha nem így teszünk, ha továbbra is tobzódunk a hedonizmusban, és nem szabunk határokat a vágyainknak, akkor az örömre való képességünk egyre inkább csökkenni fog (mind több kell majd ahhoz, hogy érezzünk valamit), viszont egyre sebezhetőbbé válunk a negatív ingerekkel szemben (Lembke Dopaminkorszak című könyvéről írtam).  

Bár a pszichológiában mellőzzük a bűn fogalmát, figyelemre méltó, hogy a Bibliában említett hét főbűn közül négynek a középpontjában a vágy áll. A vágy táplálja az irigységet, a falánkságot, a kapzsiságot, a bujaságot, több keresztény szertartás – az ima, a gyónás, a böjt – pedig éppen arra irányul, hogy önmérsékletet gyakoroljunk. És hát azt se feledjük el, hogy maga a földi létünk, a Paradicsomból való kiűzetés is a bűnbeeséssel kezdődik: azzal, hogy Éva az Úr intelmei ellenére hallgat a kígyóra, és leszakítja az almát a tudás fájáról. 

A női vágy démonizálása azóta is végigfut a történelmen

Az ókori mitológiában Dionüszosz – vagy másik nevén: Bacchus – követői voltak a menádok vagy bakkhánsnők, akik bortól megmárosodva, eksztatikus állapotban követték uruk menetét, és őrjöngésükben nemritkán gyerekeket, állatokat szaggattak szét puszta kézzel meg a fogukkal, de hasonló sorsra jutottak felnőtt férfiak is, például Orpheusz. Régi hagyománya van annak is, hogy a nőt, ha rajong, fékezhetetlennek tartják:

a XIX. században Liszt Ferenc bálványozásának még külön neve is volt, a lisztománia, ugyanis nők állítólag alattomos módon gyűjtötték a zeneszerző elhagyott szivarcsikkjeit, amit aztán ékszerbe foglaltak, ereklyeként őriztek.

Hogy ebből mennyi igaz, nem tudom, de azt igen, hogy férfiak is elég sok mindent gyűjtenek a kedvenceiktől, ami általában kevésbé irracionális vagy őrült tettként szokott megjelenni a közbeszédben.   

Valójában az, hogy a nők érzelemvezérelt, ösztönös lények, akiket a méhük, modernebb történelmi korokban a petefészkük, a hormonjaik irányítanak, eléggé régre visszanyúló elképzelés. Mint ahogy azok az előítéletek is, amelyek szerint a munkásosztálybeli vagy fekete, roma nők fűvel-fával szexelnek, és uralhatatlan, állatias vágyak fűtik őket. A viktoriánus korra vezethető vissza leginkább az az eszmény is, hogy a fehér középosztálybeli nő viszont éteri, visszafogott, és mindenféle értelemben ügyel a tisztaságára. Ellenben azokat a nőket, akiket „elkapott az erotikus láz”, kényszerű pihenőkúrára küldték (bezárták egy szobába), mindenféle kezeléseknek vetették alá, a legbrutálisabb esetekben pedig sebészileg távolították el a csiklóját.

A női vágyat gyakran bujaságnak, nimfomániának bélyegezték, és azt gondolták, epilepsziát okoz.

Egy XIX. századi orvos, bizonyos Isaac Baker Brown például azt mondta a szülőknek, onnan állapíthatják meg, hogy a lányuk maszturbál-e, hogy elutasítja a családi élet társas befolyását. Ez pedig egy olyan lejtő, amin, ha nem állítják meg a gyereküket, akkor könnyen lecsúszhat: oda a jó erkölcse, alkalmatlan lesz a házasságra és menthetetlenül prostitúcióba süllyed! Az esetet Elinor Cleghorn eleveníti fel Szenvedő nők című könyvében, amelyről ITT írtam. 

Ezeknek a hiedelmeknek egy része, ha nem is annyira szélsőséges formában, de ma is jelen van. Például abban, hogy sok heteró/biszex nő úgy érzi, illik megvárnia, amíg a férfi kezdeményez (különösen az első randit, csókot, szexet illetően); nem meri kimondani, mi esne jól neki; vagy kifejezetten szégyenkezik a vágyai miatt. 

A szexuális élvezet akadályai

„A nemek közti szexuális különbségek jelentős figyelmet kaptak a tudományos közösségen belül és azon kívül is.

Azt állítjuk, ezeknek a különbségeknek az egyik fő, bár el nem ismert oka egész egyszerűen az, hogy a nők lényegesebb rosszabb szexuális élményeket élnek át, mint a férfiak”

– hangzik egy 2022-es tanulmány fontos kijelentése, amelyet a Perspectives on Psychological Science tettek közzé. A szerzők, Terri Conley és Verena Klein szerint négy terület hozható összefüggésbe azzal, hogy a nők gyakran úgy tűnnek fel, mint akiket kevésbé érdekel a szex.  

Az egyik az anatómiai különbségekre vonatkozik – mivel a csikló kevésbé látható, a lányok kisebb eséllyel érintik meg ezen a helyen a nemi szervüket, míg a fiúk rutinszerűen nyúlnak hozzá a péniszükhöz. Szexuális fájdalmat is nagyobb valószínűséggel élnek át a nők, és ők azok is, akik teherbe eshetnek a közösüléstől. A második tényező, hogy a nőknek összességében is más tapasztalataik vannak a szexről: gyakrabban lesznek zaklatás vagy erőszak áldozatai, sajnos sokszor már gyerekként. (A szexuális gyógyulás útján című Wendy Maltz-könyvet ITT ajánlottam.) A harmadik dolog az a máig alkalmazott kettős mérce, hogy a nőket sokkal szigorúbban ítélik meg, ha több partnerük van/volt, ám a férfiaknál ez inkább teljesítmény, amire az illető büszke lehet. Az utolsó pedig a heteroszexualitás tradícionálisan férfias kultúrája, amely a behatolásos szexet priorizálja; ami gyakran addig tart, amíg a férfi kielégül; és amely során nem szokás sokat kommunikálni. 

Két dolgot ma már biztosan tudunk

Szerencsére napjainkban egyre több tudományos cikk, könyv foglalkozik azzal, mely tényezők hatnak az emberek vágyára. Ebben a kutatási irányban az egyik mérföldkő volt Erick Janssen és John Bancroft úgynevezett kettős kontroll modellje a ‘90-es években. Az elmélet szerint a szexuális reakciónk két, egymástól elkülönülő rendszer hatására jön létre. Az egyik a serkentő rendszer, a gázpedál, ami figyeli a külső-belső környezetet, és erotikus ingert keres. A másik a gátló rendszer, amely a fenyegetésekre érzékeny: befékez, ha valami megzavar minket, mondjuk, ránk nyit valaki, elkalandozunk, nem vagyunk jóban a testünkkel, vagy nem kapcsolódunk a partnerünkhöz. Ami ebből kifejezetten tanulságos, hogy

hiába nyomjuk a gázpedált, ha közben be van húzva a kézifék. A szexi fehérnemű, a gyertyák, a romantikus hangulat nem segít, ha közben elképesztően túlterheltek vagyunk, és ezer dolog miatt aggódunk. 

Mivel a szexualitásról alkotott tudásunkban sokáig a férfi volt az alapértelmezett nem, csak sokára derült ki, hogy a nők vágya ritkábban spontán. Kevésbé jellemző rájuk, hogy kvázi a semmiből megkívánják a szexet a partnerükkel, ehelyett a vágyuk gyakrabban inkább reszponzív, azaz fokozatosan épül fel érintések, szavak, meghitt hangulat, stb., hatására. Ha tehát valaki nem kívánja rögtön őrülten a másikat, hanem szüksége van időre a ráhangolódáshoz, az nem jelenti azt, hogy nem szereti, vagy nem szerelmes a párjába. Ráadásul a vágy, a szexuális izgalom, a kötődés és a konszenzus nagyon eltérő fogalmak, mechanizmusok. (A reszponzív vágyról bővebben ITT; a szerelem biológiai hátteréről ITT, a párkapcsolatokban létrejövő vágykülönbségek kezeléséről pedig ITT írtam). 

Hétköznapi szenvedélyeink

De a vágyaink korántsem csak a szexre vonatkoznak. Vágyhatunk táplálékra, folyadékra, serkentőszerekre, szabadidőre, munkára, alvásra, hírekre, kapcsolódásra, gazdagságra, hírnévre.

„Egy átlagos felnőtt naponta körülbelül nyolc órát tölt azzal, hogy vágyakat érez, három órát azzal, hogy ellenáll nekik, és fél órát azzal, hogy enged azoknak a vágyainak, amikre korábban nemet mondott”

– állapította meg egy 2012-es kutatás, amelyben 205 felnőtt 7827 úgynevezett vágyjelentését elemezték (a résztvevőknek különböző szempontok alapján jellemezni kellett azokat a vágyaikat, amelyek a nap folyamán felbukkantak bennük). 

A megkérdezettek a szex és az alvás iránti vágyat élték meg a legintenzívebben, ennél kevésbé volt erős bennük a dohányzás és az alkohol iránti sóvárgás, az pedig, aminek a legkevésbé tudtak ellenállni, a munka, a teljesítmény iránti vágyuk volt, valamint az, hogy médiatartalmakat fogyasszanak, ellenőrizzék az üzeneteiket, sorozatokat nézzenek. De hát tudjuk, hogy az állandó kütyüzés milyen erős függőséget alakíthat ki bennünk: sokunk első mozdulata minden reggel, hogy elkezdjük görgetni a telefonunkon a hírfolyamunkat. 

Hogy lesz nyugalmunk, ha folyton szeretnénk valamit?

Ahhoz, hogy teljesebb életet éljünk, fontos, hogy megismerjük, elsajátítsuk a vágyainkat. Abban az értelemben is, hogy a nagy elfojtásainkat, amelyek Freud szerint is rengeteg pszichés energiát kötnek le, önismereti munkával felszínre hozzuk, miután felkészültünk az érzelmeink szabályozására. Másrészt, hogy rájöjjünk arra, mi az, ami a vágyaink között is prioritást élvez, ami igazán számít nekünk, és a valósággal, a képességeink adta tágabb keretekkel is összehangolható, és amivel természetesen nem ártunk másoknak. 

Az is megfontolandó, hogy hajlamosak vagyunk túl sokat törődni mások véleményével és az általunk nem kontrollálható dolgokkal.

Ha mi lennénk az utolsó emberek itt a földön, lenne értelme híresnek, hatalmasnak, gazdagnak lenni? Irigykedni, örvendezni a többiek kudarcán, vagy állandóan azért küzdeni, hogy megfeleljünk másoknak? Valószínűleg már most sincs értelme. 

Persze a vágy paradoxona az is, hogy enyhítésére vonatkozó vágyunk is egy vágy. Időnként éppen ezért jó kikapcsolni, az élet önfeledt résztvevőjévé válni, a pillanatban létezni és elmerülni a tevékenységeinkben. Ismét csak Neel Burton idézi az indiai filozófus, Dzsiddu Krisnamurti szavait: „a szabadság nem a döntés, hanem az észlelés aktusa”. Ettől még nem kell lemondanunk arról, hogy döntsünk és alakítsuk a sorsunkat, a világot, de a lelki nyugalmunkhoz az is hozzájárul, ha emellett képesek vagyunk jó megfigyelőkké válni, és időnként csak befogadni, értékelni azokat a pozitív dolgokat, amiket az élet fel tud kínálni nekünk.

Érzelmekről szóló sorozatunk korábbi részei: üresség (illusztrátor: Román Krisztina) és kíváncsiság (illusztrátor Mikes Adél).  

Illusztráció: Poszovecz László 

Milanovich Domi