– 

Nehéz helyzetben van manapság az ember: agyunkban egyaránt jelen vannak a legősibb, heves érzelmi reakciókat adó területek és az újabb, hűvösebb, logikai mérlegelés alapján működő részek. Ezek pedig sokszor harcban állnak egymással.

Például akkor is, amikor egy azonnali kisebb jutalmat kell visszautasítanunk egy későbbi nagyobb megszerzésének érdekében. Erről szól a pillecukorteszt is. Walter Mischel kísérlete mára világhírűvé vált, a tesztet bemutató felvételeken együtt izgul az internet nézőközönsége a részt vevő óvodások sikeréért. Az amerikai Stanford Egyetemen a hatvanas években elkezdett kutatásnak azóta több változata létezik, de az alap ugyanaz:

Négy-öt éves gyerekek kapnak egy darab pillecukrot a kísérletvezetőtől azzal az utasítással: ha nem eszik meg az édességet amíg visszajön, kapnak még egyet. Majd otthagyja őket az üres szobában.

Kettesben a pillecukorral. Húsz percre. Húsz perc nagy idő, még egy felnőttnek is. Sok gyerek azonban mégis ki tudja várni.

Ne a cukorra figyelj!

A kísérlet kezdete óta több ezer óvodással vették fel a vizsgálatot, majd éveken át utánkövették őket, megnézve, milyen irányba halad az életük. A kutatók azt találták: azok a gyerekek, akik négy-öt évesen képesek voltak a késleltetésre, a későbbiekben sokkal jobb tanulmányi eredményekkel és szakmai előmenetellel dicsekedhettek. Megvizsgálva a felvételeket Mischel arra jutott, hogy bár a gyerekek mind egyéni módszereket alkalmaztak, azok, akik tudtak várni, három dologban nem különböztek: nem feledkeztek meg a céljukról és a másik lehetséges kimenetről, erre folyamatosan emlékeztették saját magukat, sőt ha kellett, korrigálták is (igen, ők voltak azok, akik néha az egyik kezüket a másikkal húzták el a pillecukorról), és legátolták ösztönkésztetéseiket.

A sikerük titka? Ők sosem a cukorra figyeltek, hanem minden másra. Mert a figyelem irányítható, irányítása pedig tanulható.


Az újszülöttet evolúciósan még az ösztönkésztetései mihamarabbi kielégítése vezérli, azonban már egy néhány hónapos baba figyelme is irányítható az érdeklődés felé. Agyunk ugyanis sokkal fejleszthetőbb, mint azt korábban gondoltuk. A homloklebeny elülső része, amely figyelemszabályozó rendszerként a heves, ösztönös érzelmeink kordában tartásáért is felelős, még kamaszkorunkban is fejlődik. És minél jobban használjuk, annál jobban fejlődik.


Miért olyan nehéz mégis a késleltetés?

Két dolgot mindenképp fontos kiemelnünk: az egyik a bizalom, amiben felnövünk.

Evolúciós szempontból semmi nem szól amellett, hogy az ember lemondjon az azonnali biztosról a jövőbeli bizonytalanért. Csak a bizalom.

A későbbi kísérletek azt bizonyították, a késleltetésben sokkal jobban teljesítenek azok a gyerekek, akik biztonságosan kötődnek a szüleikhez; van tapasztalatuk arról, hogy az ígéretek valóra válnak, a beléjük helyezett bizalomban pedig van terük önmaguk határait felfedezni. A szigorú anyák gyerekei gyakrabban választják az azonnali jutalmat, hiszen ha mindig van valaki, aki szabályoz engem, én miért tanuljam meg szabályozni önmagam?

A másik tényező a modern világ, amiben élünk.

Az ingeráradat és azonnali megerősítés korában, amikor mindenki holnapra akar sikeres lenni, a jelen pillanat jelentősége kiszélesedik, a jövőé pedig leértékelődik. Ott, ahol minden rögtön elérhető, az unalom kezd eltűnni.

Pedig ahogy Vekerdy Tamás szokta mondani: az unalomtól nem kell félni, sőt! Mert az unalom lesz az, ami a gondolkodást és a fantáziát fejleszti. A végrehajtás sikerességét szabályozó agyterület hűvössége ugyanis nem a kreativitás ellen hat, hanem pont az irányába. Amikor késleltetek, a jövőt látom magam előtt, ez segít túllépni az „itt és most”-on, megtanít elvonatkoztatni. Az elvonatkoztatás képessége ráadásul fokozza az empátiát is, hiszen általa másokat is könnyebben megértek.

És mi a helyzet velünk?

Miközben nézzük az óvodások hősies küzdelmét a hőn áhított édességért, sokunkban automatikusan fogalmazódik meg a gondolat: vajon az én gyerekem megbirkózna a feladattal? És mi? Megbirkóznánk vele? A pillecukorteszt igazi jelentőségének megértése abban áll, hogy mi, felnőttek hogyan vélekedünk az időről.

Mai túl kényelmes, instant világunkban nehezen fogadjuk el, hogy az idő és a vele együtt járó várakozás továbbra is megkerülhetetlen. Pszichológiai szempontból a személyiség nem változik gyorsabban attól, hogy a világ igen.

A lélek fejlődésének nagyon szép szimbóluma a pillangó, amely a bábból kibújva egy apró lyukat váj annak falán, és azon kezdi el átpréselni magát. A pillangó küzdelmét meglátva az emberek gyakran a segítségére sietnek és nagyobb lyukat csinálnak neki a bábon, hadd bújjon ki gyorsabban és legyen már pillangó! Igen ám, de a kis lyukon való időigényes és küzdelmes kiútnak nagyon fontos funkciója van: a pillangó így törli le a bábállapotban felhalmozódott vizet a szárnyairól.

Azok a pillangók, amelyek a türelmetlen emberek közbenjárásával gyorsabban ki tudnak bújni, nem tudnak megtanulni repülni és elpusztulnak.

Az idő és a közben megélt küzdelmek elképesztő mértékben alakítják a személyiségünket. És vele együtt az életünket.

 

Rácmolnár Lili pszichológus