„Bébi, idén kicsit korábban kezdődik a születésnapod…” – mondta Nimi, miközben landolt a gépünk Tel-Avivban. „Kicsit?! Tíz nap múlva leszek negyven!” – feleltem, és máris bizseregni kezdett a lelkem. „A kerek szám kikerekített szülinapért kiált!” – somolygott. 

Minálunk a születésnapot övező meglepetésfesztivál nagyon fontos dolog: mindketten mesterei vagyunk a titkolózásnak, és rendszerint egy szülihetet utazásokkal, baráti-családi mulatozásokkal, lakomákkal színesítünk, no meg tárgyi ajándékok helyett sok-sok élményajándékkal. Az első egy matinéjegy volt az Izraeli Nemzeti Színház Mamma Mia! című előadására, ami mellesleg szürreális héberül. „Jeslííí hálóóóm!” – énekelte Sophie az I have a dreamet, én pedig Nimi kezét szorongatva nem is sejtettem, milyen álomutazás vár.

A sivatagban 

„Ülj a kormány mögé, és vezess!” – tagadott meg tőlem minden választ, amikor másnap egy hátizsákot dobott a hátsó ülésre, és benyomta a lejátszóba Madonna Ray of Light albumát. Hegyeken-völgyeken vezetve, élő GPS-ként néha megjegyezte: „balra”, „jobbra”. Útközben pedig beszélgettünk… a negyvenről. Másoknak, úgy hallom, hatalmas fordulópont. Nekem inkább megnyugvás, hogy idáig is eljutottam. Nem is értem, miért ne volna jó negyvennek lenni. 

Én szerettem húsz-, meg harmincévesnek is lenni, de mindezeknél sokkal jobban szeretem azt, aki, és ahol ma vagyok. Az viszont valóban döbbenetes, hogy a húsztól idáig milyen baromi gyorsan röppentek az évek. 

Az első két évtized – a felnőtté válás – nagyjából háromszor annyi időnek tetszik, mint a „frissen” mögöttem álló húszas. Lényegében ugyanaz vagyok, mint a most érettségizett Steiner Kristóf… csak finomhangolva. 

„Megjöttünk” – mondta Nimi, és kiszálltunk a kocsiból a sivatag közepén, ahol egy konténerekből épített „falu” egyik épületén ott díszelgett a „vegán hotel” felirat. A Soul Szálló éttermét – ahol Britney, a séf mesébe illő növényi csodákat alkot –, és az azt fenntartó biogazdaságot fekete héberek alapították – az izraeliták egy rejtélyes rendjéhez tartoznak, akik évszázadok óta hagyományosan vegánok. Náluk töltöttük a szüliszezon első éjszakáit, a szobánkban lobogó tűz mellett.

Jaffában 

Hazafelé gurulva itt-ott meg-megálltunk – Nimi meglepett egy borkóstolóval egy sivatagi borászatban, majd – amíg kijózanodtunk – egy szenzációsan tehetséges helyi fotós, Tair Malka várt ránk, hogy sorozatot készítsen rólunk a homokdűnék és sziklacsúcsok között, aztán nekiindultunk a nagy utazásnak, de mint kiderült, nem otthon kötöttünk ki. Jaffában, Tel-Aviv óvárosában parkoltunk le, közvetlenül a bolhapiac mellett. „Emlékszel, Nimi, elhoztalak ide reggelizni?” – böktem a sarki hotel felé, ahol emlékezeteset lakomáztunk pár éve. 

Fotó: Tair Malka

„Emlékszem hát! Ezért hoztalak ide éjszakára!” – fedte fel a következő meglepetést, és míg elérkezett a várva várt reggeli, vacsoráznunk is kellett. 

A bolhapiac görbe utcáin baktatva egy ismerős házhoz érkeztünk… itt házasodtunk össze! 

Így töltöttünk egy mesés estét A Kakukk Fészke névre keresztelt bárban, amelynek tetőteraszán négy éve igent mondtunk egymásnak. „Azért az valami elképesztő, hogy idén nyár végén kimondhatjuk: közös életünk fele már Görögországhoz köt minket” – mondtam, beismerve: bár semmin sem változtatnék, azért néha hiányzik a jaffai bolhapiacozás a sok helyi baráttal… 

Ekkor persze még nem tudtam, hogy mielőtt elutazunk, mindenkit magamhoz ölelhetek újra – ezek az ölelések pedig ugyanolyan szorosak voltak, mint az elköltözésünk előtt, pedig annyi minden változott. Danának kisfia született, Luca és Adam elköltözött egy kis faluba, közel a libanoni határhoz, Sára kislánya nagylány lett, Balázs annyi év Izraelben „turistáskodás” után ide „migrált”, Nahumi párra lelt, Effi szakított… az élet hömpölyög. 

Budapesten 

Ez a hömpölygés pedig minket is tovább sodort, a szülifeszt következő helyszínére… Budapestre. Egy egész napos tévés forgatás miatt érkeztünk ugyan, de kapva kaptunk az alkalmon, hogy ha már így, akkor a legközelebbi magyar családdal is ünnepeljük kicsit. A forgatás másnapján oda hívtuk a szálloda éttermébe a Papát, Vali nénémet, a volt páromat s örök „lélektestvéremet”, Zsoltit, és Kinga meg Máté barátainkat, a hotel pedig meglepett egy sós karamellás kesu-sajttortával. 

Miközben koccintottunk, beszélgettünk, nevetgéltünk, könnyeztünk és ölelkeztünk, végiggondoltam, milyen mázlista vagyok, amiért ezek az emberek tűzön-vízen át velem vannak. 

Hogy mindannyian mendegélhetünk a magunk útján, ezek az utak azonban sosem ágaznak túl messzire egymástól, és időről időre keresztezik egymást. Jövő ilyenkorra ráadásul már kettővel többen leszünk az asztal körül: Kinga olyan nagyon ikerterhes, hogy mozogni is alig tud, miközben fényességesen ragyog.

Athénban 

„Nagyon várunk titeket!” – puszilgattam meg az ikreket a hasán keresztül, amikor elbúcsúztunk a reptéren, majd pár órával később egy athéni tavernában fehérborban érlelt citrommázas articsókát lakmározva arról beszélgettünk Nimivel: most egypár évre jegelhetjük a gyerekkérdést, itt lesznek nekünk Kinga és Máté ikrei. Miközben a buzukis húzta a muzsikát a fülembe, a szívem húrjait a szabadság érzése pengette, és megfogalmaztam magamban: amikor elérkezik az igazi szülinapom, nem is kívánok magamnak semmit a gyertyák elfújásával.

Methanán

„Másoknak, a Földnek, a világnak kívánok békét, de azt úgy is megteszem mindennap” – magyaráztam Niminek kis falunk felé vezetve másnap reggel, egyetlen nappal a negyven előtt. 

„Magamnak maximum azt mondanám ki, hogy alakuljon minden úgy, ahogy lennie kell.” 

És így is lett. Harmincas éveim utolsó éjszakáján szerelmem megkérdezte, mivel tölteném a jeles estét, én pedig azt feleltem: „Egy pohár borral, valami random házikoszttal abból, ami pont van itthon, meg veled. Mint minden estét itthon – mindegy, hány évesen.” 

Felkelt a nap, a hat, ágyunkban durmoló macska, és negyvenéves énem is. „Öltözz fel csinosan, de kényelmesen” – csókolt meg Nimi, majd a falunk tengerparti útján slattyogva megérkeztünk A Szülinapi Partira – helyi barátunk, Mariel házába, akinek fiával, Sammel történetesen egy napon ünneplünk szülinapot. Így lett dupla buli a zsúrból, az összes methanai szerettünkkel. Kaptam egy igazi luxusajándékot: egy egész kiló helyi mandulát, megleptek egy masszázzsal, amit majd beválthatok, ha brit masszőr barátnőnk, Helen erre jár, és „Jodry” – azaz Jo & Audrey barátnőink – egy DNS-vizsgálattal.

„Lassan ideje, hogy megtudd, ki vagy!” 

– mókázott Auds az ajándékátadáskor, miután oly sokat beszélgettünk róla, milyen csekély a tudásom a családfánk gyökereivel kapcsolatban. „Viszont, ha beküldted a tesztet, már nem ölhetsz meg senkit!” – tette hozzá Jo. De azért az alkalmi táncparketté avanzsált teraszon megkíséreltem: órákon át roptuk a nyolcvanas évek legnagyobb és legcikibb slágereire. Nem emlékszem pontosan, mikor mentünk haza, de arra igen, hogy elalvás előtt Nimi az ölembe csúsztatott egy borítékot: „Ígérem, ez az utolsó…” Feltéptem, s előkerült két repülőjegy, legkedvesebb városomba, Isztambulba… másnap reggelre!

Isztambulban 

Az elmúlt három napot a törökfürdők tündérszép városában töltöttük napi legalább három órában valamelyik hamam forró márványpadlóján heverve, locsolva magunkra a meleg vizet, bámulva, ahogy a vaskos gőzrétegen áthasító fénysugarak csillámlanak az épület kupolájának csúcsán. 

Három nap alatt több mint ötvenezer lépést tettünk meg, bejárva bazárokat, mecseteket, templomokat, múzeumokat, és természetesen ettünk-ittunk, vegán szultán módra. 

Épp az utolsó lakománk felett koccintottunk a Küçük Meyhanéban – amely számomra a világ egyik legjobbja, és amely nemcsak étterem, hanem az elnyomásban élő török LMBTQ-közösség biztonságos búvóhelye is –, amikor emelve a rakis poharunkat életem leghosszabb szülinapjára, megcsörrent Nimi telefonja. Ahogy figyeltem az arca rezdüléseit, bizonyos voltam benne, hogy valami fontos történik. Rövid hümmögések, és egy-két héber szó után letette a telefont, és a szemembe nézett: „Az Izraeli Nemzeti Színház volt az…”

 

Megismerkedésünkkor itt volt színész – egészen addig, míg elköltöztünk a világ végére. Akkor átadta Gertrúd királynő szerepét még futó előadásában, a Hamletben, ám a színész Covid-tesztje tegnap pozitív lett, pedig egész hétvégén telt házas előadások várták volna. Most viszont… Nimit várják. „Senki más nem tudná fél nap alatt megtanulni a szöveget, a koreográfiát, te vagy az egyetlen, aki megmenthet minket!” – kérlelte a színházigazgató. 

Én pedig azonnal értettem, hogy itt az ideje elköszönni a soha véget nem érő születésnapomtól, és átadni a reflektorfényt Niminek. 

„Mit tegyünk?! Nem is tudom, képes vagyok-e rá! Nem tudom, akarom-e…” – motyogott, én pedig előkaptam a telefonomat, hogy lefoglaljam a jegyünket. „Bébi, ez nem is kérdés. Holnap felveszed a koronádat! És naná, hogy képes vagy rá. Aki képes volt egy tengereken átívelő negyvenedik szülinapi turnét szervezni a férjének, az bizonyosan képes pont ott folytatni a színészetet, ahol abbahagyta.” 

Tel-Avivban 

És már megint itt vagyunk – Izraelben. Nimi anyukája zöldséglevest főz, tiktakol az óra a nappali falán, Nimi pedig túl van az első előadáson, egyetlen próba után, és a közönség állva ünnepelte, vastapssal. Gyakran mondogatta az elmúlt években: az egész világ lehet a színpada, így örömmel búcsúzik el a másoknak talán világot jelentő deszkáktól, de azt is szerette hozzátenni, hogy néha, úgy „egyszer csak” szívesen vissza-visszaugrana a magas sarkú cipőbe, elfoglalva helyét a dán királyság trónján. Hát most megtehette. 

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Én pedig olyan boldogságot éreztem – figyelve őt, ahogyan átváltozik nővé, anyává, királynővé, újra csak meggyőződve róla, milyen páratlanul tehetséges mindenben, amit megérint –, amilyet semmilyen más ajándék, utazás, vagy élmény nem adhatott – sem a születésnapomon, sem máskor. Pedig – azt hiszem, mindezek után egyértelmű – 

ez volt (eddigi) életem legboldogabb születésnapja… hete… hónapja. Körbeértünk – de ha minden igaz, jövő héten már újra Methanáról írok. Vagyis… ha minden jól megy. 

Mert miközben ezeket a sorokat jegyzem le, világossá vált, hogy a világ sajnos sokkal nagyobbat változik, mint hogy én immáron több mint tíz napja negyvenes vagyok. Ma hajnalban Oroszország megtámadta Ukrajnát, mi pedig megrögzött pacifistaként elborzadva figyeljük, amint a világ, ahogy ismerjük, darabokra szakad. És miközben minden kezünkben lévő eszközzel azon vagyunk, hogy segíthessünk mindazokon, akiknek a lábuk alatt most beomlik a talaj, bízni akarok benne, hogy az a bizonyos egyetlen születésnapi kívánságom – béke a világra – megvalósul. Ha mindannyian így akarjuk. 

Steiner Kristóf

Kiemelt kép: Tair Malka

A további képek a szerző tulajdonában vannak